Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-30 / 177. szám

4 PANORÁMA DÉLMAQYARORSZÁQ KEDD, 1991. JÚL. 30. Ott a „szökő kút nál" Segesvár-1849. július 31. S az Illés-kép ég felé rohan... Nyomaikat sem tapinthatják földi kezek, így van ez az örökifjú szellemiségekkel, amilyenek Mozart, Petőfi, vagy mások is... Társadalmunk életében évente háromszor szoktunk reá emlékezni - a Költőre. Szilveszterkor (január 1.), március 15-én és július 31-én... Születésére, legdicsőségesebb napjára és Segesvárra. Egész életemben gyűjtöttem a Hozzá, vagy Róla írt költeményeket, melyeket akár kötetben is ki lehetne adni „Petőfi a magyar - különösképp a szegedi költők lantján" címmel is, mely összeállításból az is kitűnne, hogy Petőfiről talán nem is a „legnagyobbak" írták a legszebb sorokat. Kisdiák koromban az első „poéta", akit közelről láthattam, Füssy László, a tragikusan félreértett, karrierjelölt tanárjelölt (úgy tudom, baloldali érzelme miatt oklevelet nem szerezhetett soha!) volt. Egyik verse, melyet ide is írok, hangulata kísért végig életemen: „Mikor ama nyári estén átdöfött egy kozák lándzsa, csillagokból tüzes szekér ragadott el - de ki látta!? Csak a nyár almái értek Csak a csillagtüzek gyúltak, Csak a föld suhant az éjben, Csak kozák lovak doboltak..." Segesvárra nem juthattam el sohasem, bár végig járhattam Erdélyt Máramarostól kezdve a Fogarasi havasokig. Két alkalommal is, csak vonattal száguldhattam végig a csatatér fölött... Ez a kis írásom most nem akar vita alapja lenni, csupán emlékezés... Emlékezés a világszabadság vérző bajnokára, aki valahol Segesvár környékén, a magajövendölte tömegsírban nyugszik, emlékezés azokra, akik életük főműveként, tudományos eszközökkel próbálták rögzíteni annak a csodálatos szivárványívnek kezdetét s végét, melyet a költő rajzolt a magyar irodalom egén. Hatvany Lajos két hatalmas dokument-kötetben („így élt Petőfi") gyűjtötte össze mindazt, amit a költőről tudunk. Ennek ismerete nélkül nem lehet hozzákezdeni semmiféle Petőfi-kutatáshoz. Ez a mű inspirált két kutatót is (Dienes Andrási és Mezősy Károlyt) s azóta többeket is. Dienes Andrást, az egykori szegedi kisdiákot még Móra Ferenc bíztatta keresésre, aki összejárta az összes kutatóhelyet az or„Az Úr Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors szíveket ad nekik, Ezek a tüzes szekerek..." (Ady) szágban (beleértve az elcsatolt részeket is) s szóra bírt mindenkit, akit csak lehetett. Mezősy Károly, akivel múzeumi vonalon ismerkedtem össze, Petőfi szülőhelyét kutatta. Nem úgy, mint Homéroszért, kiért hét város versengett, Petőfiért csupán kettő. Mezősy szerint a szülőváros Kiskunfélegyháza volt, Kiskőrösön csak keresztelték. Ezt a kompromisszumot az irodalomtudománynak el kell fogadnia (!). Dienes András két pontban összegezte kutatását: I. Meghalt-e egyáltalában Segesvár alatt a költő és 2. Ha igen, hol van eltemetve? Az első pontra egy élet kitartó kutatómunkájával tudott válaszolni, a másodikra nem. A tudomány előtt ismeretes az „Ispánkút" mellett talált átdöfött mellű, fekete pantallós, fehér inges holttest körül mintegy másfél század alatt lezajlott vita. A holttest mellett talált bőrtáska, abból kiszórt véres papírlapok, drótra fűzött ezüst koszorúk (48-as kitüntetések) arra vallottak, Bemhez közel álló valaki lehetett. S ha nem Petőfi, ugyan kicsoda más? A késedelem, mely Petőfi eltűnését követte, elmosta az akkor még bizonyosra vehető nyomokat. S most elmondhatjuk, ha Morvái úr, jelentős pénzösszegét, a sajtó támogatásával Segesvár köré csoportosította volna (a kutatási engedélyt a pénzsóvár diktátor bizonyosan megadta volna!?) a Petőfi-kutatás másképpen állana. A barguzini, nagy hűhóval folytatott „feltárás", mint az előrelátható volt, levegőt markolt... Dienes munkájára alapozva Veszprémi Miklós a Magyar Nemzet hasábjain (1988. július 14-augusztus 2.) elfogadhatóan, történelmi oknyomozó alapossággal tárja elénk Petőfi Sándor utolsó napjának történetét. Legújabban Krajczár Gyula „nyugdíjas nyomozó" írása (Kurir 1991. ápr. 25-29. sz.) látott napvilágot. A helyszín ugyanaz, mint Dienes Andrásnál, kiegészítve, illetve helyesbítve annak feltételezett „Ispánkút" lelőhelyével. Krajczár tanulmányában (melyet Sőtér István emlékének szentelt) az eredeti, a bécsi levéltárban őrzött Heydte alezredes levelében szereplő szóban (Springbrunnen=szökőkút, forrás) a térképen szereplő .JFantana lui Moises", azaz „Kösök kut mai" betűcsere alkalmazásával „szökő kút nál"-t olvas. Krajczár szerint minden együtt van már ahhoz, hogy összeálljon a „szörnyű gyilkosság" helye (hiszen annak minősíthető, a költő nem vett részt a csatában!), a szökőkút, Fehéregyháza és Héjjasfalva feleútja, az emlékezetes kaptató, a Csornákért, Haller József vázlata... stb. Egyszóval: most már csak tömegsír kellene s ennek a lehetőségéhez egyre közelebb kerülünk Most hát csak emlékezzünk. Azokra, akik már nincsenek, de részt vettek a nagy nyomozás munkájában, valaha is... Péter László a tanúja még Dienes András szegedi kiszállásainak. Vele együtt mindig fölnéztünk reá, akár előadásait hallgattuk, akár a szegedi állítólagos legenda szálait bogoztuk. Élénken előttem van még a fanatikus Petőfi kutató. Aki számtalan legendát ismert, hogy ne ismerte volna a szibériai legendát is, melyről az volt a véleménye, miszerint hadifoglyok túlbuzgó, hazafias kreációja. Bizonyára másoknak is elmondta, amit most idézek: - Gondoljad el, a Bach-korszak idején is, száznál több volt az „ál-Petőfik" száma ebben a kettős hazában. - Hát végső soron (!) ezekből egy talán (!?) Szibériába is juthatott...!? 1954 decemberében Szegeden, a múzeumban találkoztam József Attila élettársával, Szántó Judittal, kitől Petőfiről való beszélgetésünk emlékére egy könyvet kaptam, Endrődi Sándor könyvét, „Petőfi napjai a magyar irodalomban" címűt. A könyvet ma is csodálattal forgatom. A költő, akinek élete folyását az utolsó időkben szinte óráról-órára ismerjük, követni tudjuk, éppen a végső pillanatban tűnik el... ragadja el Ót az Illés szekere... A könyvből olvasom Petőfi utolsó, nyomtatásban, még életében kiadott versét, „Jött a halál" címmel (Respublica jún. 28.). Idézem utolsó sorait: Előre hát, oh nemzetem ne állj meg... Egész Európa te utánad jő, Te vagy hazám, most a világ vezére Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!„ Talán ez is egyik lett volna!? jövendölése" CSONGOR GYÓZÓ Képeslap a segesvári Petöfl-éanepélyről -1899. Július A magyar nép hagyományos kultúrája Új állandó kiállítás a budapesti Néprajzi Múzeumban vmmsmmmmmimm Régi vágya teljesült a néprajzosok és a népélet, népművészet iránt érdeklődők táborának, amikor nemrégiben megnyílt a Néprajzi Múzeum új állandó kiállítása. Fél évszázad óta nem volt ilyen, a magyar népi kultúrát átfogóan bemutató kiállítás Budapesten, így a kiállítás elkészülte kiemelkedő eseménye a szűk esztendőket élő magyar múzeumügynek és közművelődésnek. A Parlamentre néző, volt Igazságügyi Palotában elhelyezett, 1872-ben alapított Néprajzi Múzeum Európa harmadik legnagyobb néprajzi gyűjteményével rendelkezik. Többszöri költözködést követően 1974-ben - miután a Nemzeti Galéria a budai várba költözött - került mai helyére. 1980-ban nyitotta meg az Európán kívüli népek életmódját bemutató „Az őstársadalmaktól a civilizációkig" című egyetemes néprajzi állandó kiállítását Ám sem a nemzetközi összehasonlításban is gazdag etnológiai bemutató, sem a váltakozó időszaki tárlatok nem pótolhatták a magyarság népi kultúrájának egészét reprezentáló állandó kiállítás hiányát. A 13 teremben megrendezett kiállítás a magyar parasztság hétköznapjainak és ünnepeinek tárgyi emlékeit tárja a látogatók elé, a 18. század végétől az első világháborúig terjedő időszakból. Valamivel több az ünnepekhez fűződő, díszes tárgy, de a kiállítás tág teret szentel a falusi, mezővárosi parasztok, kézművesek mindennapi munkájának, munkaeszközeinek bemutatására is. Parasztságunk műveltségének egyedi sajátságait, táji különbözőségeit a külső szemlélő és az idegen előtt mindig is leginkább díszítőművészete, különösképp öltözetei jelenítették meg. Föltehetően erre a tapasztalatra épül az a rendezői elhatározás, hogy az első teremben a magyar népviseletek - elsősorban a 19. század végi ünneplő öltözetek - legjellemzőbb darabjai kaptak helyet. A sokféle népi foglalkozás gyűjtögetés, pákászat, halászat, pásztorkodás, méhészet, szőlészet, a külterjes és a belterjes gazdálkodás táji-történeti rétegeit, tárgykészletét a kiállítás legnagyobb termében mutatják be a rendezők. Olyan különlegességek láthatók itt, mint a halászok egy fából kivájt bodonhajója, szarvasagancsból való, karcolt díszű lőportartók, faragott, 18. századi borsajtó és mások. A munkát végző parasztembert és környezetét, életkörülményeit hatalmas háttérfotók hozzák közelebb a ma emberéhez. A paraszti munkához szorosan kapcsolódó kézművesség köréből a fafaragást, az asztalos- és kovácsipart, a fazekasságot, a takács-, a szűrszabóés a szűcsmesterséget mutatja be a kiállítás. A 18. század második felétől, amikor parasztságunk jelentős része árutermelő gazdálkodást folytatott és gondot fordított házberendezése, környezete saját ízlése szerinti igényes formálására, táji stílusok alakultak ki a fazekasságban, a festett bútorok, hímzett viseleti darabok készítésében. A rendezők szép cserépedényekkel, festett bútorokkal érzékeltetik a Dél-Alföld legjelentősebb népművészeti központja, Hódmezővásárhely szerepét. A paraszti házberendezést egy középkori életkörülményeket idéző őrségi „füstös ház" és egy sárközi, „szemeskályhá"-val, festett menyasszonyi ládával, tékával berendezett „tisztaszoba" állítja elénk. Két szögesen különböző házbelső egyazon időből: tükrözi a magyar népi kultúra vagyoni rétegződés és tájak szerinti nagy eltéréseit. Azt tartja a szólásmondás: „A menyasszony a nap alatt van." Kalotaszegen az a szokás járta, hogy a templomi esküvő ideje alatt a lányos házban már korábban kiterített kelengyét kitették közszemlére az udvarea vagy az utcára. A kiállításon az a kalotaszentkirályi kelengye szerepel, amelyet először közel száz esztendje, a millenniumi Néprajzi Faluban láthattak az érdeklődők. Szemben véle több, 18. századi kalotaszegi református templom berendezéséből összeállított korhű enteriőr ad keretet a színpompás esküvői életképnek. A magyarókereki református templom 1746-ben készült, és ez alkalomra restaurált kazettás mennyezetét még a századelőn Malonyay Dezső műtörténész mentette meg a pusztulástól. A kiállítást a jeles napokhoz fűződő szokások: a regölés, a farsangi állatalakoskodás, a betlehemes játék és a karácsonyi asztal kellékei, illetve látványos jelenetei zárják. A Néprajzi Múzeum új kiállítása közösségi termék - akár tárgya, a népi kultúra - két értelemben is: részint abban az értelemben, hogy az intézményben százhúsz év óta működő néprajzkutató nemzedékek kiterjedt gyűjtőmunkája alapozta meg, részint olymódon, hogy a múzeumban évek óta együtt dolgozó munkaközösség - két generáció dolgozta ki a koncepcióját és forgatókönyvét. A több néprajzos nemzedék építőköveiből fölépített, minden eddiginél gazdagabb állandó kiállítás régi igényt elégít ki. Megtekintése mind a népélet iránt általában érdeklődő, mind egy-egy részletére fogékony látogatónak, mind a szakembereknek „csemegéket", tanulságokat hozó. És ami a legfontosabb: gyarapodhatunk belőle népünk, magyarságunk ismeretében. JUHÁSZ ANTAL Kolumbusz lakóháza A jelek szerint a szerencse is belejátszik abba, hogy minél méltóbban emlékezzék meg a világ Amerika felfedezésének jövőre esedékes 500. évfordulójáról: csatornázási munkálatok közben épületmaradványokra bukkantak a spanyolországi Cordoba közelében levő Santa Maria de Trassierre városka egyik utcájában és a régészek állítása szerint az épületben az 1480-as években Kolumbusz Kristóf lakott a szeretőjével A városi hatóságok a hír hallatán leállították a csatomázást és a régészek napokon belül megkezdik a feltárást. Manuel Nieto, a cordobai katedrális levéltárosa elmondotta, hogy birtokában van egy 1477-ből származó bérleti szerződés, amely pontosan megjelöli azt a helyet ahol az a szerény lakóház állott, amelyben Kolumbusz élt Beatriz Enriquez-K 1, Femando nevű fia édesanyjával. Nieto már 1985-ben megtalálta az okmányt a katedrális levéltárában, de akkor nem sikerült fellelnie a valaha állott épület nyomait Ez csak akkor vált lehetségessé, amikor néhány nappal ezelőtt a csatorna átkát kiásták. Mint a bérleti szerződésbői kitűnik, Beatriz a nagynénjétől örökölte a házat egy másik épülettel a város központjában, két gyümölcsöskerttel és egy szőlővel együtt. Kolumbusz 1486 január és április között lakott a házban, s ekkor találkozott első ízben későbbi felséges pártfogóival, libella királynéval és Ferdinánd királlyal akik Cordobában jártak, hogy előkészítsék azt a nagyszabású támadást, amellyel aztán a spanyoloknak sikerült kiűzniük utolsó szárazföldi támaszpontjukról, Granadából a mórokat. Kolumbusz később szakított Beatriz-zel és már csak egyszer tért vissza Cordobába, hogy gondoskodjék Femandóról. Anyja halála után Femando végrendeletileg egyik unokaöccsére hagyta a házat, amelynek maradványait most megtalálták a Cordoba szomszédságában levő városkában. (MTI)