Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-27 / 175. szám

SZOMBAT, 1991. JÚL. 27. DÉLMAOYARORSZÁG 10/ Ti Emberek, eszmék, technikák országhatárokat átlépő kölcsönhatásai Az Acta Historica különszáma mmmmfXHsííií Ez évben augusztus 12 és 16 között rendezik a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust, amelynek egyik fő helyi szervezője a József Attila Tudományegyetem. E kongresszusok, amelyek a magyarság és a külvilág kapcsolatait kutató tudósok seregszemléi, összegzik az eddigi eredményeket, és újabb célokat, kutatási területeket jelölnek ki a szakemberek számára. A budapesti (1981) és a bécsi (1986) találkozó teljesítette feladatát, és bízunk abban, hogy városunkból is jó érzéssel, számos eredményt nyugtázva, a kutatás jó távlatainak biztos tudatában távoznak a résztvevők. A szegedi összejövetel fő témája: Régi és új peregrináció (külföldjárás különböző célokból). Alcím: Külföldiek Magyarországon - Magyarok külföldön. A magyarságtudomány művelőinek olyan első nagy seregszemléje lesz a szegedi, amelyen mind a keleti, mind a nyugati országokban alkotó hungarológusok (irodalmárok, nyelvészek, néprajzosok és történészek) részt vesznek, jelezvén, ha a politikai feltételek lehetővé teszik, a tudományuk iránt elkötelezettek azonnal összejönnek, eszmét cserélnek bárhol éljenek is. A világ 30 országából mintegy 500 résztvevőre számítanak a rendezők. A szegedi kongresszus előadásainak középpontjában a fentebb említett címnek megfelelően az emberek, eszmék és technikák országhatárokat átlépő kölcsönhatása áll. Ezt a gondolatot zászlajára tűzve jelent meg a JATE Bölcsészettudományi Kara Történeti Tanszékcsoportjának munkatársai által írt tanulmányokat tartalmazó kötet Serfőző Lajos szerkesztésében, az Acta Historica különszámaként, amely mintegy köszönti a kongreszszus résztvevőit, és egyúttal elviszi a történészek jó hírét a nagyvilágba. A 18 szerző: Alakk Ferenc, Almási Tibor, Koszta László, Kristó Gyula, Hajnóczi Gábor, Sebők Ferenc, Tóth Sándor László, Kukovecz György, Kövér Lajos, Anderle Ádám, Deák Ágnes, Soós Katalin, Giczi Zsolt, A. Sajti Enikő, Lagzi István, Csikós Zsuzsa, Belényi Gyula és Pándi Lajos által készített 17 tanulmány szinte a magyarság egész Kárpátmedencében töltött idejének történetéből villant fel egy-egy mozaikot, hiszen Makk Ferenc Szent István és a korabeli Bulgária kapcsolatairól értekezik, Pándi Lajos pedig Horthy Miklós <f]957) portugáliai emigrációban eltöltött éveiből mutat be részleteket és ad róluk rövid értékelést. Mély a múltnak kútja - írja Thomas Mann, de úgy érezzük a kötetet lapozva, hogy egy ember számára végtelen is, hiszen országok, népek, nemzetek és fiaik sorsának történetét átfogni szinte lehetetlen. Ezért van szükség a múltban kalauzoló történészek munkájára, akik utakat vágnak, eligazodást jelölő pontokat határoznak meg, amelyek segítségével tájékozódhatunk múltunk szövevényes, homályokkal teli világában. A kötet természetéből adódóan a szerzők az emberi történelemnek nem a fő vonalait rajzolják meg, hanem egyegy részletet dolgoznak fel műves gondossággal, az események kis mozzataira is kiterjedő aprólékossággal. Tanulmányaikban a múlt szociológusának szemével néznek. tehetik, mert korszerű kutatási módszerek, eljárásmódok birtokában vannak. így tudta feltárni Almási Tibor és Koszta László Báncsa Istvánnak, az első magyar bíborosnak (1250-1270) az életútját, aki a papi pályán egyre magasabbra, emelkedve eljutott az esztergomi érseki székig, majd mint praenestei püspök bíboros lett. Sorsának sajátos fordulataiként mint bíborosnak el kellett szakadnia hazájától, meg kellett válnia érseki székétől és mintegy 20 évig, haláláig távol élt szülőföldjétől. A szerzőknek a meglehetősen forrásszegény korszakból nagy szorgalommal gyűjtött adatok alapján a társadalmi és egyházszervezeti hátteret is megrajzolva sikerült bemutatniuk az első magyar bíboros életútját. Anderle Ádám az 1848749-es magyar emigráció latin-amerikai tagjainak sorsáról hoz újabb adatokat. Schlesinger Lajos dél-amerikai életútját mutatja be. A sorsa azon magyarok életútját példázza, akiknek nem, vagy nehezen sikerült gyökeret verniük az új világban, és számukra idegen érdekekért és célokért harcolva morzsolódtak fel. Schlesinger élete is csak több veszélyes kaland után nyugodott meg El Salvadorban. Éppen a spanyol simankasi állami levéltárban folytatott hungarica-kutatásokból tudjuk, hogy a mindenkori spanyol vezetés milyen nagy gondot fordított a törökellenes háborúk figyelésére. Igy a spanyol követek részletes jelentései megtalálhatók a magyarországi eseményekről ma is a levéltárban. E jelentések általában korrekten számolnak be a történtekről, például Szeged visszavételéről is. Ilyen módon értesülhetett a fényes múltra visszatekintő, ezüstbányáiról híres Potosi krónikása, Bartolomé Aizáns de Orsúa y Vela az 1716. augusztus 5-i péterváradi csata eseményeiről, és vette ezeket be históriájába. Hírünk a világban, avagy milyen kicsi a világ, jut eszünkbe, ha Kukovecz György fenti forráspublikációs dolgozatát olvassuk. Az efféle hírekből és az itt járt idegenek leírásai alapján alakul ki a kortársak számára valamiféle kép egy-egy országról, amely legtöbbször sablonokkal tűzdelt általánosságokat tartalmaz. Egy ilyen naplót és alkotóját mutatja be Kövér Lajos Egy francia hadifogoly magyarországi feljegyzései címmel (1793-1795). A Franciaország elleni háborúk során fogságba eső Jean-Pierre Dellard főhadnagy, Napóleon későbbi tábornoka számára nem rokonszenves a korabeli magyar világ: „A magyar föld nagy része szegényes falvakból áll, lakói lusták fáradtak piszkosak Szolgasorsra termettek mert idegenkednek mindennemű ipari tevékenységtől. Vajmi keveset görnyednek ezért, hogy a föld, amely táplálja őket, termékeny legyen. Inkább főt hajtanak megalázkodnak uraik előtt, hogy jutalmul csekélyke biztonságot nyerjenek." A leírás egybehangzik korábban és későbben keletkezett, utazók által adott képpel. Általában csak a felszínt látó idegenek, ha fejlettebb vidékekről jönnek, lehangoló képet adnak rólunk. Helyes önismeretünkhöz hozzásegít, hogy olvassuk e műveket is, és azon fáradoztunk, hogy rólunk, utódokról kedvezőbb kép alakuljon ki. Az összes írás ismertetése terjedelmi korlátok miatt nem lehetséges, éppen ezért az olvasási kedv felkeltéséhez néhányat ragadtunk ki ízelítőként a sok érdekes munkából, amelyeknek legtöbbjében a feltűnő új hangot üdvözöljük. A szerzők szabadon, görcs nélkül írnak Trianonról, az utódállamokba szorult magyar nemzetiség sorsáról, a II. világháború utáni lakosságcseréről, kitelepítésről és sok minden másról. A kötetben mások mellett nagy számban vesznek részt a szegedi középkor-történeti műhely és a Latin-Amerika történelét kutató csoport tagjai. A tanulmányok különböző színvonalúak és értékűek, ám a kötet biztos sikerre számíthat. Az írásokat olvasva egyrészt azon tűnődhet az ember, hogy a nem is oly nagy létszámú történeti tanszék tagjai: tanárok és kutatók birtokában milyen hatalmas tudás és ismeretanyag halmozódott fel, szakmai és nyelvi ismeretek egyaránt, másrészt azon, legyen akár béke vagy háború ideje, ezer szállal kötődünk a nagyvilághoz, és az hozzánk. A mindennapokban élve általában hazai közegben mozogva, és hazai témákkal foglalkozva és a tömegkommunikációs csatornához érkező külföldi híreket kívülállóként hallgatva nemcsak akaratunk, talán időnk sincs arra, hogy felmérjük: a világtól - ha akarunk, ha nem - nem élhetünk elzártan. Erre hívja fel a figyelmet az Acta különszáma és majd a konferencia is, amelyet köszöntenek az egyes dolgozatok szerzői. BLAZOVICH LÁSZLÓ Minden elmúlik egyszer életünkben, körülöttünk minden megváltozik. Csak az emlékek maradnak meg kedvelt személyekről és dédelgetett állatainkról a maguk megrögződésében. Velük kapcsolatos emlékeinkhez nem tehetünk hozzá semmit, el nem vehetünk belőlük semmit. Az idők homályán keresztül megmaradnak a maguk meztelenségében. A legtöbb ember, aki írónak képzeli magát, megpróbálja felöltöztetni emlékeit, több-kevesebb sikerrel... Beszéljek háziállatokról. Mint más szögény helyen, hozzánk is szegődtek szóbanforgó lények, megérezve azt a rokonszenvet, melyet családunk minden tagja érzett az állatok iránt. Kezdem a sort a macskákkal, mert azokból mindig akadt a lakásunkban. Felváltva természetesen. Nem emlékszem, hogy egyszerre egynél több akadt volna nálunk egyidóben. Anyám kedvencei voltak, de Apám is szerette őkeL Erről tanúskodik legalábbis egy töredékes véne, amelyet most ideírok: Az ügyvéd macskája kár pocokért futnod drága Akad még hús a konyhába' Ne futkossál ne törekedj. Kár fáradnod, nem egyre megy? Tele kamrám ellát bőven Mindig megkapsz mindent tőlem. Te csak egyél szunyókáljál Velem vigadj, velem drágám... Igy becézte drágaságát Az ügyvéd úr a macskáját." Ami igaz, az igaz... a kedvenc cicóka ott lustálkodhatott mindig Apám közelében, odakészített párnáján, míg a gazdája a hintaszékben pöfékelt hosszú szárú tajtékpipájábóL olvasgatva. A Jele kamra" viszont Csongor Győző -KSPANYOL LEPCSO KAJÁN TIBOR RAJZA Alkalmazhatatlan grafika Beszélgetés Kaján Tiborral Nemrégen múlt hetvenéves az ismert karikaturista, Kaján Tibor. Ebből az alkalomból kerestük fel, hogy pályájáról, mai elfoglaltságáról kérdezzük. - Mikor kezdett rajzolni? - Nagyon korán, kisgyermekkoromban, írni még alig tudtam, de már rajzoltam. Nyolc-kilenc éves korom óta állandóan. Ahogy aztán cseperedtem, nézegetni kezdtem az újságokat, és attól kezdve mindenképpen újságba akartam én is karikatúrákat rajzolni. Az iskolában nagyon szerettem a táblára krétával lerajzolni a tanáraimat. Az osztály dőlt a röhögéstől, és ez nekem nagyon imponált. - De miért tartott ki a grafika mellett, miért nem lett például festőművész? -Tudja, amikor én a főiskolára érkeztem, már be voltam oltva a karikatúra-műfaj iránti vonzalommal. Annyira beleszerettem, hogy nem tágítottam mellőle. Már a főiskola alatt sokféle lapnak dolgoztam, főleg a Ludas Matyinak. Miután 1950-ben elvégeztem a főiskolát, a Ludas Matyinál státusba kerültem. És tizenkilenc évet lehúztam ott. - Miért, hogyan jött el? - Ennek több oka volt. Azoktól az évektől kezdtek nagyon erősen beleszólni a lap tematikájába. En elsősorban nem magamat, hanem a szakmát féltettem, mert a karikatúra az nem alkalmazott, hanem alkalmazhatatlan grafika. Azt nem lehet megrendelni. Na most, akkortájt a Ludasnál rendkívül erősen követelték a „vonalas" tematikát, a párt célkitűzéseinek támogatását. Ezért én nagyon morogtam, és végül is haraggal hagytam ott a lapot. - Utána hova került? - 1964-ben hagytam ott a Ludast, és akkor indult a Tükör című hetilap, meghívtak, és én örömmel mentem. Ott húsz évet nyomtam le. Közben szerkesztők jöttek-mentek, a lap Új Tükörré alakult, és sajnos meg is szűnt. Onnan mentem nyugdíjba. - A rajzkészségen túl mi kell ahhoz, hogy valaki igazán jó karikaturista legyen? - Ez nehéz kérdés. Alapvetően személyi adottság, egy olyan sajátos szemlélet, ami a dolgok mögé szeret nézni, szereti a rejtett összefüggéseket feltárni, mindez feltétlenül kell. Megismerni, leleplezni, kifigurázni a dolgokat, bizonyos jelenségeket, jellemvonásokat, eltúlozni a valóságot valamilyen cél irányába. Egy-egy karikatúra komoly szellemi erőfeszítés. Vannak témák, mondanivalók, amiket évekig hordozok magamban, és nem tudok megoldani, aztán egyszercsak jön az a pillanat, amikor kész lesz, egyszerre megvan. Mindez sok-sok töprengéssel, sót gyötrődéssel, álmatlan éjszakákkal párosul. A jó karikatúrát nem lehqt tanulni, az jön, valahonnan belülről. Mostanában sajnos durvultak a karikatúrák. Valahogy a mosoly tűnt el belőlük, és a röhej vette át a szerepet. Én pedig a finomabb, bolcselkedőbb mosoly híve vagyok. EÖRSY ÉVA A Zsótér-ház gyermekei (9) „melyben szó esik a Zsótér-ház négylábú, valamint szárnyas állatairól, macskákról s egy kutyáról..." Zsótér-házból a másik házba, az egykori Grünn Orbán-házba is áttelepült szüleimmel együtt. Olyan jó sorban élt, hogy még az egerektől is elszokott, ami abban a házban (a pockok mellett) nem számított ritka tüneménynek. Azaz, mondjuk ki az igazat: a Zsuzsi macska talán egeret sohasem látott... Emlékszem, egyszer cipősdobozban vittem haza valahonnan egy igazi, eleven egeret Zsuzsi számára. Nagy volt az előkészület az etetéshez. A földre helyeztem a dobozt, elébe a macskát, amelyet fogni kellett, nehogy kiszökjön a kézből. Adott jelre aztán kinyitottuk a dobozt. Az egér mint a villám, futott balra s egy pillanat alatt eltűnt a konyhaszekrény alatt. Zsuzsi cica pedig jobbra iszkolt, be a szobába, a kredenc alá, ahonnan az ijec'tségtől (mármint a macska részéről) alig tudtuk elő onszolni. I nnyit a macskák arányában... Kutya nemigen akadt a közelünkben, legalábbis az első emeleti lakások környékén. Azaz, egyre emlékszem, egy korcs patkányfogó kutyára, a második emeleten, Zsolnay úri sírtfió wúíkfy fakásáhnn Ui gyaebekZuli csak költői túlzás volt ez esetben. Legalább én gyermekkoromból ilyenre nem emlékezem. Csupán arra, hogy Anyánk esténként nekem, vagy Artúr bátyámnak (nálunk felváltva történt) odaadott egy nikkel 20 fillérest. Ezzel el kellett menni a szomszédba, a Hay-testvérek üveg- és porcelánkereskedése mellé, az úgynevezett „Hatósági húsboltba", hogy bevásároljuk a vacsorát négyünk számára. Mit lehetett kapni 20 fillérért? Kolbász-, sonka-, szalonna-, császárhús stb. végekből összeállított kollekciót, amit a szögedi városi proletámép találóan „szödelék"-nek nevezett. A kiszolgáló idekapott, odakapott, s a tenyerére helyezett zsírpapíron ott volt rögtön a szödelék. Meg kell vallanom, ez a vacsoraféleség, amihez még csupán a kenyér hiányzott, gyakran szerepelt „Zsótér-házi" menű lapjainkon. Szó, ami szó, megette azt a család, a macskának abból nem sok jutott, legföllebb a kolbász-, vagy szalonna bőrdarabok. Ennek ellenére a macskának mindig jó sora volt nálunk. Meg is híztak. Anyámnak utolsó cicája, emlékszem, jó húsban lévő jószág, Zsuzsi névre hallgatott, kerek 17 esztendőt élt meg nálunk A kutyának becéztük s a házban lefolytatott katonásdi „hadgyakorlaton" viselte a tábori kutya szerepét. Elvégre, ahol katonák voltak, ott tisztek is voltak, akikhez viszont elmaradhatatlanul hozzátartozott a „kutyamosó" is. Ez nálunk legtöbbször Vág Bandi volt. Szegény Zsoli kutyával egyszer baleset történt. Rohangálásunk közben a karjaimban tartottam, ahonnan egy óvatlan pillanatban kiugrott, szerencséjére átbukfencezett a második emeleti folyosó vaskorlátján s lezuhant az udvarra. Csak a lába tört el szegénynek. De ezt a család sokáig nem tudta nekem megbocsátani. Mindig az volt az érzésem, hogy nekem tulajdonították a balesetet, miszerint én dobtam volna le a kutyát az udvarra... Több négylábúra már nem emlékszem. Ami pedig a szárnyasokat illeti, azokból is volt többször is olyan „anyám tyúkja"-féle a lakásban. Persze csak a macskamentes időközökben. Tavaszi időben, mivel mi gyerekek igen vonzódtunk hozzájuk, gyakran kaptunk kis pelyhes csibéket, ezek persze nem sokáig maradtak meg nálunk. Bizonyára mert gyermek módra „agyonszerettük" őket. Egy, csak egy csibe maradt meg sokáig nálunk a lakásban: a Tutuka. Hát ez egy csodálatos élőlény volt. Egyik legszebb emlékélménye gyerekkoromnak. Pelyhes csibeként került lak; inkba. Pontosan emlékszem, 1924 hűsvét táján. Itt növekedett, tollasodott. Mindenki igyekezett kedvében járni. O lett lassanként a család ura, azaz úrhölgye. Kimondtuk Apámmal a jelszót: Tutukát nem szabad levágni! Ami anyánkat illeti, dehogy is vágta volna le, hiszen életében egyetlen csirkének sem tudta elvágni a nyakát. Mindig valaki mást. legtöbbször nagynénémet, Ila nénit Lelkű cne foütótm. (Fdyta&kt