Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-17 / 166. szám

4 PANORÁMA DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. JÚL. 17. A lapostető Hogy mit kaptunk a közelmúlttól - fölösleges sorolni. Mondják a Parlamentben eleget. Viszont van egy „nagy örökség", amiről főleg a hétköznapi ember beszél. A választópolgár. Ez a nagy örökség pedig a lapos tető, mint a panel velejárója egy időből, és azért kell szólni róla megint, mert értéke változó negatív értelemben. És mert - ha jól tudom - legalább 40 ezer család él ma lapos tető alatt Szegeden. Lehet, hogy több. Továbbá még egy indok késztet arra, hogy szóljunk: lejáróban az elmúlt tíz-húsz évben épített lapos tetők „kihordási" ideje. Más szóval az a bizonyos örökség maholnap nagy problémákat okozhat. Igazi zsebbevágó problémákat. Számolhatunk: nem teljes adatok szerint egy 440 négyzetméteres lapos tető - például egy ötszintes, 30 lakásos Agyagos utcai ház ilyen - teljes felújítása mai árakon félmillió és másfél vagy esetleg többmillió forintba kerülhet. A lehetőség azért ilyen széles, mert az egyszerű, hagyományos, kátránypapír-bitumcn-gyöngykavics eljárástól a cseréptetőig minden szerepel az ajánlatokban. Sőt alumíniumfedél is. És a tulajdonosok, társasháziak vagy mások, tartós megoldásról álmodoznak. Olyan tetőről, amelyik mondjuk addig tart, addig jelent biztos, nem beázó födelet, amíg maga a ház lakható. Nyilván eljutott ez a probléma rég a torony alá is. De mit várhatnak eme nagy örökség ügyében az érintett családok tízezrei a várostól? Mit remélhetnek az új érában szabadon választott önkormányzattól? Vagy közvetlenül a TiszteltJ'olgármesteri Hivataltól mit lehet vámi, kérni? Nos, egy épkézláb javaslatról beszámolhatok: az Agyagos utcában - ahol minden panelház beázó - (állítólag ez már érezhető is az itteni lakásárakban, bár a lukásforgalmazók nagyon gondosan titkolják, milyen tetejű a ház, amelyben otthont adnak el!) azt javasolják, hogy vállalkozás keretében kellene és lehetne felújítani a szegedi lapos tetőket. S e vállalkozás elindítója, szervezője vagy gazdája legyen a város. Vegye kézbe a város az örökséget! Vegye kézbe mint tízezrekel érintő közös ügyet, de ne valamiféle szociális alapon (noha ilyen összefüggésben is fontos említeni), harTem elsősorban üzleti alapon. Elképzelem, hogy a képviselő-testület megbízza a polgármesteri hivatalt: szakértőkkel készíttessen pályázatot a szegedi lapos tetők felújítására. Vállalkozási alapon. A város, a bankok meg az érintettek, a társasházak, szövetkezetiek, mások, mint tulajdonosok vagy bérlók anyagi lehetőségeivel kezdjük el a rekonstrukciót. Hiszen el kell kezdeni. Vagy bizonyos idő múltával néhány száz vagy ezer család szinte közvetlenül az ég alá jut. Miközben vállalkozók keresik a munkát, miközben van bizonyos felújítási alap szinte minden érintett házban. És a bankok is érdekeltté tehetők. A város szintén. És az eredmény mindenképpen tartósnak ígérkezik. És ezt maga a szükség kínálja Szegeden. Mert - valljuk be őszintén - nagy öröm volt annak idején az új lakás. Ha panel volt, akkor is tízezreknek jelentett tartós megoldást, összkomfortos lakást, amiről talán sokan nem is nagyon álmodtak még. Sok-sok bérből és fizetésből élő család jutott hozzá (persze ma úgy mondják: legfeljebb kelet-európai szintű) elfogadható lakáshoz. Áldás volt ez, és az is maradt volna, ha nem kaptuk volna vele együtt a lapos tetőt, amelyet ráadásul újdonsággal: műanyag szigeteléssel láttak el. így kaptuk örökségül. Kezdjünk vele valamit! KACZÚR ISTVÁN Épített örökségünk jeles darabjaival és a természet által bájosan feldíszített Stefániánknak (hivatalos verziók szerint Várkert. Móra sétány) természettudományos ékessége is akad. Ezek azok a kőgolyók, amelyek közül még 11 látható a sétautak mentén, de legtöbbjük már mélyen beágyazódott a földbe, mások teljesen eltűntek. Némelyek egykori ágyúgolyóknak tekintik (vélik) ezeket a természeti csodaképzódményeket, a kógolyókat. Ezek a mutatós, gömbölyű kőgolyók természetadta alkotások. Erdélyből kerültek ide körülbelül az 1880-as években a nagy rekonstrukciós építkezések során. Többek, köztük Jókai Mór is felfigyelt rájuk, de aztán a figyelem elterelődött felőlük. Pedig igazi ékességei a Stefániának (az Etetőnek), természetfaragta érdekességek, amelyekről elsőként Orbán Balázs, a Székelyföld nagy ismerője írt. De a szaktudósok figyelmét sem kerülte el, és szakcikket írt róluk Pávai-Vajna Elek (Pávai-Vajna Ferenc, hévízeink nagy kutatójának nagybátyja) és Koch Antal, mindketten a kolozsvári egyetem professzorai. Koch profeszszor szerint ezeket a homokköveket Kőgolyók a Stefánián folyamatos homokkórétegek képezték. amelyek belső és külső behatásra nyerték el morfológiai megjelenésüket, s váltak golyóvá, gömbölyűvé. Ezekben a képződményekben csigák, kagylók és levélnyomvonalak is találhatók. A Stefánia parkdíszei valószínűsíthető, hogy morfolitszerű képződmények, amelyek lemezes, rostos szerkezetűek. Ilyenek a világ más tájain is előfordulnak, például Svédországban. Ezekhez és hasonló kövekhez népszokások is járulnak, elsősorban Erdélyben, főként Nagyszeben környékén. Talán ezzel is azt érzékeltetve, hogy ezek a kőgömbök a természet játékai, amelyek a légbeli hatások, a talaj- és a folyóvizek hatásaira alakultak ki, és váltak morfológiailag (alaktanilag) ennyire jól köriilhatárolhatókká. Ezeket a kőgömböket használták, éppen a rekonstrukciós építkezések során sarok- vagy kerékvető köveknek is, s máig megtalálhatók ilyen funkcióban is a város több házának kapubejáratánál (pl. Fekete sas utca). A város nagy öregjétől, Csongor Győzőtől tudom, hogy kolozsvári élményeit felevenítve, nevezi ó ezeket a kőgömböket „feleki gömbök"-nek is, mivel a Feleki-hegy oldalából kerültek elő. Olyan szabályosak ezek a gömbök, mintha emberi kéz görgette volna őket. Hasonlók a budai kővágásokban is találhatók, de jóval kisebb arányokban. „A mi kőgombócunk tudományos értelemben valamiféle összenövés, valamely már meglévő kőzetben utólag létesülő, szabálytalan gömbalakban egymásra halmozódó kiválás. " (A geológiából is jeles Csongor Győző írása a DM 1984. március 17-i számában jelent meg.) Egykori memoriterem jut eszembe: A Földön minden kövekből épül. Követ emelnek örök emlékül, A törvénykönyv is kőbe volt vésve, Kő volt a népek szent szenvedélye, Kő volt a népek első oltára, Követ dobtak a bukott leányra, Új film Tortúra, avagy: (fűny)író-olvasó találkozó Hol volt, hol meg nem volt egy könyv, amiből csináltak egy filmet. A meséhez tartozik, hogy szerettem volna egy jó filmet látni, a saját szememmel, nem úgy, hogy valaki azt mondja, hogy ez egy jó film, nézd meg, neked is tetszeni fog. Hanem csak magamtól bemegyek a moziba és nem akarok majd hinni a szememnek. Ezt szerettem volna. Ezt. Nesze neked, mozinézés. Nem kellett a szememre vigyázni. Úgy gondolom, hogy Stephen King elég jól megírta azt a regényt, ezt a Tortúrát, olvastam, és nem csak magamtól hallottam jót róla. Persze, beszélnek az emberek. Mi mást csinálnának? De szerintem embernek kellett lenni a talpán annak, aki, a film közben nem érezte, hogy ezúttal lassabban telik az idő - tudom, ez is egy módszer. Ez nem hátborzongató krimi. Hát borzongató krimi, az milyen? Biztos, hogy nem abban merül ki (esetleg a néző), hogy tutira szemmel követhető, amiért itt és itt egy krimibe illő vágást raktak bele. érezni, hogy hatást akarnak, akarják, hogy izgalomba jöjjek. Komolyan, jobban megijedtem attól, hogy elalszom, mint a filmtől. Író ember lévén, tudom, hogy milyen az a helyzet, amikor az olvasóval kerül szembe az „ember". Nekem a hajam szála állt az égnek (gondolom, a plafon fölött a sima ég következett), mikor bizony azt mondta a nő, hogy ez egy jó rész, ez a nő mondta, hogy jó rész. Anyaszomorító egy alak volt. Na, nem ezért volt rossz a film. Akkor miért? Rossz kérdés. Meg kell nézni, és akkor megtudom. És? Csupa olyan érzés támadt, hogy ez egy Agatha Chrislieregény, pedig ezt a King (a király) ki is kérhette volna magának. Szerintem, ha a King látja ezt, amit csináltak a regényéből, egyből kihull a haja. A kopasz író mindig bölcsnek látszik. Pedig a tortúra csak egy jó velót rázó sztori, nem így direkt filmre kihegyezve, mint egy ceruzát. P. Sz. O'AUA 5 A TAKTH ENÚH «'ZRE, V In/KLC*. LA SHu: CSOCÍVJA, -flC [rr\<JUXi a v/U/ftí*J-K„ fvt'i-r* WLf cU^Lj K. 'oCl c, jJljuM^NJ. { „ j, -f" I tf-PJ- <c U~A . ~ (A-CtaXs C'S ^^uyvtskJZtr /Vv r ->V u J. cLrJhcCRtf.1, 2 {^iúC ' JíejreCíiícJÍ /Ur-tULŐ AC (Acl ^ Ezek a kőgolyók, mint természettudományos emlékek, legalább annyi figyelmet érdemelnének, mint a Halácsy-féle fix- vagy háromszögelési pontok, amelyekből már csak 7-9 létezhet a városban, mint például a Széchenyi téren, a Rákóczi téren, a Kálvária téren (öntöttvas tányérok). Mindezek nemcsak műszaki-tudományos emlékek, hanem a város újjászületésének is mementumai. Mindezeket is meg kell védenünk, hogy az utánunk jövő nemzedékeknek is maradjanak belőlük. A kógolyókat talán valamiféle műkő kehelybe kellene állítani, mielőtt a földben teljesen el nem tűnnek. Ezekből a kőgolyókból még az újszegedi Ligetben is található néhány, a Vigadó mögötti sétautak mentén. Egyébként ezek a kőgolyók olyan kecsesek legalább, mint svéd testvéreik, amelyek közül nem egyet, a legszebbeket egy-egy királykisasszonyról neveztek el. Mentsük meg a Stefánia kőgolyóit! BÁTYAI JENÓ A gyomorszáj mondja: Enni vagy nem enni. Ez itt a kérdés? Nem, ez csak egy mottó. A manapság annyira sűrűn használt eszköz, az éhségsztrájk mottója. Nekem mindegy, hogy hol (ez nem a reklám helye), de olvastam néhány közismert ember nyilatkozatát az éhségszrtájkról. A vélemények eltérőek: van aki előbb szeretné megismerni az éhezőt, s utána véleményezni, van aki alapjában véve elítéli a sztrájknak ezt a formáját. Egy dologban azonban egyetértettek, tudniillik abban, hogy egyikőjük sem választaná ezt a kiutat, legyen bármily válságos a helyzet. Na persze. Aki megszokta, hogy teli gyomorral is eléri, amit akar, az ragaszkodik a megszokásához, aki viszont hiába is keres más kiutat, nem talál, annak a helyzet szüli. Szerintem mégsem az a „mélység" ebben a jelenségben, hogy ki mit gondol róla, hanem az. hogyan jut el egy ember idáig, mi készteti arra. hogy ország-világ előtt ekképpen vállalja nyomorúságát, holott a nyomorúság csendben is vállalható. Igen, az, amelyik elpusztít, az vállalható, talán, én vállalnám, nem hősies ez és nem sors, csak ha van értelme a nyomorúságnak, ha egyáltalán lehet ilyen. De ismerve néhány esetet, az éhségsztrájk nem más, mint az élet meghosszabbításának utolsó reflexiója. Ám van egy kevéssé feltűnően alkalmazott éhségsztrájk is, amit a világon több millióan folytatnak, csak nem ezekkel a szavakkal beszélünk róla; ez a fogyókúra. Ez is sztrájk. Az ember saját teste ellen sztrájkol, remélve, hogy az meghallgatja őt, s végrehajtja az utasításokat. E két formában az azonos, hogy a nem evés csak eszközHajtóerejük: az előbbinél a nyomorúság és kiúttalanság, míg a másodiknál inkább a féltve őrzött egészség, netán a hiúság. A modern civilizációs körülmények között mindkét esetről hosszú oldalakon készülhetne és készült is tanulmány, azonban van ol^an aspektus, amelyben az éhségsztrájk kérdése majdhogynem gőgös, buta cselekedetnek tűnik: Szeretnék egyszer arról olvasni, hogy mi a véleményük az etiópiai éhezőknek a mi éhségsztrájkunkról, meg a fogyókúránkról. PODMANICZKY SZILÁRD