Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-17 / 166. szám

SZERDA, 1991. JÚN. 17. DÉLMAQYARORSZÁQ KULTÚRA 5 A megélhetés sokak számára évről évre, sőt hónapról hónapra egyre nagyobb nehézségeket jelent. Különösen érzik ezt azok, akiknek saját magukon kívül még gyermekeikről is gondoskodniuk kell. A Fogyasztók Országos Tanácsa Csongrád Megyei Szervezete arról tanácskozott, mit lehet tenni azért, hogy könnyítsenek a terheken. A bölcsődés gyerek nem számít - Menza = moslék? 149 százalék A gyermeknevelés terhei A gyermeket nevelő családok sokkal rosszabb helyzetben vannak azoknál a házaspároknál, akiknek csak magukat kell ellátniuk. Ha a gyermektelen családok egy főre jutó jövedelméhez 'Ximimmmemm viszonyítunk, akkor - a KSH adatai szerint - igen sokatmondó mutatókat kapunk. (Természetesen a hasonló jövedelemmel rendelkező családok anyagi helyzetét hasonlították össze.) Azoknál a családoknál, ahol egy gyermek ellátásáról gondoskodnak, a gyermektelen házaspárok egy főre eső jövedelmének 79 százalékával számolhatnak. A két gyermeket nevelőknél ugyanez a szám már csak 67 százalék. Ott, ahol három gyermek van, 53 százalékot mutat a számítás. A négy gyermekeseknél pedig mindössze 38 százalék jut fejenként. Ugyancsak statisztikai adat, hogy a gyermekekre fordított kiadásokat a családi pótlék egy gyermek esetében 39, két gyermeknél 63, három gyermeknél 97 százalékban fedezi. Nagy baj, hogy a családi pótlék amelyet egy éve már állampolgári jogon lehet megkapni - csak a gyermek tizenhat éves koráig jár, illetve addig, amíg be nem fejezi középfokú tanulmányait. A növekvő munkanélküliség az iskolapadból kikerülőket is sújtja: az álláshoz nem jutó fiatal munkanélküli segélyt még nem kap, családi pótlék pedig már nem jár utána. A Kereskedelmi és Piacfelügyelőség adatai szerint a megye általános iskoláiból több mint 30 ezer gyermek ebédel az iskolai közétkeztetésben. diáknyelven szólva: menzás. Hogy ez mit jelent, arról leginkább maguk a gyerekek tudnának nyilatkozni, de az ételeket talán az is miősíti, hogy az ennivaló (?) egyharmada moslékba kerül. Ráadásul a mai helyzet már előrelépésnek számít az 1985-ös állapothoz képest. Egy 53 négyzetméteres, központi fűtéses IKV-lakásban élő négytagú család (két kereső, két eltartott gyermek) kiadásai tavaly májustól 1991 júliusáig 149 százalékra A Csongrád megyében élő családok megoszlása a gyermekek száma szerint 38% 54% ES 1 gyermek E3 2 gyermek B 3 gyermek • 4, vagy több gyermek nőttek. A kiadásnövekedésbe nem számolták bele a teljes családi étkezés, ruházkodás, tisztálkodás, kultúra, sport, szórakozás (ha ez még egyáltalán szóba jöhet!) költségeinek emelkedését, csak a lakással kapcsolatos kiadásokat, a helyi közlekedés, újság árát, és a gyermekek napközi térítését vették figyelembe. A költségvetés nem vesz tudomást a három éven aluli állampolgárairól, így a bölcsődei ellátást a helyi önkormányzatok mindenütt „saját erőből" kénytelenek megoldani, azaz máshonnan vonják el a szükséges összegeket. A FOT összehangolt cselekvést javasol, amelynek jótékony hatása lehet az évi 45 ezer fős népességfogyás mérséklésére. Helyesnek látják a családi pótlék progresszív növelését, így kísérelve meg lépést tartani az inflácóval. Indokoltnak tartanák, ha a személyi jövedelemadó-rendszer úgy alakulna át, hogy segítse a gyermeknevelést. Szükséges lenne, hogy a költségvetés 1992-től támogassa a három éven aluliakat is. A pályakezdők támogatására, valamint a családot alapítók lakáshoz jutásának elősegítésére külön alapot kellene létrehozni. Kezdeményezik a polgármesteri hivataloknál a gyermekétkeztetés javítását, az ellenőrzés szigorítását. Indokolt lenne megteremteni annak lehetőségét, hogy ahol szükséges, természetben adják ki á nevelési segélyeket - például isVólaázet formájában -, mert a támogatás így biztosabban elérheti célját. A rászorultság szerint jó lenne beiskolázási segélyben részesíteni a többgyermekes családokat. A tanév során pedig - hasonlóan Budapesthez - ingyen, vagy kedvezményesen ihassanak tejet a gyerekek.. NY. P. Történelem és madártávlat Nem tudom, létezik-e ebben az országban szebb, vonzóbb természeti környezet, mint az ópusztaszeri emlékpark. Nem lehet az véletlen, hogy Árpád apánk éppen itt állította meg a lovát anno. A hely most is kínálja magát, a táborozásra. Jól választottak a szervezők, a természet- és környezetismereti tábor éppen ide való. A múzeumi matinésok az iskolai időszakban csupán a szombat délelőttöket tölthetik együtt. A foglalkozásokon évek óta részt vesznek az érdeklődő gyerekek. Egy nemzedék már kirepült a matinés fészekből, a történelmet, biológiát, néprajzot, képzőművészetet népszerűsítő pedagógusok pedig évek óta győzik az ismeretterjesztő munkát. Még ilyenkor nyáron is, mikor mások nyaralnak, vagy esetleg nagy üzletet csinálnak. Dr. Csizmazia Györgyöt, a tábor vezetőjét nemcsak a főiskolás tanítványai ismerik, de Szeged aprónépe is, hiszen azok a gyerekek, akik a biológia iránt érdeklődnek, éyek óta járnak hozzá a múzeumi találkozókra, s nyaranta együtt táboroznak ott, ahol érdemes fű, fa, virág, madár, bogár után nyomozni. Idén az ópusztaszeri kempingben vertek sátrat (köszönet érte a kemping bérlőjének. Frank Sándornak, aki minden ellenszolgáltatás nélkül fogadta be őket), s bár egyre költségesebb mulatságnak látszik egy-egy ilyen együttlét, az intézmény és a szülők vállalják a terheket. A múzeum munkatársától Lipták Máriától megtudtuk, idén a Szegedért Alapítványtól 70 ezer forint támogatást kaptak, s a 27 gyerekektől fejenként 7oo forint részvételi díjat kértek. Az egyhetes programból azok a friss diplomás hölgyek is kivették a részüket, akik egy idő óta a matinék vizuális foglalkozásait vezetik. Balaton Krisztina, Somogyi Mária és Szatmári Csilla nem biológusok, ók a rajz szakon szerzett tapasztalataikat tudták itt remekül hasznosítani. Nemcsak lavórban úszkáló tcknócöt, gubacsdarázsgubót, csapó cserebogarat, meggyűrűzött madarat láttunk, hanem papundekli-várat, lovagi szerelést, hölgyek nyakára illó gyöngysorokat is. A hely szelleme úgy látszik megihlette a programkészítőket, akik a történelem, így utólag legszebbnek látszó korszakát, a lovagkort is megidézték. A környezethez szerintük hozzátartozik a kultúra is. Régész vendége is volt a tábornak, hiszen tudjuk a közelben középkori ásatások folynak. A skanzenben néprajzi ismereteiket gyarapíthatták a gyerekek. S persze korongozhattak, gyöngyöt fűzhettek, s nemcsak madárhálót, de íjat is feszíthettek a jórészt alsó tagozatos nebulók, A táborvezető, György lovag számára még meglepetés is készült, igazi fegyver (papírból) és ujjlenyomatokkal lepecsételt okirat, melyben többek között az is benne foglaltatik, hogy a természetben lelt szép virágokat és rusnya bogarakat melyik szakemberrel kell meghatároztami. Az éjjeli őrséget mindenki komolyan vette, a csongrádi hajókirándulás utáni, nyolc kilométeres gyaloglás pedig meg sem kottyant a biovárkisasszonyoknak és a natura-lovagoknak. A gyönyörű park pihenőit, zugait, egy hétrg benépesítette a tevékeny gyereksereg. Nem tudni, jövőre telik-e majd újabb vállalkozásra. Reméljük, akkor is lesznek támogatók, s lesz még erejük, idejük a matinés táborvezetőknek arra, hogy bruttó 3500 forint tiszteletdíjért egy hétig huszonnégy órázzanak. Azt hiszem őket is nyugodtan fel lehet venni a vállalkozók listájára, azokéra, akik nem panaszkodnak. Ók ugyanis tudják: a haszon később, évek multán jelentkezik majd, s az nemcsak konvertibilis valutával mérhető. PACSIKA mmmmiMiMmmmxmMimmiimttiMimtt Most is - mint mindig, sokszor - életem folyamán kérdőjel áll előttem. Mi legyen a sorsa ennek az előttem fekvő íráshalmaznak. Kisregény-e? Egy olyan, manapság divatos írásmű, melynek mondanivalóját nem lehet hosszú lére ereszteni, mert az emberek már nem szeretik a „kötetes" írásokat? Hiába - rohanó az élet, mondják... Azután - hamarabb el is lehet készülni az effajta írásművel. Nem tart évekig. Meg aztán, ha kicsi is, mégiscsak regény. Gyors sikert lehet elérni vele. Életrajz? Vagy legalábbis egy darabja annak? Mondjuk, az a nem egészen két tucatnyi esztendő, a gyermekkor, a serdülőkor rajza legyen? Regényformában írt emlékezés. Ez lesz a legjobb. De nem kiszínezése a valóban megtörtént eseményeknek, dolgoknak, személyeknek, amikre, akikre még vissza tudok emlékezni. Legyen benne valami az akkori városról, legalábbis egy részéről, csupán annyi, amennyi belefér ennek a hűtlen városnak a „viselkedéséről", amely városnak még megvan az a szerencséje, hogy mindig voltak és lesznek is hűséges fiai. Talán azt is várják tőlem, hogy fessek egy-egy kis színfoltot, amiben gyönyörködni fog néhány olyan magamfajta öreg. vagy tán még öregebb, aki el még a szereplők közül ' Egyszóval. ezt a kerdójelct nehéz feloldani. A műfaj hát nem fontos. Valami majdcsak lesz belőle. Menjünk hát szépen sorjában. Emlékszem, gyermekkoromban valaki azt kérdezte tőlem: - Tudod-e fiacskám, hogyan eszi a farmer a kolbászt? - Sorjában... Egyiket a másik után... Mindenesetre, fentebbiekre hivatkozva, csapongó írásmű lesz ez, de őszinte s egyszerűen fogalmazott. Elvégre, példa is van előttem. Amire születésemtől s a hagyományoktól kötelezve érzem magamat. Ott van előttem a példakép: A nagy diktátor. Apám műve. Korántsem akarom azt mondani, az enyém is olyan lesz. Hogy is lenne.. Apámat Juhász Gyula egyszer Zolához Csongor Győző A Zsótér-ház gyermekei hasonlította, máskor azt irta róla, hogy ó a szegedi Dickens... Hát én ezekkel nem kelhetek versenyre... Egy azonban biztos. Ó lesz az egyik főhőse ennek az írásnak, mármint Édesapám, akit igazában itt, ebben a házban, a Zsótér-házban ismertem meg először, amelyről írni szeretnék. Anyám mondta mindig, hogy amikor apám hazajött a börtönből, a 20-as évek elején, szakállal, hosszú, hegyes bajússzal, nyakkendő nélkül (ahogyan most is néz reám egy fényképről), alig akartuk őt megismerni. Ez az első, elevenen élő emlékképem van Óróla. A másik, szintén ehhez a szóban forgó házhoz tartozik. Egy temetés, az azt megelőző haláleset: anyai nagyapám halála. A halált gyermekszemmel is itt láttam meg először, mint azután sok más olyan valamit, ami erősen hatással volt reám, mint amilyenek: a nyomorúság, vagy mondjuk szebben, a nélkülözés, vagy a két fogalom határán a szegénységnek valami meghatározhatatlan formája, az üldöztetés, a bélyeg Apám homlokán. Talán itt vésődött emlékezetembe legerősebben - amit tapasztaltam - a munkások közötti szolidaritás. Egyszóval, amit emberségnek mondanak egy városi proletárfiú szemében... az mind itt tárult föl előttem először... De ne csak a nehéz, súlyos megpróbáltatásokat említsem föl, hanem a gyermekkor, az ifjúság - a sok nélkülözés ellenére is - gondtalan világát, amelynek aranynapjait is itt éltem át, ebben az öreg házban. Ehhez fűződnek első elemei az életemnek s általában mindaz, amit „elsó"-nek szokás mondani. Mint az első örömök, az első csalódások, az első gyermekszerelem, az első gyermekbarátság. Az első nap az óvodában, az elemiben, vagy a reáliskolában. Az első szervezkedés, az első osztályöntudatra ébredés, az első olvasványok. az első csínytevések s az első betűvetés éppen úgy, mint az első irodalmi tollpróbák is... Ehhez a házhoz fűződik minden első emlékem, a ház környékéhez s főleg a játszóterünkhöz, a Széchenyi térhez, amely tér arról is nevezetes (ezt is később tudtam meg szüleimtől), hogy itt tettem meg első önálló lépéseimet is. A városháza erkélye (ahonnan Apám 1919-ben a tanácsuralmat jelentette be a város népének) előtt állt egy lámpaoszlop, nem olyan magas, mint a mostani. Ott vettek ki először a gyermekkocsiból s a Viktorka - mármint az, aki ezeket a sorokat most papírra veti - itt tette meg életének első támasz nélküli próbalépéseit. Megkezdem hát emlekezesemet, az átélt akkori világról szóló megjegyzéseimet, amiket egy gyermek szemszögén keresztül tárok az utókor elé. Megkísérlem, bár előttem lebeg a nagy Voltaire mondása/miszerint az utókorhoz címzett írások rendszerint nem jutnak el a címzettekhez. Lebegjen előttem Arany János mondása, amit drága jó Bálint Sándor, atyai barátom is gyakran idézett előttem: Ha csonkán, ha későn, ha senkinek írjak... Édesapám szelleme és keze vezesse soraimat... (Folytatjuk.)