Délmagyarország, 1991. július (81. évfolyam, 152-178. szám)

1991-07-15 / 164. szám

2 KÖRKÉP DÉLMAQYARORSZÁQ HÉTFŐ, 1991. JÚL. 15. Jugoszlávia. A brioni targyalasok tüzszunetet hoztak, a bet újabb összetűzéseket. A hadszíntér Szlovéniából áttevődött Kelet-Horvátországba, s ahogyan az várható volt, megkezdődött a jugoszláviai polgárháborúnak a történelmileg is legmélyebb válságot felkavaró szakasza - Szerbia és Horv átország között Míg a Brioni szigeten kötött egyezmény után a jugoszláv központi vezetés a jelek szerint „elengedte" Szlovéniát, Horvátországnak még az eddigieknél is súlyosabb konfliktusokra kell számítania. S ha Horvátország előtérbe került, ezzel egyútt megjelentek a színen a széttagolódás újabb szereplői: Bosznia-Hercegovina köztársaság és a koszovói albánok. (Nem reguláris veszély) Brioni szigetén június 7-én, vasárnap, zárt ajtók mögött tartották meg az Európai Közösségek háromtagú küldöttsége - a holland, a luxemburgi és a portugál külügyminiszter illetve a jugoszláviai válság jelenlegi főszereplői közötti tárgyalásokat. Az eredmény kétségkívül sikert mutat. Legalábbis ami a szövetségi haderő és a köztársasági területvédelmi alakulatok harcának beszüntetését illeti. Az egyezmény ismét megerősítette, hogy Horvátországnak és Szlovéniának a béke érdekében három hónapra fel kell függesztenie függetlenségi nyilatkozatát, „zöld határainak" őrizetét a jugoszláv hadseregre kell bíznia, és azonnali tűzszünet keretében vissza kell vonnia egységeit. A 16 órás tárgyalás legfőbb eredménye az, hogy kimondja: csakis a jugoszláviai nemzetek dönthetnek saját jövőjükről. így. és mindenfajta előfeltétel nélkül augusztusban immár békében kezdődhetne meg a jugoszláv föderáció jövőjéről tartandó tárgyalássorozat. De a békéről megint csak feltételes módban lehet szólni. A brioni „béke" nem számolhatott ugyanis azzal, ami már egy nappal meghirdetése után bekövetkezett. Szlavóniában a nem reguláris szerb csapatok és a horvát rendőrség között tört ki a harc. Ha ez így folytatódik - s ennek jelei a hét folyamán már megmutatkoztak -, a belháború nem kerülné el az Észak-Jugoszláviában lévő magyar és sváb településeket sem, ami viszont újabb, immár államközi feszültségekkel fenyeget Jugoszlávia és Magyarország, Németország, illetve Ausztria között. (Csetnikromantika) A hét elején színre lépett Szlobodan Milosevics, Szerbia baloldali elnöke is, és nyíltan kimondta, amitől korábban is tartani lehetett: Szerbia lakosságának mindenre fel kell készülnie, elsősorban arra, hogy fegyverrel támogassa a szövetségi haderőt (!) és a szerb területvédelmi erőket. Bár mondandójához rendre hozzáfűzte, hogy Szerbia nem fenyeget senkit és csakis a békés rendezés mellett száll síkra, Milosevics szavaiból egyetlen dolgot biztosra lehetett venni, s bizonyára vannak Szerbiában, akik csak erre vártak: a partizánromantika hosszúra nyúlt időszaka után eljött a csetnikromantika ideje. A szerb nemzeti megbántottság újra elérte azt a szintet, amelyen túl elég egy rossz mozdulat. Milosevics pedig ismét célzott arra, hogy a szerbeknek egy államban kell élniük, s ha ezt a fegyveres szabadcsapatok politikai célnak tekintik, végeláthatatlan területi konfliktus keletkezhet Szerbia és Horvátország határvidékén. (Egy rakomány rossz címre visszaküldött Kalasnyikov) „Egy ilyen történészi-miniszterelnöki miniinformáció felér egy szállítmány rossz címre küldött Kalasnyikonal". Ezt a mondatot a Népszabadság glosszaírójának tollából átveszi egy belgrádi kommentár szerzője is, de mást és ennél sokkal többet is állít. Antall Józsefnek Cossiga olasz elnökkel folytatott megbeszélésein elhangzott egyik kijelentésére reagál mindkettő. Arra - ami tény -, hogy sem a trianoni, sem a párizsi béke nem Szerbiához, hanem a szerb-horvát-szlovén hármas nemzeti föderációs királysághoz csatolta Vajdaságot. Igaz, s ezt fűzzük hozzá, hogy a csatlakozás utáni évben népszavazást írtak ki, de csupán arról, hogy az autonóm terület közigazgatásilag Szerbiához tartozzék-e vagy Horvátországhoz. Ezek tények, tehát kimondhatók. De kimondhatók-e - most? A magyar napilap félreértésekről beszél és felhívja a figyelmet a magyarellenes propaganda készenlétére, a szerb kommentár viszont mintha ezt akarná igazolni, Antall József mondatát (az említett propagandát is bíráló lapvéleménnyel együtt) egy olyan előregyártott formulába helyezi, amelyet a szerb sajtó szinte egyöntetűen elfogadott. Újra a nagynémet teijeszkedésról beszélnek. Újra arról, hogy Ausztria közvetlenül beavatkozott a szlovéniai háborúba, arról, hogy a szlovén köztársasági erők kiképzésében már az év elején német kiképzőtisztek vettek volna részt, és arról, hogy nagy mennyiségű fegyver (tankok!) került Németországból Szlovéniába. És Olaszország sem marad ki, hiszen Cossiga volt, aki meghallgatta és elkönyvelte Antall József megjegyzését, s ugyancsak Cossiga nem átallt a Európai Közösségek merev állásfoglalásától oly módon eltérni, hogy budapesti sajtótájékoztatóján kimondja: ha a jugoszláv válság kapcsán a tárgyalásos megoldás utolsó reménye is szétfoszlana, Olaszország nem habozik majd a „legvégsőkig" kiállni Szlovénia és Horvátország mellett. Értsük jól a szót: legvégsőkig. Békéről van szó, nem háborúról (Egy érdekszféra árnya?) A hét folyamin az Európai Közösségek tagállamainak vezetőitől elhangzottak az első olyan vélemények, amelyek már nemcsak a jugoszláviai polgárháború megakadályozásáról szólnak, hanem a majdani jugoszláv állam felállásáról is. Ezek között a Milosevics által hangoztatott „minden szerb egy államban" elvhez leginkább Douglas Hogg brit külügyi államminiszter véleménye közelit. Hogg szerint a' jugoszláviai válságot a Szerbia és Horvátország közötti határ korrekciójával lehetne rendezni, és ily módon a horvátországi szerb kisebbség - immár az anyaországhoz tartozva - védelmet élvezne; a feszültség enyhülne és az etnikumok közötti viszályok megszűnnének. A brit politikus nyilatkozatának van egy másik érdekes vonatkozása is, amelyet a jugoszláv Tanjug hírügynökség egyenesen London Magyarországnak szóló közvetlen üzeneteként értelmezett. Hogg azt hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia ellenzi Jugoszlávia nemzetközileg elismert külső határainak bármiféle revízióját. Akár elfogadjuk a Tanjug-féle magyarázatot, akár nem, a brit államminisztemek az EK-országokhoz címzett nyilatkozata valamilyen belső feszültségre mégis felhívja a figyelmet. Elképzelhető, hogy az Európai Közösségek államai az elmúlt két év integrációs folyamata után újra, árnyalatnyi gyanakvással tekintenek a német érdekszféra kialakulására. SOMOGYI P. SÁNDOR Botrány Ploiestiben A Romániában egyre nyíltabban elszabaduló nacionalista, soviniszta, szélsőséges erők a héten újabb botrányt provokáltak. Szerdán kerúlt sor a Bakarest késeiében levő Ploiestiben arra a perre, amelyet Corneliu Yadim Tudor, a hírhedt fasiszta lap, a Romania Mare, valamint a hasonló nevű és beállítottságú párt főszerkesztője, illetve elnöke eHen indított Gheorghe Robu, aki a decemberi eseményeket követően több hónapon át volt Románia főügyésze, s aki a személyét a lapban ért rágalmak miatt 2 millió lei összegű kártérítést követelt az alpercstőL Robu ezt az összeget a forradalomban elesettek családtagjainak, valamint a romániai árvaházaknak ajánlotta fel, s ezzel egycsapásra népszerűvé tette a közvélemény előtt mind perét, mind pedig személyét. Corneliu Vadim Tudor a Romania Mare legutóbbi számában .Jiíveitől" védelmet kért, arra szólította föl pontosabban uszította - olvasóit, hogy személyes jelenlétükkel biztosítsanak védelmet számára. Mert - mint írta és szerdán mondotta is - „a népnek, nem pedig az igazságszolgáltatásnak kell fölötte ítélkeznie." így a tárgyalás napján több száz fanatikus jelent meg a törvényszék előtt. A többnyire ittas egyénekből álló csőcselék a volt főügyész halálát követelte, nemzeti zászlókat lobogtatott és valósággal megszállta az épületet, a bevonuló bírói testületet pedig a Romania Mare számaival dobálta meg. A vádlott mindeközben a tárgyalóteremből ki-kirohanva uszító szavakkal heccelte a tömeget. A déli megyékből, mindenekelőtt Bukarestből érkezett vattásokat egy idő után felbőszítette az erdélyi románok mérsékeltebb magatartása, s ezért rájuk támadtak. A kirobbant tömegverekedés láttán mintegy száz főből álló csendőrosztag érkezett a helyszínre és szabályos közelharc után szétválasztotta a két tábort. Ilyen körülmények között a tárgyalás természetesen elmaradt. A felperest, Gheorghe Robut a hátsó kijáraton, rendőri fedezet mellett csempészték ki, és ugyancsak rendőri erők kísérték egészen a város határáig. (MTI) Szegedi szenátorok Básthy Gábor - Ön meglehetősen fiatal, de úgy tudom, már régóta párttag, még az MSZMP-ből nőtt bele a Szocialista Pártba. - Abban az időben a műegyetem a bomlás egyik melegágya volt, erős konfliktussal a KISZ, a kollégiumi mozgalom és a párt között. A KISZ-ben újságíró voltam, lapunkat. A jövő mérnökét kisebb-nagyobb időközönként betiltották, a főszerkesztők leváltása már-már rendszeresnek volt mondható. Hogyan működnek ezek a mechanizmusok, ezt akartam tudni. Még a '80-as évek elején kértem felvételemet a pártba, de ez egyáltalán nem ment könnyen. Végül ötödéves koromban fogadták el jelentkezésemet, de a tagkönyvet csak a diploma után kaptam kezembe. Itt Szegeden egy lakóterületi alapszervezetbe kerültem, főként nyugdíjasok közé. Mindennaposak voltak köztünk a viták. Szerencsémre nem vettek annyira komolyan, hogy ezeknek következményei lettek volna. 1981-ben aztán bekerültem a városi pártbizottságba. - Mi győzte meg, hogy ebben a pártban kell politizálnia? - Válasszuk ketté a mozgalmat és az MSZMP-t. Sohasem titkoltam, nálunk családi hagyomány a szociáldemokrata gondolkodás, s abból a kommunista pártból én valami ilyet akartam csinálni. Amikor megalakult az SZDP, sokáig az átlépésen gondolkoztam, de komoly dilemmát ez csak a Bihari-ügyig jelentett. Az ottani veszekedések, a tettlegességig fajuló nézeteltérések saját - meggyőződésem szerint - szocdem párttagságunk felé fordítottak. - Abban az időben dolgoztak gőzerővel a reformkörök is. - Munkájukban én is részt vettem, bár Géczi Jóska rám sütötte: szocdem vagyok. Vállaltam. Azt tartottam: az alsó, szociáldemokrata áramlatoknak le kell szakadniuk a bolsevik vezetéstől, s meg kell alapítaniuk önálló pártjukat. De '89 októberében nem Vad amatőr fotós voitam - kezdi beszélgetésünket -, szabadidőmben, ha lenne, legszívesebben fényképeznék. Kedvenc ételem a rakott krumpli - ha a feleségem vagy édesanyám készíti, de olykor szívesen megkóstolom a májjal töltött rántott csirkemellet is. A JATE gazdasági igazgatóságának gépész- és energetikai szakmérnöke 33 éves nős két ötéves ikerkislány edesapja. Az MSZP-lista második embereként jutott a közgyűlésbe, a városfejlesztési, -rendezési és -üzemeltetési bizottság titkára, a VGV felügyelő bizottságának tagja. ez következett be, s én nem is léptem be automatikusan az MSZP-be. Körülnéztem más pártok házatáján. Láttam, volt tagságunk jelentős része most ezekben politizál. Nem szégyen ez, csak kellemetlen. Csupán azon csodálkozom, hogy ők vonják kétségbe a mi hitelességünket - A szocialista eszme hordozói fokozatosan szorultak kisebbségbe: előbb a parlamenti választásokon, majd a „hejhán". Szegeden két képviselőjüket találjuk az önkormányzati testületben - szinte elvesznek a két nagy frakció között. - A kis pártok embereit, a „heteket" tulajdonképpen a nagyok szervezték meg. Mi pedig hamarosan rájöttünk, itt madárnak néznek bennünket. Konzultációkat kezdtünk, bár a frakciófegyelem ismeretlen dolog nálunk: lelkiismeretünk szerint szavazunk. Hozzáteszem, az ország önkormányzatai különös módon jöttek létre: az állampolgárok nem a helyi arcokra szavaztak, hanem az országos politika vetületében mérlegeltek. Vagyis az MDF visszaesését az Antall-kormánynak köszönheti; a Fidesz és az SZDSZ előretörését Orbán Viktornak és Pető Ivánnak ők voltak a tekintélyek, bennük bíztak a szavazók, s nem a helyi liberális szürkeállományban. - Ez egyúttal a szegedi liberális vezetés kritikája is lenne? - A mi liberálisaink nem feltétlenül azonosíthatók az országos centrum szellemiségével. Sajnos, egyáltalán nem ritkán tapasztaljuk: a liberálisokra olyannyira jellemző toleranciának nyoma sincs a városházán, erősödnek a centralizációs törekvések - hogy vállalatokat költségvetési szervvé minősítsenek vissza, s aztán ezt eladják mint liberális politikát, kérem, ez egy vicc. A polgármester körül csoportosult úgynevezett tanácsadó testület lehet, alkalmas arra, hogy eldöntse, bizonyos utcákat miként nevezzenek a jövőben, ám nincs senki, aki a gazdasági kérdéseket szakértő szemmel át tudná tekinteni, ha úgy tetszik, nincs gazdasági agytrösztje a városnak. Pedig igazán elkelne. Mindazonáltal szükségesnek tartom leszögezni: a liberálisokat potenciális szövetségesünknek tekintjük, hiszen szemléietünk feltehetően közelebb áll az övékéhez, mint a nemzeti konzervatívokéhoz. Kár, hogy ők ezt nem mindig (gy gondolják. ÓJ Arabizmus, iszlámizmus J. Nagy László röviden ismertette az arab világ történelmének főbb állomásait. Fontosnak tartotta megemlíteni az arabizmus és az iszlámizmus közötti különbséget Az arabizmus ugyanis nacionalizmust jelent, az iszJámizmus pedig egyfajta kulturális téren jelentkező hatást az arab világban. Mindkettő mind a mai napig hatást gyakorol, és ki is egészíti egymást Az előadó kifejtette, fontos az egyes országok geopolitikai fekvése is. Hiszen például Algéria és Marokkó olyan közel fekszik Európához, hogy szinte részének is tekinthető. Itt az iszlám természetesen nem tudott soha olyan elemi erővel hatni, mint például Iránban. A múlt század végén egy Al Afgani nevű politikus vetette fel a kérdést: miképpen lehetséges, hogy az egykor oly erős, de mindinkább nagyhatalmi ütközőzónává váló arab világ összeomlik az idegen hódítók alatt A vereséget az iszlám irányától való eltávolódással magyarázta. Szerinte vissza kell térni a helyes útra. de úgy, bogy át kell venni a nyugati Az arab világra ma kétségkívül az Egyesült Államok gyakorolja a legnagyobb befolyást. Mint ahogy dr. J Nagy László docens, a JATE tanszékvezetője, az arab történelem szakértője a nyári szabadegyetem egyik előadásán elmondta, a kuvaiti háború óta ez még egyértelműbbé vált. A térség azonban nem volt mindig a világ legerősebb szuperhatalmának érdeklődési középpontjában. Korábban főleg Anglia, Franciaország és Olaszország versenyzett itt egy mámat. Az 1942-es, második világháborús partraszállás óta megváltozott a helyzet. Ekkor mindinkább előtérbe került fontos stratégiai elhelyezkedése. Lévén itt található a fold olajkészletének majd 50 százaléka. civilizáció technikai fejlettségét. Az eredeti iszlámhoz mereven ragaszkodók a fundamentalisták, a korszerűbb gondolkodásúak a modernisták. A legszélsőségesebbek a Muzulmán Testvérek. Az ő programjuk szerint mindent iszlamizálni kell, és fanatikusságukben még azt is vállalják, hogy ez a középkor színvonalára vezet majd vissza. Az 1920-as év volt az arab világ Trianonja, amikor a San Remo-i konferencia hasonlóan semmibe vette az etnikai határokat, mint ahogy azt Magyarországgal tette a párizsi békediktátum. Az arabizmus, az arab nacionalizmus természetesen ezek utáo rendkívüli modoo rnegiiwwwwniiiHiniiini erősödött, céljainak elérésében felhasználta az iszlámot is. Az előadó ezt követően ismertette az arab térség fejlődésének második világháború utáni időszakát Kiemelte Egyiptomot, ahol Nasszer elnök modernizálta az országot s eközben háttérbe szorította a Muzulmán Testvérek szélsőségeseit. Az 1953-54 közötti időszakban már igyekezett figyelmét az arab világ felé is fordítani, ahol már egyre több helyen megkezdődtek a függetlénségi harcok. Az '56-os szuezi válság idején az angolok és a franciák le akartak számolni az egyiptomi elnökkel. Érdekes és fontos momentuma volt a történelemnek, hogy ekkor a Szovjetunió - amely mind jobban növelte befolyását a térségben - és az Egyesült Államok pillanatnyi érdekközösségbe került egymással. Ez végül is meghiúsította a brit és francia terveket. A '67-es arab-izraeli háború után általános válság bontakozott ki. Nyugat-Európa szerepe megnövekedett, de a legégetőbb problémákat ők sem tudták megoldani. Ilyen volt például a palesztin kérdés. A '67-es általános modernizáció után kiemelkedett Irak, valamint Líbia és Algéria, ez utóbbi sajátos iszlám szocializmusával járt új utakon. Az arab országokat azonban egyre inkább két részre lehet osztani: szegény arabokra és gazdag arabokra, attól függően, hogy rendelkeznek-e olajkinccsel vagy sem. Az előadás végén szóba került még az Öböl-háború kapcsán az amerikai beavatkozás kérdése, melyet a Pentagonban már két-három éve előre sejtettek. Akkor ugyan még nem döntötték el, hogy Irakban, vagy a hasonlóan agresszív Szíriában hajtják-e majd végre. Kuvait lerohanása végül is kellő alapot szolgáltatott a fegyveres jelenlétre. PÁL TAMÁS