Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-19 / 142. szám

4 HANGSÚLY DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1991. JÚN. 19. Szerepvállalás vagy szereptévesztés? Kátó Sándorhoz, a Szegedi Nem­zeti Színház művészéhez többéves barátság fűz, így természetesnek vettem, hogy megkeresett az alábbi hírrel: - Szerdán, június 19-én 18 órakor a Szegedi Nemzeti Színház klub­jában (megközelíthető a művész­bejárat felől) megtartjuk a Nemzeti Demokrata Szövetség szegedi ala­kuló ülését. Az előrejelzések szerint jelen lesz Bíró Zoltán is. - Milyen minőségben vállaltad a hírhozó szerepéi? - Az NDSZ egyik szegedi szerve­zője vagyok. - Elnézést - tudtommal az MDF egyik alapítója vagy; színész­ként. a mostani szerepvállalásodat később nem minősíted-e szerepté­vesztésnek? - Az NDSZ-nek is alapító tagja vagyok. Véleményem szerint az MDF veszített a nimbuszából és kevés esélyt látok a tömeghitel visszaszerzésére. Ugyanez a megál­lapítás érvényes minden magyaror­szági pártra. - A megoldás most a „pártra párt" szervezése? - Itt az Alapító Nyilatkozat. Eszerint „a szövetség célja, hogy összefogja mindazokat, akik e szö­vetségben látnak elsősorban lehető­séget arra, hogy akaratukkal és ké­pességeikkel szolgálják a rendszer­váltás kiteljesítését: - a nemzeti érdekek és értékek következetes érvényesítésére, illetve védelmére; ­a társadalmi átalakulás demokratikus és békés jellegének megőrzésére és kibontakoztatására; - a szociális biztonság növelésére és a népi alkotóerő mozgósítására." Az NDSZ-ben cselekvókész gyűjtőpár­tot látok. Kibeszéltük magunkat, eljött a cselekvés ideje. - Lényegében ugyanezt vallja az MDF is... - Hangsúlyozom: nem vagyunk MDF-, vagy KDNP-ellenesek! Sót. Személy szerint szeretném és elfo­gadnám, ha a magyar demokraták erősödnének. Huszonöt éves barátság köt Csoóri Sándorhoz. Az ó kariz­mája meghatározta lépteimet. Sajná­latos, hogy visszavonult az élvonal­ból. Nekem mindegy, ki viszi át a tü­zet. Szolgálok, nem hajhászom a funkciókat. Abban reménykedem, hogy Pozsgay és Bíró visszaadja a magyarság hitét a rendszerváltás folyamatosságában és eredmé­nyében. Ezért vallom, fennhangon: az NDSZ sikertelensége tragédiát jelentene társadalmunk számára. - A kisördög azt súgja, a messi­anisztikus elhivatottság érzése adott esetben, környezetben nem a legjobb tanácsadó... - Nagyon is a földön járunk. Utópisztikus elképzelésekbe nem mennék bele. A 25. órában vagyunk, ezért léptem a cselekvők sorába. Levezetőképpen: - Szegeden kik a társaid a szervezésben? - Jachinek Rudolf, Dobozy Levente és Tráser László. PATAKI SÁNDOR Sziszifusz • • Ötven az egyhez A jeles orgonaművész pályafutása során - társai tartják számon - több mint ötven hanglemezen örökítette meg Bach és a többi nagyság hal­hatatlanságát. Nem mellékes: a magáét is. Az egypólusú hanglemez-kiadói rendszerben megtehette; a jelek szerint csak egy emberrel kellett tárgyalnia (egyetértésre jutnia) ahhoz, hogy eme „koncepció" - mely szerint egy az Isten, s Magyarországon ő az egyetlen orgonaművésze - éveken át életképesnek bizonyuljon. Pályatársai közben elvétve jutottak a lemeznek nevezett főúri kegyből egyhez-egyhez; a méricskélhető művészet ilyetén arányítása ötven az egyhez. Képzeljük el ezt a számtani műveletet irodalomra, képzőművészetre, film- és színházművészetre, vagy akár a folklórgyűjtésre kivetítve. Mi lenne itt! A mellőzött (megalázott) szakma természetes szövetségeséhez: az egyházhoz fordult. A kérdések kérdése, mi történt volna, ha egyenesen a közvéleményt célozzák meg? Mi lenne itt? Elfogyna a jeles művész minden maradék lemeze (az ötvenvalahányból). Ötven az egyhezbe fogadok: nyárelőre^valamelyik „alternatív" kiadó meglep bennünket egy válogatott opusszal. Ámen. PATAKI Új világrend Budapest-Debrecen Magyar reformátusok II. világtalálkozója Június 21-én 16 órakor Ravasz László emléktábláját leplezik le a budapesti Kálvin téri templomban. Ugyanezen a napon 19 órakor a világtalálkozót megnyitó isten­tisztelet zajlik a fővárosi kissta­dionban. Dr. Hegedűs Lóránt püspök nyitja meg az istentiszteletet, igét hirdet: dr. Havadtői Sándor. Június 22-én Debrecenben megkoszorúzzák a Kossuth-szobrot és a Gályarab emlékművet. Ünnepi istentiszteletet a nagyerdei stadionban 17 órakor tartanak. C'^íy-yy-:.^ Dantei víziók technicolórban Jákob lajtorjája A film lebilincselő történetét, hatásos képeit nézve nem az a kérdés, hogy az opusz beváltotta-e ígéretét - ez kétségkívül eldönthető -, hanem az, hogy miként értékeljünk egy alkotást, amely talán minden előképét meghaladja, de egyetlen percig sem eredeti. Nem feltétlenül von le a bámulatos filmtörténeti és -technikai tudással rendelkező A. Lyne dolgozatának értékéből, hogy a közel- s a félmúlt moziélményei gyakorta felidéződnek bennünk. A Mekong folyó deltavidékén játszódó expozíció talán csak az operai dzsungel­csata-fényképezés miatt juttatja eszünkbe a Sza­kaszt (01i»er Stone), vagy a témakör egyik alapfilmjét az Apokalipszis most-ot (F. F. Cop­pola). A metróban ébredő Jacob, meg a metró ma­ga Brian de Palma vietnami kalandját, a Háború áldozatait idézi. A rendező önmagát veszi mintául leggyakrabban: a pokolbéli metróperon a 9 és fél hét-ben találta meg, a házibuli-vízió klipszerű, szaggatott világítását pedig a Flashdance című alkotásában kaptuk meg először - nem kis örö­münkre. Az utóbbi idők legsokkolóbb filmjének ígérte a hazai forgalmazás Adrián Lyne Jákob lajtorjája (Jacob's Ladder) című munkáját. A jól ismert Vietnam-problematika bővül parapszichológikus és horrorisztikus elemekkel anélkül, hogy a történet fantasztikus karneválba torkollna. A haláltusáját vívó, sebesült Jacob Singer utolsó óráján megéli, vizionálja a széthullott családot, egyéni tragédiát, az ismeretlen hatalomnak kiszolgáltatott közkatonát A helyszínek, a technikák ismétlése nem bántó. Műalkotások sor a „generálja" az egyre újabbat, egyre kifinotpultabbat. A történet sem új; nemrégiben az Egyenesen át című film (Joel Schumacher) kutatta élet és halál határmezs­gyéjének önreflexióit, tudati folyamatait. Hallu­cinogén anyagok alkalmazása a Vietnamban harcoló amerikai katonák körében - mint téma ­pedig megint csak nem újkeletü, pl.: Apokalipszis most Született július 4-én (0. Stone). A filmben felrémlik Scorsese taxija a Taxisofőrből, Alan Parker szemetes utcái az Angyalszívből (egyéb­ként a legnagyobb előd a vágástechnika, a nar­ráció területén talán éppen az Angel Heart, de itt igazán nem ismétlésről, sokkal inkább egy korszerű stílus követéséről beszélhetünk. A főhős kísérteties útja tolóágyon egy kórház folyosóján, vagy talán a metaforikussá tágult dantei alvilágban a legjobb részek közé tartozik. Ez az utazás, az elmegyógyintézet torzóinak panoptikuma az Amadeust (Milos Formán), a Madárkát (Alan Parker), az Éjféli expresszt (A. Parker) idézi, de távolabbról Tarkovszkij Sola­risát, vagy Bódy Gábor Psichéjét. Ez utóbbit a gyógyítás szükséges, naturális kuruzslásáról. Lyne tanári biztonsággal készíti a filmet. Operatőre (Jeffrey Kimball), vágója (Tom RolD hátborzongatóan jó munkát végez. Hogy mégsem hat ránk ez a film a reveláció erejével az nem a rendező hibája, inkább az elmúlt évtizedek világfilmjének érdeme. KRÁNICZ SÁNDOR Betyársirató mmmmmmm ...Esett-roggyant vénemberként vetődött hozzánk Kun Feri bácsi tavaszonta-nyaranta. A szőlőt gondozgatta, meg a kert néhány fáját, napszámba. Nyolcvan körüljárt. Hajlott hátával is igencsak megütött a 185-190 centimétert. A legderekabb lóról is nyilván a földet sutulta a lába, szegénylegény-korában... A múlt század második felében mocsaras-zsombikos, bozontos táj volt a Körösök vidéke; Gyulától szinte Újfaluig, a Fehér-Köröstől fel, a Berettyóig - süppedős-lápos rét burjánzott. Bujdosók paradicsoma: Elég nagy a bihari határ, Magam leszek bujdosó betyár. Mégse leszek a császár katonája! Kun Ferencék mindenütt ottho­nosak voltak ezekben a cserés, oltal­mazó berkekben. Ahová csak a me­rettyűs halászok, kósza madarászok követték őket büntetlenül. Se termetre, se kurázsira nézvést nem lehetett utolsó „fattyú" Feri bácsi, egykor. - Mint a vánkost, emeltem a ma­gosba Kopec-Tar Imrét; nadrágszí­jába dugtam a karabélyom csövit, úgy csóváltam a fejem körül, péig mázsányi is vaót tán - bizonygatta büszkén. S nem hetvenkedett ok nélkül. Ezt a Kopec-Tar Imrét különben ­aki vésztői csiszár lehetett -, sokszor megidézte Feri bácsi. Kivált, ha kicsi bort húzott volt - apám megbízá­sából - a hitványabb otellós hordó­ból, lopótökkel. Olyankor sebesen szaladgált az ádámcsutka, s a lopó sehogyan sem akart megtelni... Pedig Feri bácsi - véngségére ­szeszmentes életet fogadott az ujteleki „hívők" papjának, Vátyoni Sandri bácsinak. Beállott a megtértek közé a vén betyár. Hanem a szeszti­lalomhoz mégse tudta tartani magát. Meg-megbotló nyelvvel, de azért takaros folyékonysággal hadarászta egy-egy. lopótökkel való bajlódás után - nekünk, gyerekeknek: - „Nem az fertőzteti meg az em­bert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert!" Vagyis: a szavak: elsősorban a káromkodás. Nem is hagyta el a száját undok szó, meg kell hagyni! Ha ákác­gallyazás közben tüske sértette meg a kezét, ennyit dünnyögött csupán: - A tűz égesse meg! Kevesektől hallottam a mi bihari falunkban ilyen káromkodástól mentes beszédet; s még kevesebben voltak arra képesek, hogy oldalszám idézzenek a Bibliából - ahogyan ez az írni-olvasni se tudó vénember tette. Rajongó tűzben égett a szeme, úgy hirdette fennen, egy felfordított malterosládára állva: - „Megkegyelmez az Úr a mi ál­nokságaiknak. és a mi bűneinkről és gonoszságainkról meg nem emlé­kezik!... Mert nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak; sem a nap nem tűz rájok, sem semmi hőség: mert a Bárány legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl az Isten az ő szemeikről minden könnyet!" Tátott szájjal álltunk előtte, tíz-tizenkét éves gyerkőcök; röhögni - de még kuncogni - se jutott eszébe - egyőnknek se... Pedig a „hívőket" - a szekta-tagokat - mi se kímélget­tük amúgy. Gúny tárgyai voltak jobbára. (Máig tűnődöm rajta: miféle szekta rakhatott fészket a falunkban. Jehovisták? Pünkösdisták? Baptis­ták? Bizonyos, hogy a Jelenések Könyvét, meg Dánielt idézték legtöbbször - dehát ez valamennyi alföldi szektára jellemző volt...) Ájtatosan bújt a gondolataiba az ácsmódra eszkábált dikón is. estén­ként a tornácon, mielőtt a kását kezd­te volna fújni a lópokróc alatt. Úgy mondta reggel: nem emlé­kszik a szörnyű kiáltozásokra. Annyi derengett csak néki, hogy hajnalfelé - álmában - Kopec-Tar Imrét po­fozta véresre. Mint akkor, annak ide­jén, amikor a kornádi vásáron a ku­pec bagóért szedegetett össze három szekérnyi süldőmalacot a faluszéli szegényektől. Ok aztán - Baji Jankó szegénylegény-komájával - vissza­adatták a veremházas éhezőknek, mind a malackákat. No persze, a pénzt nem kapta vissza a kupec. Nyilván ezt is a fejére olvasták Ozsváth csendbiztosék, amikor hurokra kerültek Feri bácsiék, s megkapta a tüzes vasat a hátára... Mert minékünk ez volt a legér­dekesebb, s legizgatóbb a bilyog­vas-ütötte akasztófa, az öreg hátán. Erről - sohasem esett szó nálunk, édesapám megtiltotta. Dehát a ka­maszgyereknek - épp a tiltás csiholja lángra a komiszkodást. Amikor - pár évre rá - mi is ka­maszokká lettünk, s minden bogot mohón iparkodtunk kifejteni - sze­met vetettünk az akasztófára. Feri bácsi likas-bakancsos, loncsos koldussá kopott addigra. Újtelepi fészerekben húzta át a téli zimankót, s régenszőtt szutykos bakó lógott a vállán. János-napokon azért csak eltiblábolt hozzánk, erőtlen botla­dozását az összevissza-fajta szeszek tették még bizonytalanabbá. Eltökéltük: megnézzük azt az akasztófát, bármi történjék is. Édesapám a nemesebb borból, a fehérből kínálta meg az öreget. S hogy az emberséget továbbfokozza, az udvaron is végigkísérte Feri bá­csit. Kezet ráztak. Apám aztán sietve lépkedett vissza, mivel csupán kiskabátban volt. Alighogy visszaért a házba, utánafutottünk a lődörögve bandu­koló vén betyárnak. Valahogyan visszacibáltuk. Egyikőnk a kamrában volt már - oda húztuk-csaltuk - s adott jelre, halk kopogásra már adta is kifelé a söröspohárba csorrantott bort. Fekete Karcsi komám szóval tartotta az öreget, amíg ivott, s amíg én a háta mögé lopóztam. - Osztán hogyan is verekedett kend a zsandárokkal? - kérdezte Karcsi. Feri bácsi, mint valamiféle meg­görbült kútgém, Karcsi fölé maga­sodva hadonászott - kis híján ráesett: - Perzekutorok vótak akkor, fiam, nem zsandárok... - Csakugyan Kend az utolsó bihari betyár? Mert én úgy hallottam: az utolsó - a Vitális vó(... - Vitális?! A csak egy citera­szerető bolond vót! Egy kapcabetyár! - hadonászott gőgösen az öreg, sutbalökve koldusi alázatát. - A' csak lüvődözött összevissza, mint a Kótya! Virtusbul! Felemelte mutatóujját, úgy mondta: - Baji Jancsi vót az igazi szabad­fattyú, meg Dobos Gábor. - Felvetett fejjel hozzátette még: - Megosztán Kun Ferenc. - Ugyanmá! Ki hiszi azt el kend­nek?! Azt az akasztófát is csak úgy tanába ki kend, hogy nagyobb legyik a falu előtt! Mese az egész! Nem kellett énnékem lehúznom azt a zsíros cafrangot. Az önérze­tében sértett vénember maga kezdte volna lehányni rongyait a fagyban. Ám Édesapám kisietett a vita hangjára. S kiszabadítva és megint útnak engedve Ferenc bácsit, ke­ményen dorgált bennünket: - Mit bánjátok az istenadtát?! Megszenvedett ő azért... Csak akkor kezdtük szégyellni magunkat. Pedig Feri bácsi már megbékélten bukándozott a kövesgát gödrei között, s borízűen dünnyögte: Az orosi széles határ Nem terem egyebet nádnál. De terem meg egyebeket: Büszke betyár gyerekeket.­Láthatóan megbékélt a világgal. De én máig nem békéltem meg akkori ennmagammal. S nagyon­nagyon restellem, hogy képes lettem volna erőszakkal lehántani a condrákat, hogy megláthassuk az akasztófát. A fekete bilyogot. A bilyogos ember másnapra vir­radóra a Kórhány kiaszott medrében fagyott meg, szegény. Jó néki már. „Nem éhezik többé, se nem szomjuhszik, mert a Bárány a vizeknek élő forrásaira vitte őt, s eltörölte az Isten az ő szemeiről minden könnyet." Mert a hazai földnél nem kell melengetőbb takaró. DÉR ENDRE

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents