Délmagyarország, 1991. június (81. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

SZOMBAT, Í99Í. JÚN. 15. RORSZAG / Heimatbuch Uj szentiván Kossuth Lajos 1849 tavaszán Cibakházán szemlét tartott Damjanich csapatai fölött. Mikor a 3. zászlóalj 6. századához ért, Damjanich így mutatta be őket: - Ezek itt svábok... - Oda is fordult hozzájuk: - Ugye, fiúk, ti svábok vagytok? Az egyik sváb honvéd felelt neki: - Igen, tábornok úr, mi svábok vagyunk, de magyar svábok.:.. Ezt a jellemző kis történetet is olvasom most abban a csaknem háromszáz lap terjedelmű sokszorosított könyvben, amelyet a Nátly József élete utáni nyomozásom eredményekeppen közvetítők segítségével sikerült kölcsönkapnom Németországból. Éppen tíz éve adta ki szerzője Bad Reichenhallban Heimatbuch Újszentiván címmel. Szó szerinti fordítása magyarul szokatlanul hangzik: szülőföldkimyv. Szabadabban és közérthetőbben mi úgy mondanánk: könyv a szülőfaluról, Újszentivánról. írójáról. Anion Grabeldingerről magából a könyvből annyit lehet megtudni, hogy 1919-ben született, és 1944-ben a Rákóczi u. 7. sz. házban lakott. Azonos nevű apja ösztönözte, hogy írja meg szülőfalujának történetét. Ezért elsősorban édesapja emlékének ajánlja munkáját, másodsorban pedig régi és új hazájabeli földijeinek („meinen Landsleuten in der altén und neuen Heimat") A kötet nemcsak az újszentiváni svábok, hanem jórészt általában a község történetét is tartalmazza. Ez természetes, hiszen még 1941-ben is 611 magyar és 160 szerb mellett 610 német lakta a falut. írójának nem lehetett könnyű dolga, ezer kilométerre a szülőfalutól összegyűjteni adatait. Forrásait ugyan nem közli, de nyilván használt szakirodalmi műveket is (különösen a 18. századi német telepítések történetének előadásában); főként azonban anyakönyvekben búvárkodott, és megfaggathatta földijeit is. Adataiból most már világos, hogy az első újszentiváni „svábok" Csanádról települtek át, mégpedig elsőként éppen a mi Nátlynk ősei, a Natl és a Biringer család tagjai. Őket nem világos, miért - a 19. század folyamán számos família követte. Egyik ok lehetett, hogy házastársat hoztak maguknak a régi faluból, de bizonyára az is ösztönözte az áttelepülést, hogy a szentivániak megtalálták itt a boldogulásukat, s példájuk vonzotta ide a többieket. Csanádra vegyesen Lotharingiából, Westfáliából, Luxemburgból, Franciaországból és csak kisebb részben Svábföldról (Württembergból) kerültek. Önmagukról azt a rigmust költötték, hogy elsó nemzedékük csak meghalni jött ide, a második szükséget látott, s csak a harmadik találta meg kenyerét: Der Erste hatte den Tud. der Zweite die Not, und erst der Dritte das Brot. A kötet kis falumonográfia. A történeti rész után ismerteti az egyházak, iskolák, egyesületek, intézmények (takarékpénztár, önkéntes tűzoltók. Hangya, tejszövetkezet, mozi) egészségügyi ellátás, vasút, posta stb. múltját. Tárgyalja a falu mezőgazdaságát, iparát, kereskedelmét. Néprajzi vázlatot ad az esztendő szokásvilágáról, jeles napjairól, a németek családi életéről, viseletéről, nyelvjárásáról. Történeti forrás Peter Wellingernek (I927-) az 1944. őszi menekülésükről készült visszaemlékezése és Nikolaus Gilotnak (1884-1968) a naplója. Héthónapnyi vándorlás után jutottak el mai lakóhelyükre, Mühldorf, Eggenfelden, Rosenheim, Bad Kissingen, Schweinfurt környékére. A többieket 1946 májusában pedig ötvenkilós poggyásszal, marhavagonban indították útnak. Grábeldinger magyarul idézi a keserű mondást, amelyet kétszáz éves itteni tartózkodásuk után mondtak róluk: „Batyuval jöttek, batyuval mennek..." A kötet kivételesen értékes része a majd hatvan szentiváni német család története. alapos anyakönyvi kutatáson alapuló családfákkal. Újszentiván történetéről mindössze a Makó monográfiájában és a Csanád vármegye tíz évvel Trianon után című albumban (1929) található néhány lap szól. Anton Grabeldingernek kézirattal csaknem azonos ritkaságé kiadványa tehát alapvető helytörténeti munka. Fénymásolatban a Somogyi-könyvtárban hamarosan a kutatók rendelkezésére áll, Újszentiván polgármestere pedig magyarra fordíttatja. PÉTER LÁSZLÓ Jöjj, Szentlélek - újítsd meg az egész teremtettséget! Mialatt az egész világ feszülten figyelt az Öböl-háború eseményeire, a hozzánk közelebb esó területeken pedig a Szovjetunió balti köztársaságai vonták magukra a figyelmet, az ausztráliai Canberrában két héten keresztül közel 4000 ember gyűlt össze reggelenként istentiszteletre, hogy közösen imádkozzanak az emberiség gyötrő problémáinak megoldásáért. Ez a föld minden tájáról érkezett négyezernyi ember az Egyházak Világtanácsa VII. Nagygyűlésének résztvevője volt. Az Egyházak Világtanácsa (EVT) 1948-ban alakult meg. Jelenleg 311 tagja van a protestáns és az ortodox egyházak köréből. Mivel a római katolikus egyház, nem tagja az EVT-nek, ezért a canberrai nagygyűlésen csak megfigyelői voltak jelen. A február 7-20. között megrendezett nagygyűlés fő témáját egy egymondatos imádság jelölte meg: Jöjj, Szentlélek újítsd meg az egész teremtettséget! A témaválasztás egyrészt kifejezi a keresztény egyházak aggodalmát a kétezredik év felé közelgő emberiség és az általa lakott föld sorsa iránt. A jelmondat tartalmazza az EVT tagjainak azt a szilárd meggyőződését, hogy Isten Szentlelke szakadatlanul munkálkodik a teremtett világ megújításában.TaláTóan írta minderről dr. Emilió Castro. az EVT fótitkára: „A második millennium közelében a világ olyan bonyolulttá vált, hogy az egyházak úgy érzik, térdre kell borulniuk és együtt kell imádkozniuk a Szentlélek segítségéért!" A nagygyűlés munkája során négy altémát tárgyalt meg a fentiek szellemében: a környezetvédelem, a szabadság, az egyházak egysége és a személyes lelki megújulás kérdését. A canberrai nagygyűlés II pontból álló üzenetet alakított ki. Ebben a tagegyházak megvallják hitüket a Szentháromság egy Istenben, majd üdvözlik a keresztény hit és hagyomány sokféleségében egyre erősödő ökumenikus törekvést Naevra értékelik a nők szerepének növekedését az EVT egyházaiban. Rámutatnak, hogy korszakunkban az emberiség jövendő élete egyre nagyobb mértékben veszélyeztetett. Kifejtik: „Tudatosult számunkra, hogy az ember nem ura a tetemtettségnek, hanem csak egy része a kölcsönös alárendeltségekkel teli struktúrának. és elhatároztuk felelős magatartásunk megnyilvánulásaként, hogy felemeljük szavunkat a teremtettségért." Teljes szolidaritásukat fejezik ki minden elnyomott iránt; legyen az akár színes bőrű, bennszülött, vagy kisebbségben élő. Az Öböl-háború kapcsán elítélik a konfliktusok mindenfajta erőszakos megoldását. Sajnálattal állapítják meg. hogy világunk mind politikai, mind gazdasági értelemben ntég mindig megosztott. Ehhez járul a sokféle jogtalanság, mely különösen a nőket, a gyermekeket és a testi-szellemi sérülteket sújtja. Mivel a Szentlélek az igazságtalanságok és a megosztottság megszüntetésére hív, az EVT-ben tömörült egyházak mindent megtesznek e feladatok teljesítésére. A tagegyházak tovább kívánnak haladni a vallási megbékélés és az ökumenizmus útján. Ugyanakkor minden erejükkel fellepnek az egyes csoportok és népek közötti uj, kiengesztelt kapcsolatok megteremtésére. Ennek erdekeben jav aslatokat dolgoznak ki az eladósodás válságának, a növekvő fegyvergyártásnak és militarizmusnak. a természet szennyezésének és a faji gyűlölködés problémáinak legyőzésére. Az üzenet a bizakodás hangjaival zárul: „Meggyőződéssel valljuk, hogy a Szentlélek a szorongató problémák között hordoz bennünket, és erőt kölcsönöz a mélyreható konfliktusok csökkentésére, amelyek az emberi közösségeket eltorzítják. Állandó bűnbánatra köteleztük magunkat, amelyre minden embertársunkat hívunk, és kérjük, velünk együtt imádkozzanak a Szentlélek megújító erejéért..." GlCZI ZsotT Képidézés a Mozart-házban A magamfajta gyalogmagyart ritkán cirógatja a történelmi idő szellője, s ha netán elvetődik is életében valamelyik díszesen nevezetes helyre: teleszívja tüdejét levegővel, mellét nagyra domborítja s fölsóhajt: hát, itt is voltunk, ezt is láttuk! Nincs benne a bennfentesek, a világutazók, a kutatók alázata és hiányzik belőle a sznobok fennhéjázón lefitymáló tudálékossága: „ kérlek, az mind semmi, de amott, ahol még te nem járhattál, az már igen..." Élménynek hiszi a történteket, s annyit tulajdonít neki, mint legtöbbünk: van és kész. Nos, akad kivétel! Most, hogy a világ Mozart-dalokat zeng, s kerek évfordulós ünnepe zajlik a nagy zenezseninek, szinte napról napra lesz színesebb az emlék, amellyel a salzburgi kiruccanásunk jut az eszembe. Abból is a Mozart házbéli látogatás... Az alpoki hegyvilág hósipkás láncolatai, az irigyelt tisztaság, az üzleti bőség mellé a belvárosi szűk utca s annak is egyik ugyanolyan régi háza. mint a másik, amely végül is úgy rántja magához a turistákat, mint méz a legyet. Mondhatnánk a dalszöveggel a 9-es számot viselő épületre: „ez az. a ház. ahol semmi se változik, ez az a ház, ahol áll az idő." Mivelhogy: Mozart szülőházában mozdulatlan élet honol. Úgy maradt, ahogy a nagy zenészfamíliát a történelemhű utódok látni szerettetnék a maguk 35 schillinges belépőjéért. Az érseki hegedűscsalád életeben sokat nélkülözött, s mint a tengernyi irodalom említi: szinte jeltelen bécsi "sírba temették a világhírű zeneszerzőt. A kései idó viszont megszépítette a különc ember zsenialitását. (Manapság elgondolkodik az ember a lángelmékről írott történetek sokaságán s könnyen hiheti: nem fedik egészen a valóságot, hiszen a szegénynek megörökített Mozart-gyerek végül is eljuthatott akkor - gyors jármű híján - Bécsbe, Párizsba, Rómába s tán még Londonba is. az Alpok hegyei közül. Megcirógathatta „okos kis fejét" Mária Terézia, a német császár; játszhatott akár négykezest valamelyik Bachhal. barátként „ökörködhetett" a bécsi Haydnnal. A jó fene tudja: a történetíróknak is el kell adni maguk kevéske igazát, de akkor maradunk őszinték és igazságosak Mozarthoz, ha házát látva a második évezred küszöbén, most azt tartjuk róla: elegáns zenészcsaládba született.) Olvashattuk — a legújabb kutatások szerint --. hogy a: osztrák csodagyerekből, a jö fiilá apa „csinált" világhírű művészt. Mikor mi, zenei analfabéták ezt ott a szobák közt járva meghallottuk: nagy kó esett le a szívünkről, s ennek még a koppanását is hallani véltük a getreidegassei kövezeten, hiszen a nagyobbik fiunk azt fejtegette, hogy aki nem az apjától születik, mint fiú, abból lényegében nem is az apja „csinál" zenészt. Erre természetesen nyomban föl kellett adnunk látványra törekvő nevelési szándékunkat. s még csak áttételesen sem lett volna értelme az intelmeknek, amely szerint a gyerekből akkor lesz valaki, ha hallgat az idősebbre. Aki helyett az apja teszi meg a szükséges lépéseket, az bizony sohasem állhat meg igazán a lábán. Hál' istennek bármit is fecsegünk össze a salzburgi érseki muzsikusok ürügyén-. egy mára biztos: a Mozartok (Leopold apa, N'anneri nővér és Wolfgang Amadeus, a fiú) olyan hírt szereztek Salzburgnak meg az osztrákoknak, hogy attól cseng a világ. Csupán azért, mert tehetségesek voltak, s amit alkottak, nemcsak a saját örömükre tették. Ehhez pedig zsenialitás, szorgalom s hálás utókor szükségeltetett. Nekik - igazolódott is mára szépen mindebből adatott bőven. Évfordulók, ceremóniák garmadával - mindenhol, de leginkább is a sógoréknál. Bármennyire is szeretne sok turista Mozarték nyomdokain haladni, előbb-utóbb bebizonyosodik, nem is olyan egyszerű az. ami nagyszerű. Gondoltuk mi tv ha már a jószerencsénk láttatta velünk a kis Wolfgang bilijét, magunkénak érezzük házukat, akkor, az „éppen zenébe gabalyodott" kisebbik fiunkat lefényképezzük a muzeális hangszerekkel. Mivel ez tökéletesen tilos volt. és a régi zeneszerszámok billentyűihez érni szintúgy, mi sem természetesebb egy alföldi paraszt-sarjadéknak, mintsem kihasználva a teremőr szunyókálását: képhe ülteti megszeppeni csemetéjét. Két gyors kattantás és máris kész a történeti .fótó: lehet majd mutogatni boldog-boldogtalannak. szövegelve hozzá: „amikor a mi fiunk Mozart zongoráján játszott..." Minden ment is annak rendje-módja szerint, mire szegény, ősz őrasszony észbe kapott - és a továbbiakra hű és előzékeny kísérőnkké szegődött -. már a japán fotómasina birtokolhatta a történelmi pillanatot. Későbben is a többi kattogás-csattogás a különböző aprócska tereken, templomok, temetők, fesztiválházak, lovardák, várak környékén csupán könny ű levezetései voltak a nagy műnek, amelyért végül is érdemes volt majdnem kétezer kilométert utazni. Mit sem számított a vendéglátónk szigorú mogorvasága. a ráadásul vett képeslapok áradata, a mi történelmi pillanatunk az örökkévalóságnak készült: M. G. játszik Mozart hangszerein, annak szülőházában... Miközben a parkolóház lenyűgöző látványával telt el a család, s a fiúk a jobbnál jobb kocsik láttán v ersenyben egy re hangosabban üvöltheíték: „stop, az eny ém", s a mértéktartásáról nevezetes vendéglátó jó sógor is megadta magát a csürhemód viselkedő, fölszabadult magyarok viháncolásának, bennem csak az járt: mit szól majd mindehhez zenekritikus kollégám? Ugyanis ő. aki úgy ismeri a hangok világát, mint más a tenyerét, amellett játssza, értékeli, szereti a muzsikát, plusz még vezetője a Szegedi Szabadtéri Játékoknak, nagy tisztelője Salzburgnak - éppen a „sorstársi" fesztiválok miatt. Tudtommal minden vágya, hogy egyszer eljusson az osztrák zene fellegvárába s ott. mondjuk, részleteket hallhasson Don Giovannitól a Figaró házasságából például. Az már a gyönyörök csúcsa lehetne számára - gondoltam visszafelé autózva - ha netán két akkordot leüthetne Mozart lehangolódott csemballóján. Úgyhogy: úgy élveztem a más kocsijának a kényelmét, mint egy jóllakott gróf a délutáni sétahintózást, mert Salzburg csodálatossá emelkedett számomra. Akkor épp az eső se esett, és még a fiúk is boldogok lettek, mert ha „fújós" szintetizátorra nem is, de egy igazi alpesi vadásztórkésre futotta a lecsontozott valutakeret maradeka Sőt. megkóstolhatták a Mozart-csokit, a Mozart-ház előtt sütött gesztenyét. Anya fölmehetett a várba a halálfélelmetes meredek vasúton, megspórolt magának másfél órás hegyi gyaloglást, így hazafelé mindenki úszhatott a boldogságban. Természetesen be is érték ennyivel mint később kiderült, s csupán engem, a botfülűt kapott meg a Mozart-házbéli látogatás. De olyannyira, hogy elmentem Ohmával - vendéglátónk mindenre kapható nyugdíjas anyósával - az éjjeli istentiszteletre; mindazért, hogy ott „kilencszólamú" zenét halljak egy kis falusi kántorkórus előadásában, s úgy meséljek majd ezek után a szegedi Sajtóház kocsmájában a Muzsika hangjai című filmről, mintha masam lettem volna abban az énektan.ir Akinek a tarsolyában ilyen kincs rejlik... Minden ügy is lett, ahogy azt Móriczka eltervezte az alpesi hegyvidéken. Már ott láttam magam előtt az asztaltársaságot, amint a szabadtéri színpad zeneértő direktora ül és fölfülel az általam kiejtett Török-induló, A-dúr szonata. Salzburgi Ünnepi Fesztivál szavakra. de még nem harap a témára, mert ilyesmire minden átlagpór képes, hiszen szól a rádió, ír az újság, mutat a tévé mindenfélét manapság, tehát Salzburg élménye bárkit megérinthet. Meg könyvek is léteznek még, így tisztában voltam, a hevenyészett mócártkodásom még nem nyeri el a zenekritikus partnerségét. A japán csodafényképezőgéppel viszont... Láttam a színes képeket, amelyeken majd a kisebbik csávó visszamosolyog a pianinó klaviatúrája elől, mint Richárd Claydermann a Ballade pour Adeline lemezről. A zenetudós tanár visszanéz a pezsgősüvegek erdejének réséből s rámcsodálkozik: táncsak nem voltatok Salzburgban? Mire én majd nagy szerényen válaszolom: Wolfgang elvitt bennünket, nem Amadeus. hanem Eels. Nyilván erre a jófülű ember jobban szemügyre veszi a képet, a szobát, a régi vastag padlót, a festményt a falon, megállapítja, hogy nem csalás, nem ámítás: a fiunk valóban Nannerl kottájánál ül. Nem montírozás. valóság. Az is csak természetes, hogy e megejtő beletörődésre én csupán annyit mondhatok hanyag eleganciával: „ja, kérem, salzburgi parasztbecsület is van a világon " és már útközben magam előtt láttam, hogy az asztaltárs erre aztán végképp beveszi majd a horgot, elcsodálkozik, hogyan is hallhattam én kilencszólamú templomi kórust, mikor ilyesmi csupán Verdi-operában lelhető föl. de a dokumentum. meg a Salzburg környéki falvak ősi zenei világáról mondottak hitelessé teszik a hallottakat. Ilyen képekkel ringattam magam, miközben haladt velünk a szekér szép lassan visszafelé a salzburgi kiruccanásból, megtoldva még a dómban hallott 58 regiszteres, négyezer csöves, világhírű orgonával, amelynek árnyékából zenekarok szárnyalnak a halhatatlanság felé, és hozzátéve pár képet a Péter-templom aranyozott szentjeiről, az öreg temető, a miniház. a fesztiválpalota mozaikjaiból, hogy ott is, meg máshol is. minden Mozart emlékének, meg a kíváncsi turista igényének rendelődik alá. Nem úgy, mini Szegeden, amely - mini tudjuk - lehetne akár a Dél Salzburgja is . Hanem... hiába volt az atyai igyekezet és az a/t követő művészi álmodozás a ..kilencszólamú" dalról. Hazaerve az alföldi sivárságba, bebizonyosodott a régi magy ar igazság: a suszter maradjon a kaptafánál. Aki nem ért a fényképezőgéphez, ne vegye azt nyakába. Hiába mutatta a japán csodamasina - amellyel állítólag még képet nem rontottak el -. hogy halad a benne lévő film. Megállt abban az idó, mint a jó öreg Hrabalék falujában, s nem vett föl nekünk egyetlen képet sem. (Megnyugodhat a salzburgi Mozart-ház őre: nem szegte meg senki az előírásokat, de leginkább is a magyar had nem. Megmaradt a becsület, isteni akaratból.) így jutottam idáig. Hiába ülök le a sajtóházé kocsmaasztalhoz, szemben a zenek, a színivilág, az újságszerkesztések nagy mesterével - se kép. se hang. Mesélek, mesélek, ő csak bólogat, bólogat... Mégis, hogy szóra bírjam, és hazai kottára fogjuk vélt mozarti szárnyalásaimat: idézzük a Szegedi Szabadtéri Fesztivált. A bölcsek képében tetszelghetünk egymásnak, hiszen a kultúrára mostanság: „se pénz, se posztó." S így csak reménykedhetünk: lesz még ez másként is, ha majd Salzburgot egy politikai huszárvágással - Szegedhez csatolják. Mint. annak idején. Tápét. MAJOROS TIBOR