Délmagyarország, 1991. március (81. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-02 / 52. szám

5 Körkép 1991. március 2., szombat DM1 mq9<Min BAKA ISTVÁN VERSEI Yorick monológja Hamlet koponyája felett Jo gazda Fortinbras király zárás után kitnehetek a temetőbe és ilyenkor rejtekhelyéről elókotrom Hamlet koponyáját a tenyeremen tartva nézegetem és beszélek hozzá szegény Hamlet amikor még a te bolondod voltam senki se kapott kardjához ha dánul mondtam vicceket persze a svéd is szép sót igazi kultúrnyelv nem úgy mint a dán s az urak a hasukat fogva röhögtek mucsai kiejtésemen rengeteg aranyat kapok már vettem egy kis kertes házat Helsingőrtól nem messze kecském van és gazdaasszonyom az enyémnél is csángóbb tájszólással ha kimegyek mindig friss tejet fej gyümölcsöt hoz s vacsora után lefekszik velem de te mégis hiányzol néha Hamlet jó uram utcákat neveznek el rólad de azt hogy utca svédül írják ez vicces is és szomorú is de meg lehet szokni a hivatalos krónikákban sovány búskomor ésfilosvéd vagy holott én emlékszem kövér voltál harsány és kivörösödött arcodról vívás közben csorgott a verejték várt is a mérgezett kendő anyád kezében de te elhárítottad s továbbküzdötté! mint bocsáss meg a hasonlatért a hízott patkány ha sarokba szorítják más ivott a mérgezett kupából más halt meg a mérgezett hegyű tőrtől téged voltaképpen a guta ütött meg öt perccel Fortinbras jövetele előtt meg azt hiszem az undor és a kétségbeesés hogv EZEK EZEKKEL ÉS RÁADASUL DÁNOK én tudom nem volt igazad s hogy benned a svéd imperializmus szálláscsinúlóját látták meg egyébként is túl sokat fecsegtél mindegy én szerettelek bár oly rosszul epigonizáltál a tőlem hallott vicceket sütötted el a tőlem látott grimaszokat utánoztad de milyen ügyetlenül és milyen erőltetetten és érezhetően viszolyogva a felvett szereptől ahogy egy profi sohasem mert tiszteli a mesterséget mint én a királykodást habár a lelkem legmélyén kiröhögöm de kár most még ebbe is belemenni elég hogy a te koponyád van a kezemben s nem az enyém a tiédben elképzelem milyen nagyképű bölcsességeket szavalnál a helyemben amíg én bocsásd meg ezt az álszerénységet csak nézek üres szemgödreidbe számlálom csorba fogaid tapintom orrcsonkodat és a sárga vázra próbálom visszarakni képzeletben a húst a bórt haj- és szőrszálakat s ama vizenyősszürke alkoholtól párás és mégis értelemtől csillogó szemeket amelyekbe néztem egykor igen akkor is amikor tudtam már fényüket kioltják hamarosan s kialszik vélük Dánia fénye örökre bár még az se biztos. Ophelia (YORICK MÁSODIK MONOLÓGJA) Mindig fehér ruhában jártál bár olyan áttetszőben hogy átsötétlett rajta hónalj- és ágyékszőrzeted s gyakorta megnyalt ajkaid úgy csillogtak akárcsak a kívánás nedvében ázó függőlegesek bocsáss meg hogy önkéntes halálod után ily szeméremsértő kifejezésekkel emlékezem meg rólad ám ez az igazság mindenki észrevette tán csak Hamlet nem kifatökű volt vagy afatökúséget is tettette mit tudom én bordélyba járt-e s melyikbe engem nem vitt magával én utánad lopództam amikor te utána lopództál s kilested groteszk taglejtéseit kihallgattad a dünnyögését s nem sejtetted hogy tudja figyeled és szorgosan jelented atyádnak bátyádnak szándékod szerint szerető aggodalomból felség- és istensértó szavait tenéked ez a játszma túl bonyolult volt nem fogtad fel hogy csupán szócsöve voltál minden intrikáját te közvetítetted aki csak a depresszióját akartad orvosolni hívén hogy minden férfiőrület jege elolvad végül a megfelelő leányhüvelyben 6 ha engem kívántál volna magadba fogadni MICSODA KARDJA LENNÉK MOST AZ ÚRNAK de ebben is más volt a sorsom így lehettem tárgyilagos szemtanúja és egyetlen túlélője a tragédiának melyben te végig öntudatlanul s szereptévesztve hulltál a halálba inkább simogatnád a púpomat esténként a kötésed félretéve és bámulnánk a kandalló tüzében Hamlet kibomlott ingét elmerengve néha szeretkezés helyett is. Az újszegedi vasúti töltésen kicsi, piros vonat jár. Pontosan efféle lokomotív illik az emelkedőn megbúvó állomáshoz. A Baross utca házsorának déli oldaláról a töltésre látni, ebben a házsorban él a férfi, aki öreg és mégsem az. Mert az öregségben ott van valami a végleges megnyugvásból, az ésszerű, mégis felfoghatatlan beletöródésból, ahogy a lélek s a test szép lassan teladják. atn a térfi életét éppen hogy nem a beletörődés és az alázatos belenyugvás jellemzi. Tizenöt éves. amikor egy paralízis tönkreteszi a lábát. Attól kezdve rosszul jár. mégis mindenhova odaér, mint akárki egészséges ember. öt erös akarat viszi. Tiszaszigeten van kis háza. telke, oda jár ki sokáig hétvégenként, hogy végigdolgozza a vasárnapot, s aztán délután visszabicegjen a töltésen. Tősgyökeres szegedi, itt tanult az egyetemen, főmunkatársa a Gabonakutató Intézetnek, kandidátus. Azzal az elszánt igyekezettel dolgozik, hogy bebizonyítsa, ha a szellem és a lélek ép. akkor hátrányos fizikai állapottal is lehet produkálni. Szabadidejében pedig fest. rajzol, művész-közönség találkozókat, kamaratárlatokat szervez. Ötvenhat éves koráig nem is lát újra kórházat. mígnem egy orrmütét után fulladni kezd. az újabb gonosz megpróbáltatás: asztma, a súlyosabb fajtából. Négy év alatt tizenötször járta meg a klinikák, kórházak, szanatóriumok légszomjas világát. Más lehet, . O r hogy feladta volna. 0 nem! Eddig a betegszobák falai között sok emberi nyomorúsággal találkozott. Amikor egyszer hazatér, otthon leül a papír elé, hogy „kirajzolja magából" döbbenetét. Korabban főként tájképeket, utcarészleteket. paraszti portrékat, a vadászáthoz. erdóhöz. Tiszához füződó élethelyzeteket fest. rajzol. A sikerültebb müvek a lakás falát díszítik. De ez most más. Rajzok az elmúlásról? Mintha nem is engedelmeskednének a kezek, a rajzok nem igazán szerencsések. aki ennyire ellenfele a betegségnek s halálnak, tán nem istud pontosan „beszélni" róla. Ösztönösen tiltakozik a lélek. Pedig a balatoni látkép, az öreg parasztember ráncos arca biztos arányérzékről. tehetségről árulkodik. Az utóbbi években ír is. Művészettel, műemlékvédelemmel foglalkozó cikkket. néprajzi témájú tanulmányokat és novellákat. Valóság- és helyismerete megejtó. Jól ismeri a vidék emberét, annak szokásait. Nemrégiben két pályázaton is díjazták írásait. a Népművészeti Múzeum és a Nimród folyóirat is kitűntette. „A rabsic" és az „Erdei rablók" című novellája lapunkban is megjelent. A neve? Nagy László. Szomszédunk, ismerősünk Újszegedről, a Baross utcából. Tudják, amerre a két piros vonat is jár. Amit megtett, öneróból tette. Egyvalamit azonban sohasem akart: megbarátkozni a neki kiszabott sorssal. Nem kétséges, ki győzött. DAL (A „Protokollvadászat" című novellája a Nimród 1990. évi irodalmi pályázat díjazott írása.) A

hajnali szürkület hideg párát úsztatott az erdei nyiladékon. A csapás fölé hajló fák lombja rozsdavörös. A deli napsütés még meleget árasztó, de most. napfelkelte elótt minden nyirkosán hideg. A fák alatt, a bokrok levelei sárgák, föld felé hajlók, lehullni készülök. Élükön tompafényú harmatcseppek sorjáznak. A keskeny ösvényen, az alig világosodó derengésben, két ember haladt. Elöl egy hajlott hátú kis öreg. mögötte egy javakorabeli, hízásnak indult, nagydarab ember. Az Öreg Ember vékony, törékeny testén elnyűtt vadászruha. Fején fakult, sok vihart látott vadászkalap, de rajta élénk, villogóan szép mátyásmadártoll kéklett. Szép arcú Öreg Ember. A kalap alól kilátszó haja, dús szemöldöke, gondozott, a száját is takaró bajusza: hófehér. Arcát a napfény és a kemény téli viharok barnáspirosra cserzették. Sovány, szinte aszkétaarcán bőre járomcsontjára feszült, és a hajnali hidegtől kipirult. A szeme sarkában, mint a szarkalábak, sok-sok apró ránc mutatta, hogy jókedélvű ember, de az öregségtől már kissé opálos, szürkéskék szemei most indulatosan villogtak. Madárcsontú, vékony vállain a kabát úgy lógott, mintha vállfára lenne akasztva. Szolgálati fegyverét, egy öreg, szürkére kopott agyú Monté Cariót katonásan viselte. Nem vadászosan, hanem a szíjánál, elöl. de egy kicsit feljebb markolva, inas, eres kezével, ahogyan még a „régi" honvédségben megszokta. Vállain üres hátizsák lötyögött. Látszott mindkettőn — a puskán és a hátizsákon is —, csak afféle szolgálati jelvények. A kopott, egykor barna színú, kitérdelt nadrág, harmattól fénylő, fűzős, zöld vadászcsizmába volt gyúrve. Az egyetlen holmi , amin látszott, hogy gondozott, majdnem új. Az Öreg Ember, fiatal legényként, még az első világháború után, báró Vencheim birtokán kezdte vadőrként a szolgálatot. Sok-sok évtizedes tapasztalata szerint új ruhában az erdőbe menni vétek és hiba. de a lábbeli az legyen gondozott, kényelmes, mert kilométereket gyalogolni csak ilyen csizmákban lehet. Nem is figyelte a csapást, szinte ösztönösen lépkedett, de a félévszázados megszokás, begyakorlottság, csendessé tették lépteit. A nedves fű nem harsogott, ág nem roppant léptei alatt. Hátra sem nézett, mégis minden porcikájával a mögötte haladót figyelte. Arcán a feszültségtől vibráltak az izmok, szeme is keményen villogva meredt a keskeny útra. — Nem erdőbe való embör ez! Úgy gyün utánam, mint égy ezred huszár. Ha így csinálja, nem lú. de vadat még csak nem is lát! Az ú baja — nyugtatgatta magat —, én csak kísérőm, de azé neköm is szégyön, ha üres kézzel mögyünk haza! Az Öreg Embör mögött haladó, fújtatva — szuszogó hústornyon vadonatúj vadászruha feszült. Keskeny karimájú, zöld kalapja sok csillogó-villogó mütyürrel volt körbe tűzdelve. Szerencse, hogy a Nap még nem kelt föl, és nem sütött be a nyiladékba, erre a vadriasztó kalapra. Az erőlködéstől vörös-lilára torzult arcán folyt az izzadtság. Hátán a drága, távcsöves fegyver vízszintesen keresztbe fordítva. Az egyik karja a csövén, a másik az agyán, így széttárulkozva könynyebben vett levegőt. Hiába, az igénybevétel nem olyan itt a csapáson, mint az íróasztal mögött, a gurulós forgószékben. A lábait úgy vonszolta. A nedves fű szinte harsogott, az ágdarabok ropogtak minden lépesénél. Az Öreg Ember megállt. Már nem messze voltak a nyiladék végén meghúzódó kis vadföldtől, ahova hajnaltájt a bikák kijárnak. Van köztük egy öreg, lassan-lassan már visszarakó bika is. A főnök szerint ezt kell meglövetni ezzel a Városi Úrral, nézett végig megvetően a mellette ziháló, a sok semmittevéstől elhájasodott alakon. Többször is megálltak, mert ha ilyen fújtatva-csörtetve haladnak tovább, hát tényleg nem jutnak lövéshez. Tovább indultak. Az Öreg Ember nem szólt, csak csendre intette a mögötte haladót. Lassan elfogyott a lábuk alól a nyiladék keskeny ösvénye. Elálltak egy bokor takarásába. A szél is kedvező irányból, a vadföld felől lengedezett. A mélyfekvésú réten derékig ért az opálos pára. Távolabb, az erdőszélen néhány tehén legelészett. Furcsa látványt nyújtottak, ahogyan lábak nélkül álldogáltak a lucernást borító ködben. Az előtérben, alig százötven méterre két bika. A nyiladék irányába figyeltek. A két ember mozdulatlanná merevedett A távolabb álló. öreg bika agancsának elvékonyodó és hiányos koronáján, a fejtartásán elsó pillantásra látszott, hogy erre szót a „lóengedélv". Az Öreg Ember már percek óta a másik bikában gyönyörködött. A maga nevelésének, szinte tulajdonának érezte. Gyönyörű tartású, fején szélestcrpesztésü. hatalmas agancsot hordott. Ahogyan fejét méltósággal fordította, látszott, hogy fiatal, néhány éves bika. Vadgazda számára telve ígérettel. Az Öreg Ember büszkeségtói elhomályosuló szemmel nézte. A Városi Úr hirtelen elhatározással kanyarította le fegyverét a válláról. — Ezt meglövöm! — jelentette kts suttogó, de ellentmondáshoz nem szokott hangon, mintha az igazgatói íróasztal mögött ülne. Az Öreg Ember nem szólt, csak felemelt mutatóujját ingatta tiltóan. Majd határozott mozdulattal az öreg bikára mutatott. — Én akkor is ezt lövöm meg! — mondta a Városi Úr most már kissé ingerült hangon. a tiltást jelzó kézmozdulattól egyre jobban elliluló arccal. — Hát tényleg nem látja az Úr?! Ez égy ígéretös, fiatal bika! — suttogta az Öreg Ember mély, dörmögő, meggyózni szándékozó hangon. — Nézze azt a tartást, azt a fejlődő, nagyterpesztésú, gyönyörű agancsot! Néhány év múlva ez bizonyosan aranvérmös trófea. méghozzá nem is akármilyen! Möggondolja csak az Úr — mondta rábeszélő hangon —. hogy addig, amíg ez a trófea mögénk, ez a bika hány szépségös. úhozzá hasonlatos utódot örökít! — Nem érdekel! Én akkor is ezt lövöm meg! — mondta a vörösképű, s ingerült mozdulattal, bántóan hangos, fémes csattanással töltött csóré. A bikák a hangra egyszerre kapták fel a fejüket, s néztek merev mozdulatlansággal a bokor irányába. A Hústorony a vállához emelte a fegyvert! Célzott! Az Öreg Ember határozott mozdulattal tolta félre a puska csövét. S most már ellentmondást nem túró hangon mondta: — Mögmondtam! Ezt a bikát nem! A fémes závárzatcsattanásra, meg a határozott hangra a bikák hatalmas szökelléssel eltűntek az erdőben. Pánikszerű, csörtetö menekülésük sokáig hallatszott a hajnali némaságban. A Városi Úr kezében reszketett a fegyver a megalázottságuk. Arcán, nyakán kidagadtak az erek a már-már esztelen méregtói. Az Öreg Ember határozott, nyugodt mozdulattal kivette kezéből a puskát, a töltényt kiürítette, majd visszaadta. Megfordult, és szó nélkül megindult az ösvényen visszafelé. A Városi Úr — szinte nem értette önmagát —. de ösztönösen megindult utána. Érezte, hogy az Öreg Embernek van igaza, s ez csak fokozta agyában a megaláztatás dühét. Vezetői gógje nem tudta elviselni, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Sértóen, éles hangon vágta utána, mérges nyálat fröcsögve: — Aztán a báró úrnak is meg merte volna ezt mondani?! Az Öreg Ember még néhány lépést ment, majd megállt. Lassan szembefordult a Városi Úrral. Megtört háta kiegyenesedett. Keze keményen markolta a puskaszíjat. Igazsága tudatában szinte fölébe nótt a hatalmas embernek. Öreg szemei villogva keresték a másik pillantását Lassan, minden szót hangsúlyozva a szemébe mondta: r.c — A báró úrnak ezt nem is köllött volna mondani! A Városi Úr egy pillanat alatt kijózanodott A lába elótt a földet nézte. Az édesapja, az öreg paraszt jutott az eszébe, akitói úgy eltávolította gyenge jelleme A szégyenkezés pirosra festette az arcát. Az Öreg Ember szemében kihunyt a rendreutasító szigor. Megfordult, és szó nélkül tovább baktatott. A Nap közben az erdó fölé kapaszkodott. Mire a vadászház elé értek, a nyiladék páráit fölszárította melengető sugaraival. A két ember megállt egymással szembe nézve. — Hát akkor, holnap reggel... — kezdte kissé akadozva a Városi Úr —, megpróbáljuk még egyszer az öreg bikát? — Mögpróbálliatjuk — mondta lassan az Öreg Ember —, de azt a sok csillogó-villogó mindönféléket vogye le az úr a kalapjárul, mert az öreg bika óvatos, oszt el tanálja ijeszteni! 1990.01.22.