Délmagyarország, 1991. január (81. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-28 / 23. szám

1991. január 28., hétfő Színház 5 Öreg akarok lenni Ha bárki megszámolhatná, hogy életében hányszor vitatkozott már, valószínűleg bödületesen nagy számot kapna. Erről nem is érdemes vitázni. Szinte biztos. Érvek érveknek ugranak, élesedik, csiszolódik a logika, ám lehet fáradság is a vége, mikor folyton-folyvást csukott fülű vagy éppen fületlen, ám tiszteletre méltó ellenfélre találunk. Én, speciel, a korombeliekkel szeretek vitatkozni, ha mór végképp elkerülhetetlen. Egyébként meg nem is olyan jó vitatkozni^ lévén — tapasztalati alapon mormolva — eléggé meggyözhetetlenek az „ellenfelek". Ilyenkor nem marad más hátra, mint folyamatosan és kellő unalommal hallgatni, mert hát nem az a lényeg, hogy ki kit győz le, hanem, hogy az úgy „a kézzel fogható arcát mutassa". Ugyanakkor hogy folynak a viták egy idősebbel szemben? Azzal érvel, hogy „Majd megtudod, ha feletted is elszáll az idó". Ekkor persze már végképp nincs kedvem megtudni, akkor inkább megtudom a semmit, mert ez nem érv, az idő nem támaszt alá érveket, hisz ki gyorsabban, ki lassabban él. Így aztán arra gondolok, esetleg akkor leszek hihető, ha már nagyon jól megöregedtem. De addig mit lehet tenni? Talán csak akarni. Igen. öreg akarok lenni. P. Sz. Hozzászólás struktúrához, nézőhöz, színházi élethez A szegedi sajtóban évről évre felbukkan az órok téma: a városi színház élete. Ha van rá apropó, ha nincs. Ha nem volt. a vita majd csinál. Jiri Menzel Szeszélyes nyár című poétikus filmjében volt egy jelenet, melyben a vándorcirkusz kötéltáncosa fenn ügyködött ingatag munkaeszköze tetején, miközben a kisváros lakói értetlenül bámulták ténykedését. Aztán egy „szakértő" odalépett a merevítőrúdhoz, és felkiabált: „Jöjjön le, maga szerencsétlen, mert meg leesik!... Nyomatékul megrázta a rudat. A kötéltáncos erre lezuhant. „Ugye, megmondtam?!", diadalmaskodott a jó szándékú polgár, és fejét csóválva odébbállt. A tavalyi év pályázattal kezdődött és pályázattal zárult. A sajtó pedig hozzászólásra biztatja a... kiket? A színház olyan, mint a foci. Mindenki ért hozzá. És mindenki másképp. Megszólalt a Hivatal, a Szabadtéri Játékok Művészeti Vezetője, az Amatőr Rendező (Színész-Költő-Rádióriporter). a Hivatásos Néző, és mindehhez az újságírók is hozzáfűzték véleményüket. Mi a baj ezzel? Csak az. hogy útvesztő. A lényeg eltűnik a zűr zavarosan megfogalmazott igények és téveszmék, a csinosan becsomagolt frázisok özönében. Az olvasó pedig — akiről tételezzük fel, hogy színházba is .iár — meghökkenve szembesül azzal az állítással, hogy ő szűklátókörű, ízléstelen, retrográd, minden esztétikai érzék nélküli tagia annak a tó. megnek, melynek a mindenkori Színház mindenkor az uszályába került. Abban senki sem kételkedhet, hogy legfontosabb a Néző. Nélküle a Színház csak egv épület. A Néző a színházi élet főrészvényese. Az Ö adójából, jegyre befizetett pénzéből működik minden színház, még az is. amelv ingyen, vagy nagyon alacsony árért produkálja magát. Az uszályba így mindenki bekerül A Néző jelenleg bajban van. ezáltal bajba került a Színház is. Szegeden a színházi életet a Nemzeti Színház, a Szabadtér, és az alkalomszerűen összeállőjátszó amatőr csoportok jelentik. Ez utóbbi egy ideje alternatív színházként nevezi magát, ami erős túlzás, mert nem alternatívája, hanem csak része a színházi épületnek Kiegészítő színfolt, amely sohasem veheti át a másik szerepét. Egy nézői hozzászólásból is kiderült, más az igénye a „szinházmegváltó"-nak. és más a polgári közönségnek. Ez így van jól. Az amatőr színjátszók közönsége nem polgári, ahogy maga a mozgalom sem az. Polgárpukkasztó. Volt is, van is helye a kultúrában, az a dolga, hogy pincéből-padlásról sugározza hatását, melynek részelemei aztán integrálódhatnak az „akadémikusabb" intézményekbe. „Profi" körülmények közé jutva, az amatőr csupán azt veszti el, amiért létezik. Maga a mozgalom nem is akart sosem profizálódni, éz inkább egyegy alkotóra volt jellemző, néha nem is érdemtelenül. Ha valaki ebből a rétegből vádolja szűklátókörűséggel a polgári nézőt, akkor vagy magát jellemzi ezáital, vagy indentitászavarral küszködik A közönséget szidni teljesen felesleges iöőpocsékolás. A közönség heterogén, és ez már önmagában véve is szelektál, ö dönti el, éppen mire van szüksége, és miért nem akarja látni azt, amit nem akar. A hivatásos színházat illik kritizálni. Mivel állandóan működik, kiszolgáltatottá válik a mindennapi létezés feltételeinek. Nincs olyan színház, melyet mindenki osztatlanul fogadna el. (Ilyenkor szinte hallom a felhördülést: „Hát Kaposvár? Hát a Katona? Hát Peter Brook?") Nem szerencsés összehasonlítani egy vidéki színházat egy pestivel. Vagy ha megtesszük, hasonlítsuk össze élet- és munkakörülményeinket. Például: a szegedi bérek országos szinten a legalacsonyabbak, beleértve ebbe a szociális juttatásokat is. (Vonatjegytérítés, lakás-hozzájárulás stb.) Mert ne feledjük, a színészet garnizonélet! Tessék megnézni, milyen körülmények között laknak, pedig nem is hajléktalanok! Más vidéki színházakkal sem szabad párhuzamot vonni, ugyanis nem azonos az egytagozatú színház a háromtagozatúval. Szegednek tulajdonképpen szerencséjére, van opera-, balett- és prózatársulata. Manapság ezt a három tagozatot folyamatosan, jól működtetni nagyon sok erőfeszítéssel jár. De mir.d a három tagozatnak van közönsége. Van, aki valamelyiket, megszüntetné? És van, aki ezt nem tartaná a város kulturális élete óriási veszteségének? Mindenesetre a Nemzeti Színház és a Szabadtér fennmaradása nem színházi belügy, főként azért, mert minden polgárt érint úgy érzelmileg, mint pénztárcailag. A két intézmény dotációja (központi támogatás, önkormányzati finanszírozás, saját bevétel) arra sem elég. hogv a létesítmények zavartalanul működjenek. A közvélemény megtévesztése lenne, ha azt állítanánk. hogy az összevont dotáció nem termelne deficitet, mert a dotáció eleve az! Azonkívül köztudomású, hogy a Szabadtér hatalmas nézőtere agonizál, és felújítása több százmillió forintba kerülne. (Nem felújítása pedig emberhalálba.) Ezt az összeget „karcsúsítással" nem lehet előteremteni. Takarékoskodással legfeljebb a már említett élet- és munkakörülményekét lehetne feljavítani. Legyen pályázat! Szülessenek új elképzelések Szeged színházi életéről! S ha már előbújtak agyból-asztalfiókból. azokat kéne megvitatni az érdekelttel: a város színházszerető lakosaival. Addig minden csak demagógia. Korcsmáros György, a Szegedi Nemzeti Színház prózai főrendezője J

anuár 25-én mutatták be a Békés megyei Jókai Színházban Eugene O'Neill Utazás azéjr szakába című darabját. A rendező Balikó Tamás. Színészként diplomázott, majd rendezőként is végzett. Dolgozott a Madáchban, a Játékszínben, a Vígszínházban, a József Attilában, Nyíregyházán és Pécsett. Tapasztalatai és véleménye talán a szegediek számára sem érdektelenek, hiszen az itteni színházi struktúra is átalakulás előtt áll. — Mi lehet az oka annak, hogy egyes társulatoknál SZÍNHÁZ születik, máshol csak előadások? -r Értelmetlen dolog színházakat összehasonlítani. Ha van arca egy színháznak, ha az előadásokon rajta van az alkotók keze nyoma, akkor az intézmény jól működik, mindegy, hogy mit játszanak. Baj akkor van, ha egy színház semmilyen. Hogy ez mitől függ? Elsősorban aftól, hogy kik működtetik az intézményt. Hogy kik azok, akiknek az ízlése, egyénisége, helyzete, politikai vállalása, intellektusa, hozzáértése köré csoportosul a társuhat. Jelenleg a helyzet zavaros, mert a rendező — aki színházszervező személyiség lehet — egyfelől devalválódott, más szempontból viszont túlnőtte magát. Leértékelődött azért, mert olyan fokú a hitetlenség a színházzal, az illúziókkal, az örömmel, a szépséggel, az erkölccsel, az emberséggel, a kultúrával szemben, hogy borzasztóan nehéz ma bármilyen közösség élén állni. Kizárólag Magyarországon tapasztalom azt, hogy a rendezőnek azt kell éreznie: az előadást csakis ö akarja, senki más. A rendező túlértékelődése, a pártállamnak köszönhető. A diktatórikus kultúrhatalom rettegett attól, hogy valaki ellene gondolkodik, rettegett attól, hogy mi van a fejekben. Tudták, hogy egy előadás sok mindenről szólhat, hiszen akár a díszlet egyetlen eleme egész jelrendszert hordozhat. így a rendezőt tették egyszemélyben felelőssé azért, hogy az előadáson ne legyen „himi-humi". Ezért rendezőnek lenni funkcióvá vált. — Beszélt a. karizmatikus személyiségekről: Vannak ilyenek a magyar színházi életben? — Vannak, bár úgy tűnik, nagyon kevesen. Valószínűleg többen vannak, mint hisszük, csak nem „araszoltak" még elő, mert félnek. Tudják, hogy a karizma nagyon törékeny dolog. Hallatlanul erősnek kell lennie annak, aki ezt meg akarja őrizni, szolgálni akar vele, embereket animálni, ügyet, hitet adni nekik, mozgósítani, kollektív élményben részesíteni őket. Félelmük a hatalom és művészet sajátos viszonya miatt érthető. A hatalomnak szüksége van arra, hogy a művész — mint egy sámán — a beleegyezését adja a hatalom létezéséhez. így a tömeg a művészetbe vetett bizalom által automatikusan a hatalmat szolgálja. Ha viszont a művész „lepaktál" a hatalommal, elveszíti a tömegek bizalmát — eltörik a karizma. — Művész csak oppozócióból létezhet? — Lényegében igen. Igaz, hogy a régi politikai ellenfél eltűnt, de a művész r.cm diktátort választ ellenfélnek. Mindig van kivel, mivel szembenállni, de az ellenség bennük van, a világban — ezek örökérvényű dolgok. Kovács Brzséitót felvétele Akiknek a művészete politikai oppozícióból létezett, azok most pórul járnak. — „Színházcsinálásnál" a vezető személyisége tehát fontosabb, mint a struktúr ra? — Színházban nincs struktúra. Az épület működésének természetesen lehet rendszere, de amikor ez megtöltődik, már nem lehet szabályok szerint irányítani. Az az ember a struktúra, aki a színházat meghatározza. A társulat válasszon ki egy embert, akiben bíznak, azután hagyják bizonyítani, maradjanak csöndben, és tiszteljék őt azért, hogy egyáltalán elvállalta a vezetésüket. A mocskolódást utálom, ugyanis bárkit öt perc alatt sárba lehet tiporni, rontani mindig könnyű. — A vidéki színhazak hangoztatják, hogy az egész városnak játszanak, bizonyos rétegek viszont — Szegeden például az egyetemisták — szinte egyáltalán nem járnak színházba. — Az lehetetlen, hogy egy társulat egyetlen rétegnek játsszon, legyen az a középosztály vagy a fiatal értelmiség. Egy színház legyen sokféle. Produkáljon olyan műsortervet, hogy mindenki kapjon valamit abból, amire kíváncsi. Viszont, ha valakit nem érdekel egy előadás, ne menjen el, de ne utálja le azért, mert nem neki szól. Egy jóravaló színházi vezető vagy rendező mindig két lépéssel a saját ízlése mögött, és eggyel a közönségé elótt jár. A néző gyerek; akkor ül be az előadásra először, úgy kell neki játszani, hogy tanuljon belőle valamit. — Az önkormányzatok egymás után írják ki a pályázatokat a színházak átalakítására, a vezetői posztokra. Kecskemét, Szeged ... Ki dönthet a színházak jövőjéről, az igazgatók személyéről? — Egyrészt az, aki az elkövetkezendő időre a pénzt fogja adni, tehát aki a gazdasági kérdésekben kompetens. Másrészt az, akit a város kultúrvezetőként, művelődéspolitikusként elismer. Ha például Szegeden úgy gondolják, hogy amit Béla bácsi mond, az jó, akkor döntsön Béla bácsi! Minden városnak van legalább öt Béla bácsija, akinek az emberek hisznek. Nem szabad azonban veszni hagyni a színházat, mert színház nélkül rossz. Keezer Gabriellr, Gyökerek, gyerekek Egy esetleges új színházi struktúra ürügyén talán érdemes egy néhány sorban a szegedi „gyökereknél" elidőzni. Vannak-e Szegeden egyáltalán gyermekszínházi csoportok? Nem erkölcsös dolog a döglött oroszlán farkát ráncigálni, a közelmúlttal ezért nem foglalkozunk. A jelen: nincs városi, nincs országos találkozás (tavaly még Gödöllőn, az idén sehol). Mindent meg kívánunk tenni azért, hogy ,.ne múljon ki" a gyermekszínház, hiszen a gyerekeket „kinyitja" és tudjuk, az önbizalom, a kiegyensúlyozott világlátás, az emberismeret, az empátia mennyit jelent. ÍVTi a teendőnk? Találjuk meg egymást, vigyük körbe a városon a létrejött előadásokat. Ismerjük meg egymást, egymás alkotó műhelyeit. Az Arany János Iskola és a Tabán Iskola csoportja bárhová ellátogat előadásaival, akár színházi tréningeket is tart. Szívesen látjuk vendégül Szeged iskoláinak csoportjait ismerkedésre, bemutatkozásra. Találkozásainkon nem a „kritika", a „verseny" a cél. Ha kimúlt a „gyerekszínjátszó verseny", mondjuk ki: no végre! Lépjen helyébe egy egészségesebb összmunka, a közös munkák, tréningek, találkozások világa. A pályázókat kérjük, keressenek bennünket, ezt az „elmúlt senki földjét" ne hagyják ki munkáikból. Ti pedig, városi gyermekszínjátszó csoportök. jelentkezzetek: bízunk benne,' hogv többen vagyunk kettőnél, és csatlakoztok hozzánk. Lászlóné Varga Erika a Tabán Iskola gyermekszínházi csoportja (Macskák), telefon: 23-193. Doba Mihály Arany János Általános Iskola — Rókus II. iskola csoportja (Ubü király), telefon: 14-799.