Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-01 / 304. szám

49 Röviden 1990. december 1., szombat magazin [DM A tizenkilencedik és huszadik századi magyaremigrációra — valószínűleg minden emigrációra — érvényes törvény, hogy a hajdan együtt harcolók utóbb egymást hibáztatják, vádolják, szapulják. A munkásmozgalom történetének kutatói szintén ismerik e szomorú lélektani törvényszerűséget: kevés kivétellel a veteránok is igyekeztek egymás érdemeit kisebbíteni, a magukét növelni, a másik téves emlékezetét cáfolni, egymást meghazudtolni. Az emlékezet korlátai Sajnos, úgy látszik, e szabály alól 1956 részt vevői sem kivételek. Tavaly két ízben is föli déztem a magyar Október helyi eseményeit (a Délmagyarországban július l-jén. a Csongrád Megyei Hírlapban október 23-án). s nyomatékosan fölhívtam a majdani történetírók figyelmét a forráshiány miatt az átlagosnál nagyobb jelentőségre emelkedő szájhagyomány (oral history) szükségességére, ám egyszersmind nélkülözhetetlen kritikai hasznosítására. Ju« hász Gyula nyomán idéztem az angol historikusnak". Walter Raleigh-nak (1552-1618) nevezetes esetét. 1603-ban I. Jakab király elleni összeesküvés vádjával a Towerba zárták. Ott irta Világtörténet-ét. Egy nap valami jelentéktelen csetepatét látott, hallott. Másnapminden szemtanú májképpen mesélte el a történteket neki. mint ahogyan ö maga emlékezett. E keserű tapasztalat lelkét kétellyel töltötte el a történeti hitellel szemben, és Világtörténetének kéziratát kidobta a börtönablakon. Mert mit tudunk mi — mondta keserűen — arról, amit nem láttunk, ha arról, amit tulajdon két szemünkkel néztünk, és két fülünkkel hallottunk, sem tudunk semmi bizonyosat Sok az emlékező Azt írtam tavaly: .,A kővetkező hetekben, honapokban meg fognak szaporodni a visszaemlékezések 56-ra, a szegedi eseményekre is. A történeti hitelhez nélkülözhetetlen egyrészt A szegedi Október emlékezete a különféle elemzések szembesítése, másrészt ellenőrzésük a bármi fogyatékos, de egykorú forrásokkal." Amitől tartottam, bekövetkezett. Lazúr Barna visszaemlékezéseinek tévedéseit (nov. 3.) előbb a család cáfolta (nov. 14.), majd harcostársai, a parancsnoksága alatt működó nemzetőrök (nov. 17.)1 Részint adatbeli helyesbítéseket jelentettek be, részint szemléletét vitatták. Az természetes, hogy ki-ki a vele történtekre emlékszik a legjobban. Minthogy pedig többnyire nincs módja összevetni mások ugyanarra az időre vonatkozó emlékeivel, ebből a lélektani helyzetből kövétkezik, hogy á saját szerepét mindenki kissé eltúlozza, fölnagyítja. Ebben nem kell szükségképpen szándékos nagyzolást látnunk: az emlékezet kényszerű törvényéből adódik e „szolipszizmus". Annak azonban, aki e visszaemlékezéseket fölhasználja, kötelessége az ellenőrzés; az élőbb említett szembesítés. Nagy kár lenne, ha ezután kritikátlanul elárasztanánk a közvéleményt egymással ellentétes, egymást cáfoló emlékekkel. Főként az 1956 óta született nemzedékeket zavarnánk meg az egymásnak ellentmondó adalékokkal. Joggal kelthetnénk bennük kételyt még a valóban megtörtént dolgokkal szemben is. Veres Péter a forradalomban Különösen bosszantó, ha a helyesbítés is helyesbítésre szorul. Mint a legutóbbi közlemény is. Palotás József október 25-ére teszi a Takaréktár utcai sortüzet, holott eléggé közismert, hogy ez 26-án, pénteken történt. Joszt István még azt állítja, hogy a kormánytól Veres Péter telefonon közölte a néptanáccsal, engedjék szabadon az egy éven aluli börtönre ítélt rabokat. Ez képtelenség. Veres Péter 1948-ban visszavonult a politikától, írói munkásságának élt, csak az írószövetség elnöke volt. Október 23-án e minőségében fölolvasta az írószövetség kiáltványát a Petófi-szobornál, és megpróbált beszélni a Bem-szobornál, „de nem a legszerencsésebben megfogalmazott szavai — mint Bili Lomax könyvének jegyzetében Krassó György írta — elvesztek az általános lármában". Október 23-án részt vett a Mezőgazdasági Múzeum udvarán a Petőfi Párt (a hajdani Nemzeti Parasztpárt) újjáalakulásán, de könnyes szemmel vette tudomásul, hogy vezető szerepet nem szánnak neki. „Kollaboránsnak" tekintették. Súlyosan nehezedett lelkére a megalkuvás is: az a mondat ott Helytállás című novellájának végén, amelyben hósé* nek. Barna Gábornak feje fölött a Sztálin-kép „éles és finom, de bölcs mosolya mintha világított volna a füstös szobában..." Csodálatos forradalom így hát Veres Péter nem vett részt az október végi napokban a kormány munkájában, s becsületére legyen mondva, utána még az írószövetségben is csak tagságát tartotta meg. Naplójában pedig 1956. november 11-én ezt írta: „Talán vége van. Tanulságokat levonni még korai... most még jem írni, sem beszélni nem tudok róla. Csodálatos és megrendítő volt: igazi forradalom volt." Hogyan halt meg Schwartz Lajos? Lazűr Barna visszaemlékezésébe még egy tárgyi tévedés csúszott. A sortüzet adók nem a kiskun/tö/oii ezred katonái voltak, hanem a kiskunmajsai 17. lövészezred 3. zászlóalja (Berki Mihály: Hadsereg vezetés nélkül. 1989. 77). Ennél súlyosabb hiba, hogy a sortüzben halálos sebet kapó Schwartz Lajos emléktáblája rossz helyen van. Nem tudom, kik tétették az OTP Megyei Igazgatóságának bejárata mellé, de a Kendergyár ifjú munkása nem ott halt meg, hanem vele kissé ferdén átellenben, a túloldalt. Megírtam ezt is, sajnálom, hogy akár a Tisza futó habjára róttam volna, nem vették figyelembe: „A szétszaladó vagy földre hasaló tömeg közt valahogyan a sarki gyógyszertár múkó lábazatának beugrójába húzódtam, immár biztonságba. (A lábazaton évekig láthatók voltak a golyónyomok.) Mikor a menekülő tömeg megritkult, láttam, hogy előttem két lépésre hanyatt fekszik egy fiatalember, szürke ruhájával csaknem azonos, hamuszín arccal, két kezét védőn, csuklóban megtörve, mint a csecsemő, maga fölé tartva, mozdulatlanul." Rám is vonatkozik az emlékezés törvényszerű korlátja, mégis azt hiszem, érthető, tia azóta sem tudtam elfelejteni Schwartz Lajos elszürkült arcát magam eíótt a járdán... Közöltem az igazságügyi orvosi szakvélemény, a boncolási jegyzőkönyv alapján, hogy a rézköpenyes lövedék háttal, guggoló helyzetben érte, a tüdejébe hatolt, szétroncsolta a máját, és a medencecsontjában akadt meg. Berki Mihály szerint a katonák a betonúiba lőttek. Ez valószínű, hiszen ha a tömegre céloztak volna, nem egy halott lett volna, hanem száz, s én sem éltem volna túl. hiszen az első sorban álltam, háttal a katonáknak. Baróti Dezsővel, Nviri Antallal, ismeretlen emberekkel, hogy próbáljuk visszafelé szorítani a bennünket a sorfal elé nyomó tömeget. Természetesen hasztalanul... A Schwartz Lajos életét kioltó golyó azonban fölülről lefelé haladt testében. Ez azt jelenti, hogy nem a sortúzból jött, hanem föntről: valamelyik ház emeleti ablakából vagy tetejéről. „Ezeket további kutatásoknak kell tisztázniuk" — írtam a tavalyi évfordulón. Sajnálom, hogy ehhez eddig még senki sem szólt hozzá. PÉTER LÁSZLÓ Az 1956-os forradalmi események következményeként a keresztény egyházak vezetésében újra az államhatalommal való „megegyezéskor" kiiktatott vagy háttérbe szorított erők nyertek teret. Grósz József kalocsai érsek — a katolikus püspöki kar akkori elnöke — ugyan október 25-i rádióbeszédében még nyugalomra és az eseményektől való távolmaradásra szólította fel a papságot és a híveket. Október 28-án azonban XII. Pius pápa már enciklikában fejezte ki rokonszenvét a magyar nép felkelése iránt. Október 31-én pedig Mindszenty József hercegprímás — kiszabadulva házi őrizetéből — kézbe vette újra az egyház irányítását. Az idó rövidsége — no. meg a politikai szereplés előtérbe kerülése — miatt, jelentősebb egyházpolitikai lépések megtételére nem futotta idejéből, 1956 és a békepapok de az egyházmegyéjében tartózkodó 11 békemozgalmi vezetőt felfüggesztette papi funkciójából, és felszólította őket Budapest azonnali elhagyására. November 4-e utan, az amerikai követségre-menekülve, a hercegprímás az egyházi ügyek kapcsán elsősorban a papi békemozgalom szétzúzására összpontosította figyelmét. Arra törekedett, hogy a békemozgalomban exponált papi személyeket eltávolítsa az egyházi funkciókból, eltiltsa a közéleti szerepléstől, és vidéki plébániákra vagy a pannonhalmi kolostorba száműzze őket. Mindenekelőtt a már felfüggesztett 11 békepap ügyét igyekezett ily módon megoldani. Eltiltott papok Az Esztergomi Érseki Hivatalhoz november 5-ei keltezéssel a kővetkező tartalmú levelet küldte: „Méltóságos és főtisztelendő dr. Mátrái Gyula protonotarius kanonok úrnak, Esztergom. Dr. Beresztóczy kanonok est suspensus ab ordine, minden egyházi és közéleti tevékenységtől őt eltiltom... canon alapján. Nevezett meghívandó és két tanú jelenlétében vele közlendő, mégpedig írásban is, a fenti főpásztori rendelkezés. Kikeresendő és beírandó a megfelelő canon a suspensio alapja. Ha nem jön hívásra, a fenti hármasban és írással felkeresendő. Előtte a levél felnyitandó, és a fenti hármasban elolvasandó. Ezután a levél nála marad, vétív aláírása mellett. A meg felelő hivatalos főpásztori pecsét, csatolt írásbeli rendelkezésem alján álló névaláírásomhoz alkalmazandó. Fent nevezett bűnbánat céljából azonnal a pannonhalmi kolostorba vonul. A bűnbánat időtartamát később fogom megállapítani. Továbbiaktól függően még egyéb részletes intézkedés is következhetik. Amennyiben Méltóságod a rendelkezés végrehajtásában bármi oknál fogva akadályozva volna, ennek az ügynek elintézése átháramlik dr. Gigler Károly, dr. Városi István, dr. Meszlényi Antalprot. kanonok urakra, mert késedelmet nem szenvedhet, és amennyiben dr. Beresztóczy nem Esztergomban tartózkodik, hanem Budapesten, akkor az egyidejűleg megküldött rendelkezés szerint a budapesti vicarius intézkedik. De ha Beresztóczy külföldről vagy bárhonnan oda visszaérkezik, a fenti rendelkezés vele szemben végrehajtandó. Erről jelentést várok. Budapest, 1956. november 5. Főpásztori áldásommal vagyok Mindszenty József bíboros, hercegprímás." Hasonló tartalmú, de rövidebb fogalmazású levélben függesztette föl és száműzte Horváth Richárdot is, a katolikus békemozgalom második számú emberét. Ebben a levélben már a 2236 és 2279 canon számot is beírták kézírással, sót valamiféle kivehetetlen pecsétnyom is látható. A többi 9 katolikus békemozgalmi vezetővel szemben hasonló * Mindszenty-levél alapján járt el dr. Szabó Imre érseki helytartó. Az eljárás menetéről képet alkothatunk dr. Balogh Istvánnak (Balogh páter) Hamvas Endre csanádi püspökhöz írott leveleiből. Papvédelem Hamvas püspök nemcsak Balogh páter, hanem a többi eltiltott pap ügyének rendezésében is részt vett. 1956. december 10-én Grösz József kalocsai érseknek a következőket írta: „Mint méltóztatik tudni, Óeminendája 11 fővárosi papot felfüggesztett. Ezek most fellebbeztek. Szabó Püspök úrnak azt tanácsoltam, hogy a fellebbezésüket terjessze fel Rómába, és kérje az Apostoli Szentszéket, hogy az ügy kivizsgálására a kalocsai érseket bízza meg, és a kellő facultásokkal ruházza őt fel..." Mindszenty bíboroshoz hasonlóan. más egyházmegyében is tettek lépéseket egyes püspökök a békepapok egyházi funkcióból való eltávolítására. Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke 1956. december 18-án Kalocsán tett látogatása sörán nehezményezte is, hógy egyes ordináriusok a közelmúltban személyi cseréket végeztek fontosabb pozíciókban, az ÁEH-val való megbeszélés nélkül. Kijelentette, hogy ezeket nem hajlandók tudomásul venni, amíg az érdekelt ordináriusok meg nem tárgyalják a hivatallal az ügyet. Az idó előrehaladtával egyre erősödő kormány, a Mindszenty bíboros által felfüggesztett papokat is igyekezett megvédelmezni, és az Egyházügyi Hivatal elnökének, Horváth Jánosnak /957. március 7én kelt levelén keresztül közölte a bizonytalankodó fópásitorokkal Mindszenty bíborok jogi státusát, és a kormánynak vele és tevékenységével kapcsolatos álláspontját: „Mindszenty Józsefet jogerősen ítélték el életfogytig tartó fegyházbüntetésre.. . Mindszenty József tehát ma is jogerős büntető ítélet hatálya alatt áll. 1956. október 30án minden törvényes engedély és amnesztia nélkül, Mindszenty József önkényesen megszakította büntetésének letöltését, ezenkívül a november 3-án elhangzott rádióbeszédében a Magyar Népköztársaság alkotmánvos rendje ellen izgatott. Utasítást adott az AEH kirablására, és az irattár elhurcolására, amit utasításának megfelelően Turcsányi Egon, Mindszenty szpmélyi titkára végre is hajtott... Semmiféle joga sincs az állam és a katolikus egyházat érintő kérdésekben intézkedni. Ennek ellenére 1956. november 5-én, 6-án, majd az azt követő időben többször olyan rendeleteket adott ki — az amerikai követségről —, amelyeknek értelmében a demokratikus felfogású, haladó gondolkodású egyházi személyeket állásaikból elmozdította, eltiltotta a közéleti tevékenységtől ís, és Budapest területéről kiutasította őket. Ezek a rendeletek kifejezetten politikai jellegű intézkedések, amelyeknek következtében egy haladó mozgalomnak, a Katolikus Papok Békemozgalmának vezetőit sújtotta. Ezek a rendeletek ellentétben állnak az állam és a.katolikus egyház közötti megállapodással, és a Katolikus Püspöki Kar több nyilatkozatában kifejtett állásfoglalásával, valamint beleütköznek az állami törvényekbe. A fenti helyzetből kifolyólag Mindszenty József Magyarországon többé nem végezhet egyházi funkciót. Éppen ezért a kormány álláspontja szerint, Mindszenty bármiféle rendeletének végrehajtása állami törvényekbe ütköző cselekedetnek minősül." Támogatás Vatikánból Ezen az alapon mondatták le 1957 elején Szabó Imre c. püspököt, esztergomi érseki helynököt, mert Mindszenty bíboros utasításainak engedelmeskedett. Helyébe Endrey Mihály egri segédpüspök került, apostoli delegátusként. Közben azonban Mindszenty bíboros követői erőteljes támogatást kaptak a Vatikánból. XII. Pius már november 5-én kelt enciklikájában elítélte a felkelés leverését, és december 10-i rádióbeszédében a hit, a civilizáció és az emberi igazságosság nevében tiltakozott a szovjet hadsereg beavatkozása ellen, majd erőteljesen ostorozta a nyugat közömbösségét. A Zsinati Szent Kongregáció pedig 1957. január 21-én P» Card. Ciriaci prefektus aláírásával két dekrétumot bocsátott ki. Az egyik rendelet első része, Horváth Richárdot közösítette ki az egyházból. A második rész megerősítette Mindszenty bíboros felfüggesztő, és más ordináriusok személycseréket eszközló intézkedéseit. A Zsinati Kongregáció másik dekrétuma elmozdított tisztségéből 21 olyan helynököt és irodaigazgatót, akik békemozgalmi munkájukért jutalmul kapták ezt a funkciót, vagy békemozgalmi feladatokat is elláttak posztjaikon. A Zsinati Szent Kongregáció 1957. január 21-én kelt, e két határozatát február 14-én küldte el Grósz érsek az Egyházügyi Hivatalnak, közölve velük egyúttal azt is, hogy az érdekelt papok egy-két kivétellel engedelmeskedtek a rendelkezéseknek, azaz lemondtak funkciójukról, és alávetették magukat egyházi feljebbvalóik rendelkezéseinek, így papi voltukat megtarthatták. Az Egyházügyi Hivatal, bár tudomásul vette a dekrétumok intézkedéseit, nem hagyta magukra ezeket a papokat, és igyekezett számukra az egyházkormányzati szerveknél „jó plébániát" kiharcolni. (Folytatjuk) PÁL JÓZSEF