Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-01 / 304. szám

48 Röviden 1990. december 1., szombat DM1 MMfttZM BALLA ZSÓFIA VERSEI Utazások /. Átmegyünk illusztrációba, állunk a Főtéri siobor előtt, mutatjuk, milyen nagyok, milyen kicsik vagyunk; csak embernyik. Megyünk a Szamos-parton, mint sétáló kolozsváriak, polgárok, néhány jó magyar. Dacosan fölszegve az állunk, vagy le-, attól függ. mit akar a fotós kihozni: büszke népet, tlacosi, emeltfejűt. zsenit? Vagy ósmokányr. feketében forgó, karikásszemú szökevényt, félrészeg bujdosót, legyintve él ót? Állunk a Fellegvár tetején, térdig panorámában, piros háztetőkre nézünk, a kép nem mutatja, amit mi látunk: a kertben lángoló csalánt, sok-sok lerontott, régi házunk. Megyünk az utcán. Járunk. Ez az ! Lakosságot adunk. Honos írót, értelmiségit, mikor mit, nyájas vendéglátó emberi, erdélyi ismerőst, barátot Eljött valaki néhány percre, néhány rettenetre. És a szivünkbe és a vesénkbe látoti II. Átmegyünk illusztrációba. Csuk úgy vagyunk. Ügy létezünk, mint bútorok egy régi házban, kertben, fásszinben, kiaszoltan. kirágva, csupa érték. Jaj. megnéznek, sajnálnak, hogy betelt a mérték! Hogyan lehet kibírnunk mindent? Kérdik a legjobb akarattal és legjobb fényképezőgépekkel. A legjobban illusztráljuk a történelmet: a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár. Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár. Csuda színes képünk van! Piros orcánk! dallamos dalainktól csak úgy zeng az ország. S a milliónyi öltéssel varrott párnák, terítők tollászkodnak a villanófényes napon. Amíg itt kárálunk a kendermagos képes, fent köröz a héja. sas. ülü. A versben csupa szép nő. anya. almacsókú, harmatos ölű. Csupa régi sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek Beoltunk a városképbe s én egy anyanyelvű verset bégetek (1986). Bábel tornyán Szakad a hó, a dob Itt is, pokoli tűzben Tátogó kórust s cápát álmodó harangok verődnek. Itt, a pokoli zajban, felbukó orditások sodrán, madárrajok sereglenek csapódva; és a fáklyák szünetlen folytatják a nappal tüzét, észvesztő fényét, lárma kél füstös áldás alatt, nó a Ház, a Béke ágyasháza, hol minden jöttment sündörög összefogást pofázva. ó nem dől össze, nem temet magába embert, pallót, marhát, árust, nem ront hegyet tégláiból s zajorkán addig nó csupán, mig van, ki füllel érti, a hó a dob szakad a víz s a testei nem fenyíti. A test megússza ezt, vele romlás nem incseleghet. A megdagadt nyelv gurguláz csupán a Itűsba-fogva. kitöltve törköt, szájai, űrt. szemgömböt szétmeresztve, a Szó, a léggel föltörő bukdácsol falnak esve. Ház-falba zárult mondatok, Legördüli, olvadt érvek, nyögések, pergő sóhajok, szavak; a Szó mint vas-cement a tégla-testet tartón, csak önmagáért épülő a túlra nyíló ajtó. az Ágyasház, hol senki se énekel-sirat már, a gazdag szükség rettegett kényszere néma hajcsár — A test megúszta - és a nyelv ? A némaság kiárad, ellankaszt-fonnyaszt. mint aszqly. az égó-éló bánat, a Ház beszél, cseng-bongva nó, az építők lehullnak szótlan magányba, éj s a föld fogadják még magukba. A hó a dob szakad a tűz. kiég mell, szem kihamvad, kúszó füvekkel fölbugyog, mint Szó-emlék, a dallam. PODMANICZKY SZILÁRD A csontok háza Ai indulataimat nem bírtam visíszafogni. Fogja vissza más. aki erre alkalmasabb, akinek nem vérzik a feje, aki átugrott a lovasszobron, és most már annyi ideje van. hogy egyenként tépkedheti a hajszálait. Azt mondtam a kisembernek, hogy nőj nagyra, és ha eléred a mennyezetbe fúródott repülőgép orrát. talán még szép is lehetsz. Erósen szorította egymáshoz a fogait, egy-kettő ki is ugrott, rátapósfatrií hidegvérrel locsolgattam az arcát. Egy ismeretlen szájból mennyi fog potyoghat elö? Tudta, hogy ezúttal nem túlzok, hogy a bennem lévó utálatos kényszer biztosan vezet majd önmagam elpusztításához. Ez a legtisztább foglalkozás. amit magamnak választhattam. Bár lehettem, v^na ..egyszerű kolléga is. de a munkám részleteit sem kidolgozni, sém pedig másokkal megosztani nem akarthm. Ha mégis h irtele n összeszed né m maga m. megkeresném az elszórt csontjaimat, bekukkantanék, esetleg be is vizelnék az ablakokon, monoton fájdalom tartaná izzásban á testem. Az én .testemet, kérlek, atya, ne hozd át az életbe, maradjon csak az állatok elnyújtott éjszakai üvöltésében, tedd úgy, kérlek, mintha a fák korából maradna vissza, onnan, a píneák korából. Hogyha elérek a kertkapuhoz. és megérinteni a fölfeszített drótot, mindent fénykeretbe von a szemem. így pihenek az ájulás előtt. Halál reád, píiiea! Dc hová viszem ezt a rengeteg acélkapcsokkal öszszeerósített csontot? Viszem be a házba, az üvöltés iránya felé török, zúzok. Valaki eszik a kezemből és közben harapdálja az állkapcsomat, egy pompás tűvel a szemgolyóm rugalmasságát vizsgálja, és közben üvölt és üvölt: Ez a te világod. Rágcsálj csak, amíg ki ntím emelem a szívedet egy merőkanállal. A ház ablakain ecetlé csorog, a nap sugarai fejdöntik a zongorát, és te úgy maradsz a halált jelentő deszkákon, hógy tudod, nincs mit elrontani és jóvá tenni, voltál már boldogabb is, de eiúttal a félelemtől felpuhult arcbőrrel kéred a ház gondnokát, tépje le a szárnyaidat, húzza ki a beled két hársfa közé és terítse rá azt a sok fehérneműt, amit az apja hagyott rá, mielőtt megtanult volna olvasni. Az olvasás szép élményben részesít. kisfiúkorod jut majd eszedbe, mikor húsz fillérért gyűjtötted gombostűre a zöld szemű legyeket. Az illetőnek valamiképp jelentőségteljesnek kell lennie, ragyognia kella ház halljában, mint egy kétélű borotvának, melyet hosszú, csöndes óráidban a kezedben szorongatsz. Még egyetlen mozdulat, és rádomlik a ház. Nem maradsz fedél nélkül. JONAS CSABA Prózaversek Ma éjjel a Liliomszedö lányok sztéléjét nézegettem és Dzsedher pap Szaiszi-kori szarkofágját. Ez utóbbi szerintem veri a kétségtelenül szebb nevű elsőt. A színes képen egy szarkofág egy részlete látható, ahol is egy dülledt szemű, madárfejű, hosszú hajú fiatalember egy jókora piszkafával készül odapiszkálni a vele szemközt üldögélő, fején magas sisakot viselő, pödört állszakállú, feltehetőleg elöljárójának. A 2 fóalakot kis alakok ábrái övezik, közülük 4 fő (2 darab házaspár) hosszú madzagon tart egy jóképű fiatalembert, aki beleesett az elöljáró székébe. Kicsit homályos, ámde jó ábrázolás. Van benne levegó, Továbblapozva gyönyörű sárga kövekre bukkantam, amelyeket az egyiptomiak hordtak egybe, hogy emlékeztessenek arra az aranyló fényre, amely évezredekkel ezelőtt a legnagyobb földi bölcsességgel ajándékozta meg őket. A lélek néha reménytelennek tűnő bolyongása a kietlen űrben és a fény sokezer éves útja a Naptól a szemig kapcsolódott össze bennem ezen az éjszakán, amikor megértettem, hogy az egyiptomiak már tudták azt, amit később Zénón híres paradoxonjai tettek világossá: a halál két egymást követő mozdulat különbsége. <Szarkofág) * Baalbekben csénd van. Pihenni tért a motorfúrészes gyilkos. A várost ölelő tükrök, a tükröket megtöltő falak és az égre öltött felhők fokozatosan visszanyerik eredeti színüket. Van néhány ember. Fehér lepelben matatnak a falak tövében: négylcvelú lóherét keresnek, esetleg portól elnehezedett sarujukat oldják le. mielőtt az előszobába lépnének, ahonnan ínycsiklandó feketp'illata száll. Ma az emberáldozat sem segít. Minden 28. napon az alkonyi órában hirtelen felbukkanó Hold magába szippantja a város zaját. Az áttetsző csendben a hangok jelentés nélkül, megtisftultan csengenek. A müezzin ilyenkor is fent van a minaretben, de csak ül a tükör előtt szótlanul, és a saját torkát köszörüli. Ha lehunyja szemét, mesebeli tájat lát, építőkockákból kirakott színes játékvárost, amelyet vörös hegyek határolnak, zöld yizek és aranybarna földek. A kép előterében az utolsó túlclók készülnek elhagyni a vidéket: 3 a meghatványozott perspektíva szabályainak megfelelően rohamosan zsugorodó teve hátán 3 asszony és 3 málha, valamint a "kis karavánt vezető fehér ruhás, piros kucsmás, tömött bajszú magyar, aki szemmelláthatóan örül, hogy vége. (Baalbek) * Csak Bach tudja így abbahagyni, minden mellébeszélés nélkül, mintha a Záróhang után a Cseijd első hulláma visszaszívná a farvizet is, vissza a hajót és vissza a hajóst, vissza a vizet, vissza a partot és a rajta nézelődő zeneértőt, aztán vissza a földet, vissza az eget, vissza a toll nyomát a papíron, vissza a papírt és vissza a tollat, vissza a kezet és vissza a szemet, hogy aztán ne maradjon más, csak az öreg Bach, akinek játék közben lecsúszott a lába a pedálról,és rnó'st magüb'an nevet. (zárlat) >őí£ i'. ' . • * :'.."'•"" " " „ •• - • Cl, LENGYEL ZOLTÁN VERSE ' 'c -: .... - ,••.....•••. . • ... ÍJ „Sötét van, álmodozzunk, itt az éj" (HÓDOLATTAL) ...ez. eddig a mi időnk volt, nappalok, s hallgatások ritmusával kimért, nézd! megbarnult a szekrény is, ahogy elfedi majd színeit ősszel a tó, s megint egy évszaknyi álommal könnyebben lépünk ki az árnyak közt . haldokló kertbe — ez is nyár volt, egy pontatlan nyár; az elhagyott vállfák, útjaikra indult gombok, s minden, amit elfeledtünk, új vendégekre vár... SZAKACSBELA: SZILUETT I. A