Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-23 / 323. szám

8 Műsorok 1990. december 23., vasárnap DM magazin ### BAKA ISTVÁN Képeslap 1965-ből Mészöly Miklósnak Ültem n mélyzöld eternitlapos konyhaasztalnál s néztem, hogy a domb möge az űrbe agy bukik a nap, mintha a vt/ag vége volna ott; \ hol elsüllyedi, a felforralt sötétből kimenekítitek mind az angyalok. félig megfőve már. — kendermagos. fehér és barna szárnyak seregétől tarkáib a téli alkonyati ég: csapkodtak, ám a köd-vailázta lég elnyelte vad kavargásuk zaját, csak szárnyhegyük koppant meg néha zárt , ablakomon, ma/d kékes fényre gyúlt az üveg. és a pára, /égvirág hártyáján fölfénylett az éxli város: egyszerre láttam most a Bartinát, Baktat. ( salán, a Jobb- x Balparásztat. a Sédet és a Vasúti Fasort, s a bérhazat, hol az a lánv lakott, akit nem mertem megszólítani: \ és mindent megtöltött az angyalt szárnyverdesés. a hangtalan beszed. — /állam, hogyan szélednek szerteszét, kisérnek ál a pallón részeget. csitítani ctmérgcsUll vitát, szórnak csipetnyi sót a bab/evesbe, r. szerelmespárnak juttatnak szobát, a nagymamát templomba küldve este; láttam, hogy szunnyad el a kisgyerek. ha anyja vállán át fölehajol egy réz veres, de békés angyalorr: az állomásra épp bezakatol a vicinális Tolna-Mözs felől, s a forgalmista posztján, olt is egy vasutassápkás itngyal tiszteleg, tollúiról a zúzmarát lerázva; ekkor fogtam fel: angyalok lakása Szekszárd — a városom s a városod, de csak untig a hó, az éj. a csönd párnázza, elfedvén a nappalok lótás-futását, otromba, rekedi lármáját, ktillánckénl csikorduló, de hazugságot felvonó szavak csörgéséi, — újra tö a Csörge-tó hatott vizének jégkérge alatt, a régi házban verset ir Babits, Liszt zongorázik Augusznül. s szikáron ti tsz a sarokban s hallgatod Te is... Nem tudok rólad, félig tiltva vagy. es nem tudom még, hogy Te vezeted a leforrázott égi sereget: megrontott mézd mull napok hadát. de már előre megmnsolygod a Megbocsátás suta őrangyalai. PODMANICZKY SZILÁRD Útinapló Mikor elindultam a mennyországba, szóllak. hogy leeresztett a bal hátsóm Hirtelen odakaptam, de semmi puhát nem éreztem Csak nyafogtak Gyáva nyalókákat szopogattak az útszéli kuvicson. Néhány fizetett artista puszikat dobált a szakadékba. Feltöltődtem a mennyország illatával. Repülőgépről szórlak a Jakra a lombokat. Útközben beleszerettem egy angyalba. Felrántottam a kormányt, s virágba borultam. DARVAS! LASZLO Haggada A gazdagság bún. A világ ötezer-hétszáznegvedik esztendejében, adár még hideg és szeszélyes honapjában a férfi talált egy lányt házának kutyáktól és részegektől összepiszkított kapualjában. Valahol próbaképp felugattak a légvédelmi szirénák, sötétedett. A lány úgy guggolt a hideg szögletben. mintha üríteni akarna, pedig csak fázott. Sápadt arca fel világított a férfira, aki nem kérdezett semmit, mert látta, hogy felesleges. Olykor kényelmesebb összekeverni a szükségszerűt a hiábavalóval. Ám éjszaka, hogy egyértelmű legyen. ami elrendeltetett, eleredt az esó. Hideg eső volt. mocskos. Mocskosan vonultak fenn a felhók bálnái, mintha magukba szívtak volna minden földi szennyet, s most válogatás nélkül spriccelnék vissza szépekre, csúfokra, jókra és gonoszokra, a külvárosok komor tömbjeire éppúgy. mint a hatalmas budai villákra, melyek elfüggönyözött ablakai mögött gyertyalángocskák remegnek Karády Katalin gramofonhangjára, s az édesanyák vágytól duzzadt ajkai bíbor pillangókat hagynak búcsúzóul kamasz lánykáik hullámzó vállain, az édesapák meg hosszan kefélik súrű és mentolos illatú bajszaikat a kapucínertól és forró csokoládétól telegőzölt késő délelőttön, a délutáni sziesztát pedig két izzó tenyérrel simogatják úrnőik aranyszegélyes párnáin a franciául is tudó társalkodó kisasszonyok, a gazdagság bún. A férfi felriadt. Miról is volt szó? Valaki nagyon vár ránk már az égben. Holott az angyali ügyeket angyalokra kellene hagyni, a férfi mégis kiment a lányhoz, amivel kétszeres szabályt szegett, hiszen De ötletszerű ismerkedést a konspirációs szabályzat sem engedélyezte. A folyamatos életveszély játszó gyermekévé teszi a könnyelműséget... Engedelmesen követtea lány. csak az előszoba álló tükre előtt torpant meg egy pillanatra, odahajolt az elhomályosuló üveglaphoz, aztán csodálkozva a férfire meredi, ám a következő pillanatban már újra dgy ingatta a fejét, mint az idö. kint esó zuhogott, az is gazdagság, ha van mire emlékezned. Megmosdatta a lányt, aki rettenetesen büdös volt, még a. tartalék szappanját is fel kellett áldoznia. Jócskán elmúlt már éjfél, az esó is elállt, amikor a megszürkült szivacs utoljára végigsiklott a csupasz és engedelmes testen. Mint Van Eyk Évája, gondolta a férfi, duzzadt arc. kifejezéstelen ibolyakék szemek, éhezéstől felpuffadt has, gótikusán hosszú és vékony, izomtalan végtagok. tele ütések, horzsolások, harapások bíbor és lila nyomaival, a valószerűtlenül fehér bőrön átsütött az erek erőszakos kékje. A térdeplő férfi, arca előtt a dús és fekete fanszőrzettel. ekkor szólt hozzá először (mit akarsz tőlem?), amit nyomban meg is bánt, az ember hagyja az érzelgősséget, ha már az is mindegy, melyik kezével üt, s melyikkel fogadja az alamizsnát. Állt a lány a bádoglavórban, szappanszagúan és szelíden ingatta a fejét. A férfi saját, hirtelenjében összekapkodott ruháiba öltöztette, mert ha sokmindenre igen, erre azért mégsem volt fölkészülve. Mint ahogy lelke mélyén a kővetkező hetek eseményeire sem. Az összekötő késett. Egy napot, kettőt, aztán már nem is számolta, hányat. S mivel üzenetet ezután sem kapott, egyszerre csak úgy érezte, olyan az élete, mint egy közszemlére tett. szétnyílt és fekélyes seb, ami átható bűzével már vendégségbe hívta a kopókat. Csöndes és önveszélyes dührohamokat kapott. Dühében lépte túl az efféle vészhelyzetekre vonatkozó, személyesen neki kijelölt határidót is, tehette volna, mégsem menekült. Maradt álotthonában. álnevével, s egy ide-oda járkáló, fejét ingató bolonddal, mintha még ekkor is azt remélné, így lehet megúszni. Holott már nem remélt. S főképp megúszni nem akart semmit. Fáradság, morogta még az első napokban, de a szó olyan bizonytalanul hangzott, hogy eszébe jutott legkedvesebb gyerekjátékuk: a túzvíz-langyos. Ezt játszották akkor is, amikor NVeisz Ferike, a sánta szabó kisfia egy célszerűen alattomos fűcsomón megbotolva belebukott Ártatlan Jónás kómúves meszesgödrébe. Weisz Ferike megvakult, és egyszer azt mondta a férfinak, aki ekkor még kicsiny volt. ezért az apjára akart hasonlítani, hogy semmit sem szabad egy keivel fogni. Nem, mert a másik közben rosszat tehet. Fáradság? Olyan nyirkos hideget érzett, hogy beleborzongott. Rég nem tudott már hazudni magának. Ezekben a napokban szállták meg az országot a (lenietek. Motorizált Wcrmacht-osztligok zörögtek el a ház előtt is. az indulattól remegő férfi odavonszolta a lányt az ablakhoz és a roletták keskeny réseihez szorította a fejét. — Látod! — zihálta a fülébe. — Latod őket?! Másnap reggel megállt az ajtóban és visszanézett a bólogató, körmét rágcsáló lányra. — Ne várj többet. Este mégis visszajött, és összeverte a bolondot. A lány nyüszítve menekült, aztán bekuporodott a konyha penészes sarkába és üvölteni kezdett. Folyamatosan üvöltött. tátott szájjal, teli torokból, a férfi majdnem megfojtotta, amikor el akarta hallgattatni. Csöndesen hüppögött aztán a lány, csorogtak a könnyei. A férfi összekarmolt, vérzó arcát törölgetve állt fölötte és mosolygott. — Ha sírni tudsz, a nevetést is ismered. Máskor ne titkolózz. Menj és mosakodj meg. A lány különben tényleg tanulékonynak bizonyult. Csakhamar használni kezdte az evés, ürítés, alvás leginkább rögzíthető mozdulatait, szobatiszta lett például, tudta, mire való a súlyos ezüst szedökanúl. a sótartó, a szekrény csillogó rézkilincse. tudta, hogy a rolettás ablakot el kell kerülnie, a tükör elótt viszont órákig álldogálhat, és ezt meg is tette, mert emlékezetének zavaros hullámai közül rendre előbukkant megroncsolt öntudatának egy-egy fuldokló darabkája, s ha nem is volt képes szavakkal kifejezni azt, hogy: én. a tükörbeli és a tükör előtti két Ő között mindig az utóbbi javára döntött, ha a férfi a tükörnek nyújtotta a csokoládédarabkát. Ilyenkor eljött az üveglap elól. hogy azt az édességet csak ő ehesse meg. Csak ó. Napközben újra és újra végigtéblábolta a szobákat, sohasem ült, de kíváncsian beletúrkált a férfi már „minden mindegy alapon" lefirkantott. önveszélyes jegyzeteibe, éppen olvasott könyveit — Homérosz, Kafka. Lenin — átlapozta, és persze ingatta a fejét, ingatta, akár az idő. Közben pedig egyre nehezebben lehetett élelmiszert szerezni. A férfi sokszor egész napokra elment, hogy aztán mégiscsak feltűnően teli szatyrokkal térjen vissza. A még megmaradt, mozgalmon túli kapcsolatait felhasználva zsírt. cukrot, konzerveket szerzett, és persze a lánynak csokoládét, aki ilyenkor mindig ugyanazon a helyen várta, pontosan a nagyszoba árnyékos sarkában, ahol először mosdatta le. A férfi egyszer a nehézkes, fúrészport hullató fotelt tolta oda. de a lányt nem lehetett megzavarni. Ráállt, és úgy várta vissza a férfit, hogy az gyanakodva bámult a felülről ingadozó arc együgyű mosolygásába: gúnyolódik? Mintha egy másféle üzenet jelei bontakoztak volna. A férfi hosszú idó óta először igazán megrettent, igyekezett vak, süket és érzéketlén maradni, de éjszakánként mégis szülőfalujának fiatal rabbiját hívta, az egyetlen embert, akihez élete válságosabb pillanataiban rendre segítségül fordult. — Szeretni akarod? — kérdezte ingerülten a rabbi. — Leköpted a törvényt, amit most magadhoz ölelnél. Saját gyűlöletedben fürdesz. Mondd csak, ki hasonlíthat még terád? Ki? A férfi reggelenként egyre zaklatottabban ébredt. Nem látta át pontosan, gyors és kegyetlen halála ellenében mit kínál neki a sors, de mindinkább rabul ejtette a lehetőség bizonytalansága. Egy délután, ami még jószerivel soha nem fordult elő vele, iszonyatosan berúgott. Éjszaka arra ébredt, hogy a lány két duzzadt ajka emelgeti szesztói és gyötrelmektől súlyos szemhéjait. A férfi ekkor lélegezte be először a lehelletét, olyan volt, mint a frissen sült almás macesz illata, édes. nehéz és forró. Forró. Úgy tett. mintha még mindig aludna, aztán valóban visszaájult, de most hiába várta, nem jött a rabbi, hajnalban felfordult borosüvegeket és a tátott szájjal alvó lányt találta maga mellett. Nem ment ki vizelni. Megérintette duzzadt hímtagját és a lány felé fordult. Gyorsan tette magáévá, kapkodva, kétségbeesetten. Aztán már nem voltak napok, az osztja be az idót, aki biztonságot akar. Csakhogy a világ nem lehet otthonos ott. ahol a szenvedélyt nagy kortyokban isszák és nagy kortyokban öklendezik vissza. Minden perc számított már, és egyetlen egy sem. A férfi várt. Nem tudta, mire van szüksége, az az ösztön tartotta vissza, ami inkább az állatok sajátja, mintsem az emberé. El kellett hinni, hogy vannak pillanatok, amikor a képzelet könnyűszerrel búcsút mond. hogy átadja helyét egy magasabb rendű tapasztalatnak. Zárt tér, -egyetlen idó, legföljebb két emberi lényt ismert, bár Istennél ekkor sincs nagyobb befolyásunk. Ám az is lehet, hogy a férfi egyszerűen csak gyáva volt, s nem merte gazdátlanná tenni azokat a napokat, melyekben mosdani, enni és fésülködni tanítgatta a bolondot. A lány, bár egy gyerekkori gyalázat emlékeként égető fájdalmakat s még erósebb félelmet érzett, tágra nyílt, a plafonra meredó szemmel, a ránehezedő hátba tíz körömmel kapaszkodva szolgálta a férfi naponta többször is ismétlődő, rettenetes mozdulatait. Az időben, hisz tudjuk jól, bízni nem szabad, ám van egy tulajdonsága, amit mégiscsak kihasználhatunk. Hulladékaiból olykor rekonstruálható az édenkerti állapot. A férfi jót mosolygott ezen. holott e néhány nap története valóban bezsúfolódott a két meztelen test közé, a roletta csíkos, folyton változó árnyéka, újabb és újabb elhasaló borosüvegek, hal- és babkonzervek maradványai, a lány vállára csöp' penó lekvár, félelem a hirtelen feldübörgő lépcsőháztól, sárgálló ondófoltok a gyűrt lepedőn, izzadságcsöppek, melyeket göndör szőrszálak osztottak ketté és a felszabadító, gyönyörű szótlanság. Végül az egyik törvénytelen éjszakán a lány véresre harapta a férfi vállát és nevetni kezdett. Hosszan és gurgulázva nevetett, mintha a hasa alól tenné, amiból a férfi megértette, ennél többet már igazán nem kérhet és akarhat. Korán reggel ment el, Pészah napján, a lakás ajtaját tárva hagyta. Egy hét múlva lótték tarkón egy külvárosi nyilasház pincéjében, de előtte még elmeséltették vele. hogy nézett ki a kivonulás öldókló angyala. Egyiptom, mondta a férfi, és tört kezével a pince vérrel összefröcskölt mennyezete felé mutatott. A nyilasok soha nem értették meg, miért mosolygott még az utolsó pillanataiban is. Az ingó fejű, bolond lányt ezekben a napokban fogadta be egy ferencvárosi munkáscsalád. A lány Budapc-t ostroma alatt erós, egészrmeknek adott életet