Délmagyarország, 1990. december (80. évfolyam, 304-327. szám)

1990-12-23 / 323. szám

80. évfolyam, 323. szám 1990. december 23., vasárnap Havi előfizetési díj: 148 forint Ára 6,50 forint ALAPÍTVA: 1910-BEN zeti történelmünkkel — jó kedéllyel álltuk a sorozatokat. Előhívás, negatív, pozitív. Hisz ismerjük ezt (A TERÍTETT ASZTAL.) Kisgyereknek mindig mézízű az. ünnep, mert az asztal körül üldögélő felnőttek jobban ragászkodnak a családi körben kinyilatkoztatható bölcsességeikhez, mint nevelési elveikhez. Ahogy telnek a percek, és különtelepednek a férfiaktól az asszonyok, egyre nő a szabadság, kicsúszhat a fehér kising az ünneplősnadrágból, s nem számít az sem, ha árulkodó nyomot hagy a kipirult arcon a torKöztársasági elnökünk mondta a tévé hitladójában. hogy a számunkra föLfoghatatlan amerikai hurráoptimizmus és a köreinkben fertőző hurrá pesszimizmus között lenne illő megtalálni a helyes arányt. S mondhatta ezt Göncz Árpád annak tudatában, hogy bennünket valóban elnyomorít lassacskán az a lelkiállapot, melvnek jegyében nemhogy a másik boldogulásának, de még a saját eredményeinknek sem tudunk örülni. Megvan persze mindennek az oka. Rövid néhány esztendő alatt többször kellett lelket váltanunk, de legalábbis több durva erő akart rávenni arra. hogy másként formáljuk mondatainkat. Ha csak arra gondolunk, hogy Grósz Károly két évvel ezelőtti, szegedi beszéde idején miféle félelmekkel birkózva értelmeztük a lehetséges jövőt, s ma már mennyire egyértelmű, hogy visszafordíthatatlan a fölszabadulás folyamata, akkor talán úgy is fogalmazhatunk, hogy egy másik országba, idegen körű'mén vek közé, a rabságtól megválva, de összetörten költöztünk újra össze. Szomszédaink ugyanazok, csak éppen másként élnek, gondolkoznak ós beszélnek. És talán idegenek is vagyunk önmagunknak, itthon. (IRGALOM.) Számomra a létezés legszebb pillanatai az emlékezet nagy kiállításán bíbor vagy haragoszöld bársonyon csillognak, mint a koronázási ékszerek. Egy-egy vers keltette érzés emelkedhet ebbe a magasba, és ha ilyet mond az ember, tegye is hozzá: természetes indokolatlansággal. Boór Andrásról, a versíró emberről semmit sem tudok, csak annyit, hogy másfél évtizede olvastam tőle a Nők Lapjában egv költeményt. Az utolsó sora így szólt: Szeretlek most is irgalom." Hogv ez így megszólítási vagy kérés? Eldönthetetlen kérdési. De ettől szép. Ez persze azért jut eszembe, mert ünnepi emelkedettséget nem tudnék elképzelni emberemlékezet óta létező értékek nélkül, mely értékeket „természetesen" lábbal tiprunk, ha érdekeink úgy kívánják. Érdekeink? De mi is az ember igazi érdeke? Emlékszem a banán és a narancs szentségére, amikor már minden ió falaton túl előkerültek a drága gyümölcsök. s az asztalhoz intett gyereksereg között szétosztották, akárha kiválasztottaknak a déli mannát. Mert nem kaphatott mindenki. Ahogv visszapörgetem életem filmjét megállítom a képsort annál a jelenetnél, amikor — lévén nagyobbacska — először döbbentem rá arra, hogy csak mi, gyerekek részesülünk a jóból, s szüleink lemondóan elégednek meg örömünk látványával és az illó anyagok illatával. Igv hát nekem az ünnep a lemondást is jelenti, annál is inkább, mert már én mérem a gerezdeket s ha a narancs többeket is megillethet ma — a mi szerencsénkre —, a gyümölcs számomra úgy marad meg, hogy az mindig a gyerekeké. (HITEL.) Szándékosan nem beszélek a politikai életről. Nem azért, mintha tartózkodni kívánnék a helyzetelemzéstől. de hát mit mondhatnék elszegényedő, váltig kihasznált emberekről szegény és kihasznált embereknek? Hogy a negyven év bűne rajtunk? Hogy tanulnunk kell. bizony, a demokráciát? Hogy össze kellene fogniuk az erőknek? Hogy politikai tőkét csak hitelből lehet kovácsolni? Hivatalos olakátblődH. Karácsonyfánk alatt megint a hiány. Mit szalasztottunk el, például a parlamenti rendszerváltás pillanatában? Mikor mozgósítottuk fölösleges indulatainkat, talán épp munkatársaink kárára? Mindenesetre ezeket a kérdéseket is föl lehet tenni, nemcsak azokat, amelyek Antall, Torgyán, vagy Pozsgay felelősségét firtatják. Ezzel persze azt kívánnám hangsúlyozni. hogy a személyes felelősség szükségszerű kiemelésével végre be kellene fejezni a személyi politizálás korszakát. Azt a rosszízű időszakot, amelyben az egyéni arrogancia és a rátarti büszkeség százak vaav milliók sorsát torzította, nyomorította, s közben nevezte — a sajtóval pedig neveztette — szépnek. DLUSZTUS IMRE (GÉPPISZTOLY ÉS FÉNYKÉPEZŐGÉP.) A sajtórendszabályozás korábbi időszakában, mikor még „Aczél"fogakkal ették a zúzdapörköltet, egyik zseniális írónk, Konrád György fektette cenzúrálatlan papírra a következő gondolatot: milyen szép lesz majd egykor, midőn az utcasarkokon fényképezőgépet lóbáló szovjet turisták foglalják el a vasalt csizmás, géppisztolyos ruszki katonák helyét, s mi azzal az udvariassággal fogadjuk majd őket. amivel kedves ismeretlent tüntetünk ki. ha nemzetét és különcsen hivatalos politikáját van miért szeretni. Talán ez a — sokáig védőbástyák mögé vont — gondolat munkált bennem. amikor elsőszülött fiam iátékgéppisztollyal érkezett haza valamelyik ismerősünktől, s rákérdezett a tárgyra: Mi az? Mondottam volt hirtelen jött ötlettel, hogy fényképezőgép. Történt ezután számtalanszor, hogy az ifjú riporter szeméhez emelte a kék színű fémet, s mielőtt megrántotta volna a ravaszt, mindenkit megkért, hogy mosolyogjon. Mi pedig — teljes önazonossággal egész nem(BOLDOG BÉKÉTLENSÉG?) Nézem az arab sivatagba érkező amerikai elnököt. Hófehér ing. feltúrt ujjal, széles mozdulatok, lendület, negyvennégy fogból épített mosoly. • Egy nemzet háborúra készül. Nézem Havel elnököt, a tiszteletére rendezett előadáson. Mellette, mögötte komoly hölgyek és urak. ö maga érdeklődést erőltet fáradt arcára, ám nem titkolhatja el a homlokára telepedett gondokat szemében az árkot s annak mélyén a szurkosodé bánatot. Egy nemzet megvívta győztes forriadalmát. Mindezt békülékenyen, olyasféle érzéssel mondom, ahogy számba veszszük, mi került a karácsonyfa alá, mit adott nekünk ez az esztendő. S tekintetünkkel nemcsak a jelenvalót fürkésszük, hanem a hiányzót ÍSL Mindazt a nyugalmat, amit nemi ismerhettünk meg mindazt a lelki békét amit csak a munkáiéba feledkezett ember tudhat magáénak. Holott mi alig-alig feledkezhettünk beBékés, boldog - • karácsonyi ünnepeket kívánunk Olvasóinknak Utassy József Karácsony Holdra ül az Életfavágó, szalonnát süt csillagparázson. — Hoita. hova. Háromkirályok? — Betlehembe. Itt a Karácsony. — Siessetek csak, menjetek csak, kísérjen utatokon csillag, köszöntsétek fiamat illőn: a Megváltót, kit Mária ringat. — Urunk, Teremtőnk. Istenünk! Viszünk aranyat, tömjént, mirrhát, de vinnénk mi a félvilágot, ha bírnánk, Urunk, ha bírnánk. — Jól van. jól van. Három Királyok, menjetek csak isten hírével, mert hideg lesz, nagyon hideg, farkasordító hideg éjjel. Gáspár, Menyhért, Boldizsár Betlehem felé menni őket még sehol se látom. Pedig szaporán hullong az ég, havazik Karácsony. Az az út nem nekik való már. fáradtak, öregek. Magukban, otthon ünneplik meg. aki ma született. Ültükben el-elbóbiskolnak, mint szakállas szentek. Későn jött már megváltásukra világra a gyermek. ünnepi számunk illusztrációit Kass János grafikusművész készítette