Délmagyarország, 1990. szeptember (80. évfolyam, 219-248. szám)

1990-09-01 / 219. szám

58 Röviden 1990. szeptember 1: szombat DM1 IjMgazin BERTÓK LÁSZLÓ Egy kődarab alatt az ég Többet mint amit lehetett talán ez lett volna a szép a látványos merényletek a letagadott vereség ' egy kődarab alatt az ég a folyton tágUló lehet s a megvalósult buborék á fölfogható képzelet hogy itt állok és így teszek és hogy a mindenség a lét s a visszatérő üzletek a fal tövében a misék s hogy imádkozni illenék de csak mentséget keresek. PODMANICZKY SZILÁRD A Királynő-csel Mint derült égből a száraz labda úgy pattant elő. Bele kell férnie ebbe a csillagászati évszakba. Bele, hisz nem ütött agyon senkit, így a keze se dagadt fel akkorára, hogy ne férne bele. Semmi se történt. Paplanostól lennék az irodalomba ágyazva? az Isten se mossa le rólam ezt a sok nyomdafestéket? Azért jó lenne egy kis nyugi. Biz', így megy ez (Kurt Vonnegut után bilincsben). Legyek. Legyek. Legyek. , , Csak egyszer legyek szólóikerti királynő. BELÁNYI GYÖRGY Mondóka (NEKIK LEGYEN MONDVA) habzik a hajamba a sampó, már hagy is volna az nagy hó! ahogy hull itt év az évre, úgy a homlok egyre több. azt hihetnéd, hogy az égre egyenesen feltörök! de nem arra megy ez itten, hisz kerek, ám ha egyszer föltolul, nem őrzik ott nyakló nélkül az egek, csendeseit csak visszahull. de a fénye, ó, a fénye az sima, nem csinál olyat a borbély-masina! nem vész szélbe, nem vész ködbe, bár ez még csak felievés, itt állok most megfiirödve, s ha nincs más, ez nem kevés. igaz, egykor... mit meséljek! úgyse érti a világ. még jó, hógy a földig érek, hanem itt meg bárki lát! magamat a tükörbe csak átrakom, így látszik a valóság ki általom... (már hogy is volna az nagy hó, habzik a hajamba a sainpó!) Szombat délután volt a szó szoros értelmében. Békésen ingázott bennem a beburkolt rántotta — amit már három napja kifogyhatatlan türelemmel és kiapadhatatlan egyszerűséggel ütöttem össze déltájt —, amikor az ébrenlétet és álmot elválasztó senkiföldjének édes ragacsából a durván felberregő sziréna riasztott. A készülékhez rohantam, elmozdítható részét a fél fülemhez emeltem, míg a csöves megoldás másik végét hellyel-közzel a szám elé igazítottam és elhaló hangon belesuttogtam: halló, itt vagyok. A riadólánc másik végét a nyári szerelem ritkán látott délibábja Szilkó bácsi csippentette a fogai közé és utánozhatatlanul derűs hangon az egészségem felől érdeklődött, aztán mondta, hogy fürdőnaci megy úszni, meg sport vagy fedett (így mondta: „fedi"). Az örömtől egy pillanatra azt sem tudtam, hová megyek, hiszen ez egy olyan város volt. amely még sem új fürdőfelszerelésemet. sem kitatarozott külcsínyemet nem látta. Időt pontosítottam: min. fél. max. háromnegyed múlva ott vagyok. Összeillesztettem a készüléket, és az örömtől elhomályosult tekintettel néztem végig feldúlt fekhelyemen. Gondoltam, ki mint veti meg az ágyát, úgy alussza álmát, ezért mély megvetéssel elfordultam tőle. Az elhatározás hevétől frissen, mint részeg méhecske dongtam végig a másfél szoba szokatlanul kihalt és fensóges termein, hogy a szükséges szereket magamhoz vegyem. Kutyafuttában beugrottam a zuhany hervadt rózsái alá is. hogy a testhajlataimat körüllengö enyhe álomszagon túljussak. Néhány ruhadarabbal eltakartam magamból anynyit. amennyit csak bírtam, egy pillantás a tükörbe és már repültem is a Helyi Érdekű Trolihoz (HÉT). Az elsó arra járóra felküzdöttem magamat és néztem az elsuhanó tájat: a lisztesen fehér fénnyel belepett betonsilók tövében tenyésző szerény sárgászöld enyészetben apró emberkék nyüzsögtek, egy-egy álmos, nagyobb gonddal megformált emberi torzó felügyelete alatt, láttam miniatűr, kutyatápon hizlalt szőrös állatkákat is lógó nyelvvel szuszogni a tarka padok alatt. Suhant a HÉT. s egyenesívű röptét csak néha szakították meg a jámboran szembeszáguldó kamionok. F.gy villanás, egy rázkódás és már kúsztam föl a csigalépcsőn Szilkó bácsi birodalmába. A látványra szomjasan fordultam volna be a kisszobába. amikor is Szergej atya örvendezve utamat állta: „A művész űr a titkárságon székel." S valóban: széles asztal mögött, fekete pápaszemmel rejtve az igéző szempárt ücsörgött jómaga kezében mestersége címerével. Az öröm percei következtek: hátulról átkulcsoltam a nyakát és selymes hajára fektettem fáradt fejemet. Vízibusszal menjünk usziba! — kérleltem. De előbb befordultunk a boszorkánykonyhába, ahol ördögi praktikák révén állítják elő a föj^g gyanútlan külföldi koboldokat megtévesztő ételkülönlegességeket. Itt betápláltuk szerény ellátmányunkat és már trappoltunk is az usziba. A HÉT-en Andi-Bandiba botlottunk, aki elárulta, hogy az ő fekete feje beszívja a napot. Kissé elámultunk, s majdnem visszaforduljunk, hiszen mi napozni is szerettünk volna. A strand bejáratánál bedobtuk a néninek a fémhúszast, s kisvártatva magunkból kivetkőzve, mint az Amazonas két legdelibb deltája a medencébe folytattuk magunkat. Ezen a vidéken parádés látvány várt reánk. Női zsonglőrökkel találkoztunk, akik a trapézon csodálatos ügyességgel egyensúlyoztak a testükre erősített színes gúlákkal. Ezek a speciáliszsonglörgúlák a legkülönösebb színekben pompáztak, s mindegyiknek volt párja, mely többé-kevésbé a másik ellensúlyaként funkcionált. Formájukban is — bizonyos határok között — a legnagyobb változékonyságot mutatták: néha egészen áramvonalasan szelték a levegőt, mint a repülőgép nózija. máskor szomorúan lengtek, mint lelőtt léghajók. Időnként főleg e számtalan variáció megnyugtató rendszertani besorolása és az ezt kísérő szakmai vita töltötte ki. Pedig a vén vérfagylaló keze már a közelben ólálkodott. Olykor begyűrtünk egy pohár pezsegő italt, úsztunk is, úszóhártyás lábunkkal hevesen löktük magunkat előre a vízben. Termetünkkel és megnyerő természetünkkel erősen kilógtunk a medencéből, de emiatt nem fájt a fejünk. Csak órákkal később vettük észre, hogy milyen barnák vagyunk. Mint két havannai szivar! — sóhajtott föl egy kéjleső nöi zsonglőr, s ijedten észleltük, hogy öngyújtója után kotorász. Megragadtam Szilkó bácsi karját, és amilyen gyorsan csak bírtam, rohantam vele kifelé. Ördöngös ügyességgel ugráltuk át a magukat kétségbeesetten elénk vető kéjlcsőket. Az öltözőben már biztonságban voltunk, de az átélt borzalmak hatása alatt még percekig nem tudtunk megszólalni. Némán léptünk ki ebből a kedélyesnek álcázott viperafészekből, de azzal a szent elhatározással, hogy seregeink élén még visszatérünk ide. s rajtaütünk p női zsonglőrök gonosz hadán. HORVÁTH CSABA Strandon Mese időről és szerelemről Sokáig vándoroltam, amíg elértem abba a hegyeken túli kis faluba, az erdő közepén, ahová nyugodni térnek a bölcsek. Megszunnyadtam egy dús ligetben, akár a fáradt otthontalanok, és csak a selyemruhás méhek suhogósa ébresztett, hogy meneküljek. Bekopogtam az elsó, meszelt falú házba. Egy ösz, bozontos szakállú öregember nyitott ajtót. A rozsdás retesz megcsikordult, amikór a hirtelen támadt erös szél beletépett a nyitva felejtett ajtószárnyba. — Siessen, mert nemsokára itt a vihar! — szólt az öreg és betessékelt. Megálltam az ablak előtt. Néztem a lefelé ömlő víztől homályos ablaküvegen át a villámokat és az esőt. amint tépést hasítanak az egekből a csatakos föld múlandó sebeire. A szél. akár egy gonosz lány. eltépte a virágokat s megindult velük a tócsák felé — és mintha megemelné nedves szoknyáját a pocsolyákhoz érve: átlibbent rajtuk, végigborzolva a vizet. — Mi járatban errefelé? — kérdezte az öreg. Rám nézett. Megviselt arcomat fürkészte élénk, kék szemeivel. — Keresem az idó ismerőjét — feleltem. — Ülj le! — mondta ó és a kandalló mellett álló karosszékre mutatott. Leültem; a lángokat porzó tüzet bámultam, sömesélrú kezdett nekem. Valaha réges-régen — kezdte mesé-« jét — óriás, hideg mezőkön élt egyedül egy fiú. akit Rudénak hívtak. Rideg volt, megátalkodott, afféle csenevész isten, amíg egy szomorú koldus el nem vetődött arra. hogy örökre megbolygassa ót. Mert az az ember beszélt neki elöször a lányról, aki halhatatlanná teszi azt, akit szeret. Elbeszélte az öreg a lány szépségét: tengereken átfutó barna haját, melynek illatát ezer mérföldről is érezni lehet, bőre lágyságát, mely versenyezhet a lefejtett barack üdeségével. és a szemét, melyet sziklahegyeken át is meglát az. aki keresi ót. Mert a szeme: maga az ég. — És mondd, uram. te láttad már azt az asszonyt? — kérdezte Rude a koldust. — Mindenki láthatja, de senki nem találkozhat vele. Ó az idó királykisaszszonya — felelte az öreg. s Rude könyörögni kezdett: árulja cl hol keresse. Az öreg látván, hogy az ifjú képes meglelni a lányt, átadott egy almát, melyet az ö kertjéből szedett s amely őrizte a lány illatát. — Nem mehet ki a kastélyból sohasem. ezért tudtam megszerezni ezt a gyümölcsöt. De vigyázz rá. mert bűvös ' erejűvé válhat, ha beviszed a házba. S többé onnan ki nem kerülhet, mert ha igen: mindent elveszítesz — mondta a koldus. Azután megvacsorázott és elbandukolt egy templomtorony irányába. A fiú elindult. Orrához emelte az almát és arra ment. amerre ez az ismerős illat vezette. Átkelt az óceánokon, örvénylő öblű folyókon, sivatagokon és sűrű erdőkön. míg meglelte az első vékony hajszálat. Kezébe fogta és elindult a nyomán. Egy folyó partján ballagott..egészen egy vízesésig. A magasból dörmögve zúdult a barna íziklákra a víz. Ágakba kapaszkodva, lábát repedésekbe vetve, átázva ért föl a hegyre. Onnan már látta a kastélyt, ahol a királylány lakott. Mikor elérte, felmutatta az almát és a csapóajtó hatalmas -dörrenéssel kitárult előtte. Bement az udvarba, ahol kiszáiadt almafák álltak. majd felment a lépcsőn. Mérhetetlenül hosszú folyosókon bolyongott, míg et nem ért egy ajtóig, amely előtt ott állt a lány, a félhomályban. Rámosolygott Rudéra. — Most egyedül vagyunk, távol a világtól. Senki nem zavarhat bennünket és senki nem tudja meg. ha eltűnsz, hová tűntél, mert a szolgám vagy. Es én mozdulataidnak is ura vagyok! — mondta a királylány és a fiú felé nyújtotta kezét. A fiú felé, ak*i tudta: többé sohasem szabadulhat, mert szeme örökké őrzi visszfényét a lángnak, s képét a múlhatatlan arcnak. Felmutatta az almát. A királylány lehajtotta a fejét: — Te vagy hát az egyetlen, aki házamban maradhat — mert már tudom. hogy te vagy az, akit kitüntettek végtelen magánnyal, akárcsak engem. És Rude. almáját éjjel párnája alá rejtve, hónapokig szinte álom nélkül élt. beteljesülve halhatatlanságában. Am egy napon amikor elszenderült, ebéd után, a hosszú faasztal mellett, a királylány kilopta almáját a párnája alóf. Óvatlanul elindult vele a kerti kút télé. Rude megérezte a bajt. Felriadt és a lány után osont. Kikötött cgv lovat az istállóból, s amikor a lány az almát a kútba dobta, derekát átfogva felkapta a lóra és elvágtatott vele. Amerre mentek bókolva hajoltak meg a sebzett derekú fák és a kíváncsi reggelek nyomukba szegődve vonultak búsan utánuk, míg meg nem érkeztek a tiú háza elé. A királylány csendesen sírdogált. — Mit tettél velem? — mondta. — Az idö boldog asszonya voltam eddig, bitorlója a lehetetlennek és ím: minden lépésemmel egy évvel leszek öregebb. Rude karjába fogta és bevitte a házba. A lány hajának illata belopta magát a elhagyott bútorokba, a ruhák gyűrődéseibe, a vetett agy ráncaiba, a függönyökbe, mindenhová. A lány ellépett az ágyig és arca redői megvastagodtak e néhány pillanat alatt. — Mit tettél velem? — mondta sírva. — Sohasem szabadulhatunk hát börtönünkből — mondta Rude s megsimogatta a lány arcát. — Sohasem leszünk hát örökéletúek? — kérdezte. — Sohasem — felelte a lány és letörölve könnyeit elmosolyodott. És Rude éveken át vitte a lánynak a virágokat, ételeket: a frissen lejt tejet, a gyümölcsöket — mindent, amit a lány kert töle. A lány. minden évben egyet léphetett s így együtt vénültek öregedő szemeikbe zárva szerelmüket. Alig zavarták őket vendégek, alig ismertek valakit a környező falvakból, így nem is sejtették, mennyire irigylik őket az emberek. Egy napon Rude bemerészkedett a faluba. Körtét akart vásárolni, de nem tudott megegyezni az eladóval. Hajba-kapott vele. Egyre többen és többen állták körül. Nem menekülhetett. Cséphadarókkal és lapátokkal, mindennel, ami kezük ügyébe került, ütlegelték öt. Véres arccal borult a földre. Az emberek kezükbe fogták kosaraikat és csendben elindultak hazafelé. ' Rude napokig lázas volt. Egyetlen éjszaka alatt, amíg ápolta és borogatással enyhítette iszpnyú fájdalmát az asszony: megtört és évszázadosai í öreg lett — Rude szemei előtt. Csodálatos arcát végleg eltorzították a fonnyadó bőrébe mélyülő ráncok. Rude felépült, de ö már nem volt elég erös althoz, hogy megküzdjön a záporokkal... Az idö királykisasszonya csöndesen halt meg, sohasem sírva többé elvesztett halhatatlanságáért. Itt fejezte be történetét az öreg. — És mi történt utána? — kérdeztem tőle és ő elmosolyodott. t— Rude is érezte már, hogy nem sokáig él. Bolyongott még a világban, s akár a bölcsek: ö is idetalált., — mondta és a hold felé emelte l'ekélyesedó kezeit. KOLOZSI LÁSZLÓ