Délmagyarország, 1990. szeptember (80. évfolyam, 219-248. szám)

1990-09-30 / 248. szám

1990. szeptember 30., vasárnap Hangsúly 3 Nyári buborékok Augusztusi emlékek utószezonban Augusztus tizenhetedike, délután elszürkült az ég. Hűvösebb lett a levegő, a fák koronái szelíd hullámzásba kezdtek. Este pedig már szilaj, szeszélyes szelek csapkodtak a város felett. Pedig a korábbi hetekben hét ágra sütött a nap. Tikkasztó hőségben teltek a nappalok, langymelegben az éjszakák. Azon az estén viszont határozott jelzést adott a természet. Ahogy időnként szervezétünktól is tanulságos figyelmeztetéseket kapunk. Hogy baj van. elkezdődött vagy befejeződött valami. Ilyesmit tesz az időjárás is. Akkor például úgy éreztem: ez az a pillanat, amikor ellobban tőlünk az idei nyár. Mármint az igazi, a lángnyelvű. Ami látszólag szimpla magánügy. Csakhogy mi társadalmi, szakmai és emberi kapcsolatainkban is lépten-nyomon összemossuk az eleven és langyos dolgokat. Naptárakhoz, évfordulókhoz — külsőségekhez igazodunk: mintha lebecsülnénk belső érzékenységünket. Igaz. a nyár mégiscsak a külsőségek szezonja. Ismerőseimet külföldi turnékról faggatom, ók meg kárpótlásként értékelik a bőrömet. Azt mondják: jó színed van. Vagyis máskülönben elég sápadt lehetek. Mindegy. most barna vagyok. Strandos árnyalatú. Már csak buborékokat kellene eregetnem. És miért is ne? Ülök a napfényben, nézelődöm. Ebben a pozitúrában elég természetellenes lehetek. Itt majd mindenki vízszintes helyzetet mutat. Akár egy vesztett csatatéren. Csakhogy először látni akarok, mivel régen jártam a partfürdóben. Akkor például nem vettem észre a napozó rész lépcsőzetes elrendezését. Mintha egy levegős görög színházban lennénk. Csupán a felöltök hiányoznak rólunk. És mások is. Fiatal nők telepednek le az alattunk lévő pázsitra, egyikőjük rögvest megszabadul melltartójától. A férfiak szeme rövidesen ebben az irányban legelészik. En felülnézetből érzékelem a szépséges formákat. Pedig valami csodálatféle bujkál bennem: egyféle nyilvánvaló alulnézet. Tényleg: van valami színházi optikája a strandoló világnak. Persze első megközelítésben irtó természetesnek látszunk. Pusztán az Ádám— Éva kosztümre hagyatkozunk. hangyák mászkálnak rajtunk, de azért felhőtlen ábrázattal heverészünk. Egy kreol bőrű nő mégis összeráncolt homlokkal fürkészi a napot. Sétálgat előre-hátra, kezét a szeme fölé emeli. Úgy néz ki: a tobzódó napsugarak optimális iránya szerint akar letelepedni. Hogy végül is egy magányos, jóvágású, szakállas férfi mellett találta meg az ideális helyet? így van ez a romantikus színdarabokban is. Különben is már a min;ílillllim mmmtm mmm m^W k ^mFM a t m ' ti rnsm ' -Wi ^flMBMI Katona Bálint: Formák dentudó görögök is a Napban jelölték meg a szellemiség, a lélek forrását. Bár ki törődik a strandon bölcselettel, irodalommal. kultúrával? Nos, igenis sok ember. Mellettem angolt tanulnak a ^liáklányok. odébb könyveket, újságokat böngésznek a sütkérezök. Hisz nem lehet örökké tétlenkedni, úszkálni, sörözgetni. Ám a fürdő mégsem az a hely, ahol mindenekelőtt a „szellem napvilága" fényeskedne. Itt a sajtótermék, a könyv csak fedezék, amikkel látványosan elleplezzük eredendő természetességünket. Hogy ilyen-olyan módon valamennyien húsevők és húsra várók vagyunk. Hogy a testiség misztériuma igazában a létszükségleteink közé tartozik. Korszakunk párkapcsolatainak válsága is többé-kevésbé ide torkollik. Nádas Péter Évkönyvében például két fiú vetélkedik egy lányért. Mégsincs győztese a küzdelemnek. „Te vagy nekem a lélek — mondja a leányzó szelíden —, ó pedig a testem." így hát nem is a hagyományos emberpárban rejtőzik az ideális teljesség? Úszkálok, mint hal a vízben. Nekik azért könnyebb valamivel. Náluk a kis halak ösztönösen is jobban közlekednek. Nem siklanak az apjuk. anyjuk elé. nem keresztezik a felnőttek mozgását. Nem így a magunk táján. Itt alig teszek négy-öt karcsapást: máris egy gyerekrajba botlok. Csapkodnak, ugrálnak. süvöltöznek. Mintha csak ók lennének a medencében. Ajánlatos hát csöndesebb vizekre evezni, az elkerített sávba. Ez inkább a szisztematikus úszkálok birodalma. Igaz, kevesen vannak. nqlia zsúfolásig tele a partfürdö. Mindenesetre hl a helyem. Tempózok előre és hátra, hátra és előre. Aztán kifáradok, nézelődöm. Rálátok a/ egész medencére. Ott is gyerek, amott is gyerek, csak elvétve néhány nagykorú. De akkor miért is járunk mi uszodába? A gyerekeink miatt? A társaság kedvéért? Vagy a szép formájú testek látványáért? Nem tudom biztosan. Legfeljebb azt látom: a felnőttek zöme csupán a zuhanyozókat bűvöli. Amit otthon is megtehetne. Akárcsak a napozást is a házak melletti pázsitokon. De nem. Mi inkább feltűnően borsos árakat fizetünk sörért, üdítőért, mindenért, csak hogy részt vehessünk az uszodai felhajtásokon. Olyan ez. mintha nem is a színdarabokért, hanem a mutatósan kiöltözött emberekért járnánk színházba. És itt eszembe jut egy éttermi szituáció. Nemrég egy idősebb férfi pusztán vizet kért a pincértől szolid ebédjéhez. Az meg csak nézett rá kimeredt tekintettel. Vizet? Igen, jó, tiszta, hideg vizet — ismételte a vendég. Hát igen. a dolgok valahogy összeállnak. Ahogy ritkul a jó levegő, ahogy fürdés helyett csak zuhanyozgatunk. úgy a tiszta víz becsülete is elpárolog életünkből. Álldogálunk a kettes medence partjánál. Sokan vagyunk, tömegesen, akár egy úszóversenyen. Csakhogy egy lélek sincs a vízben. Pedig vasárnap van. csúcsidény, délidó, ráadásul tikkasztó erővel süt a nap. Mi történt hát itt? Valami baleset? Kezdetben senki nem tud semmit. Egyszerűen ki kellett jönni a medencéből mindenkinek: ezt kérte a bemondó, így hűt álldogálunk, diskurálunk. Magam is odafordulok a fehér köpenyes strandos kisasszonyhoz: tessék mondani, miért kellett kiszállnunk? Ő meg lakonikusan a medence közepe felé mutat: azért. És megpillantom a kolbász formájú ürüléket a víztömeg felszínén. Hamarosan valamennyien a barnás foltokat kémleljük. Forog a gyomrunk, de azt mondom a szomszédomnak: lehet, hogy gyerek volt. ügyan — csattan föl határozottan —. nézze már meg a vastagságát, ez nem telik ki egy kölökból. Igaza lehet a fickónak. Persze mindenki másféle szempontból értékeli az eseményeket. Egy korosodó hölgy így okítja társait: „Na. látjátok, mi nem is vonattal vagy repülővel közeledünk Európához, hanem ilyen vízi pályán." Nekem meg eszembe villan a korábbi dilemmám a felnőttek fürdési szabotálásáról. Nincs kizárva, hogy pont az efféle fűszerekben lehet a dolog nyitja. Fekszem a füvön, bámulom a kopár eget. Már nemigen érdekelnek a heverésző, sétálgató figurák. Belefásultam a strandolásba. Az első napokban még fel tudtam idézni magamban egy-egy finomabb alakot, de tegnap, a nyolcadik alkalom után csődöt mondtam. Tele lett a szemem ugyan megannyi csábos. érdekes formával, ám nem sokra megyek velük. Kioltják egymást, összemosódnak. Holott korántsincs egyformaság. egyenlőség a partfürdö forgatagában. Húszéves srácok beszélgetnek mögöttem, hogy micsoda izgatóak, tökszuperek a csupasz mellű nők. Pláne a formás cicijúek. Egyikük azonban hirtelen felfortyan. Azért hol itt az igazság? Mit szólnának ők, ha mi is félig-meddig pucér fütyikkel lófrálnánk? Nyitott kérdés. Bár biztonsággal sejteni lehet a többség pártállását. A felém közeledő nénikét ellenben más érdekli. Kezében fiatal napraforgót szorongat, s arra kér. ültessük és kötözzük ezt oda a füves rész széléhez. Hogy jövőre kihajtson. Röhögéséinek a szomszédok, de mi ültetünk, kötözgetünk. Akár a félnótások. Mindegy. Ha már lebarnított, kisemmizett az idei nyár: legalább maradjon valami jelzés mögöttünk. Ráadásul amolyan Van Gogh-os sugallaté Szúrom! Pál Egér-fogó Az elmúlt napok tclcxjclcntésciben különösen feltűnt egy immár természetessé váló jelenség: közéletünk mindennapi velejárója lett a jótékonyság, az adomány, az alapítvány. Tegnap a budapesti Sportcsarnokban jótékony oélú gálaestet rendeztek, alakuló ülést tartott az Európa Jövőjéért Alapítvány, befejezte továbbképző tanfolyamát a Szív Alapítvány. Vanus Xavér, a magyar származású. Kanadában élő zseniális orgonaművész fellépésének honoráriumát az újkígyósi öregek otthonának építésére ajánlotta. Az alapítványok mellé gyakorta számlaszámokat közölnek, mintegy lelkiismeretünkre, együttérzésünkre, vállalkozókedvünkre. megértésünkre és mindenekelőtt pénztárcánkra apellálva. S ez így lenne rendjén. Emlékszem, amikora hetvenes évek végen, a nyolcvanas évek elején az első ilyen hírek megjelentek, szenzációt látott benne a sajtó. Gondoljunk csak vissza az idős gyulai házaspár ifjú muzsikusokat patronáló ajánlatára, egy másik lokálpatrióta házaspár ajánlattevésére, melynek eredményeképpen Petőfi-szobrot kapott Hódmezővásárhely, emlékezzünk Licbmann Béla úttörő jelentőségű alapítványára, mellyel a megyei újságfotózást támogatja. Tömörkény István unokájának nemes gesztusára, mellyel tehetséges gimnazistákat segít. Lucs Ferenc neves múgyújtőre, aki szeretett városára hagyományozta értékeit. S itt meg kell állnom egyetlen eszmefuttatás erejéig. Mind többen vannak — elsősorban idős alkotók vagy örököseik, akik felajánlják városuknak, múzeumuknak egy elet összegyúlt-halmozódott „kincseit". Ám kikötéseik között szerepel a teljes hagyaték gondozása, a gyakorta megroggyant épület, műterem, lakás fölújítása, óvása, az állandó bemutatás megszervezése. S ha mindezt a kikötést nem vállalhatja — művészeti, anyagi, szervezési, egyéb okok miatt — a megajándékozó város vagy szerv, akkor könnyen rásütik a kultúra- és múvészetcllcncsscg bélyegét. S a gondolat tovább sorjáztatható. Mintha néhány alapítvány éppen azért születne, hogy neve legyen a kéregetésnek, reménye alszcgényspgtől való megszabadulásnak, a felelősség áthárításának, a gondok demokratizálásának. Nem hagyhat bennünket rezzenéstelenül a felhívás, hogy például a szívbeteg gyerekek mostoha körülményeinek oldására születik alapítvány, ahová várják segítő forintjaimat; mozgássérültek számítanak támogatásomra; légúti megbetegedésben szenvedők kérnek: műszervásárláshoz számítanak: kulturális értekek s/úletcséhez vagyok elengedhetetlen: a mostohagyerekként kezelt művészetet kellene megédesítenem: az oktatás kiszolgáltatottjai esedeznek... S engem a lelkifurdalás gyötör, álmatlan éjszakáim vannak, kételyek között vergődöm. Valóban mindent föl kell vállalnom' Az állam helyett, a szakma helyett, az intézmények helyett, a vállalkozók helyett? A tömeges számlaszámáradattal teli az íróasztali jegyzetfüzet. Van-e jogom válogatni? Kinek kell jobban a kiböjtölt két-háromszáz forint? Kinek használok, kin segítek. ki várja leginkább? A felelősség hatalmas teher. Gúzsba köt. Szégyenkezésre kényszerít. Hiszem, hogy mindegyik egyformán fontos, hiszen az egyéni tragédiák nem oszthatók. Azt is tudom viszont, hogy lehetőségeim igencsak végesek. Minden tiszteletem azoké, akik jelentós jövedelmük egy részét ilyen nemes célokra szánják. Minden szeretetem azoké, akik kis pénzecskéjük forintjaiból is szakítanak adományokra, alapítványi hozzájárulásokra. Minden elismerésem azoknak, akik életük müvét hagyományozzák a közösségre. Spéter Erzsébetek kevesen vannak. De a második vonalban ott tudhatjuk például azt a magát megnevezni nem szándékozó amerikai urat. akinek jelentős anyagi támogatása nélkül nem újulhatott volna meg a szegedi zsinagóga, s ott van a föntebb említett Vanus Xavér, aki budapesti születésű lévén, és kanadai művészként, egy találkozás nyomán cppen egy békési kistelepülés. Újkígyós öregeit támogatja. S ott vannak a bankszámlákon a mi kis forintjaink is. Ezektói is erősödhet a hitünk. Négy szegedi mntí»um Frifz Mihály érmein