Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-26 / 213. szám

Még szerencse, hogy szegedi férfi kajakosok is indultak a 23. kajak-kenu világbajnokságon, ugyanis az ötszáz és az ezer méteres távokon megmentették a magyarok becsületét. Sajnos elmúlt évi világbajnokunk Gyulai Zsolt leégett, hiszen 500-on ötödik, 1000 méteren pedig nyolcadik lett. Mondom szerencse, hogy Petrovics Kálmán, Szabó II. Gábor és Kajner Gyula kvalifikálta magát a poznani vb-re, ugyanis döntő szerepük volt a magyar kajakos érmek megszerzésében. Petrovics és Kajner a K-4-es egységben Csipessel és Ábrahámmal kiegészülve bronzérmes lett ötszázon. Ugyancsak harmadik helyet szerzett a Szabó II., Petrovics duó ezer méteren, s ha kicsit nagyobb szerencséje van a Fidel, Szabó II. ötszázas párosnak, akkor még ez az egység is felállhatott volna a dobogóra, de 45 századmásodperccel lemaradva negyedik lett. Persze azért még akadt magyar érem: ezüstérmet nyert ötszázon Dónusz Éva, Mészáros Erika, a kenu négyes. Hoffman Ervin, Szabó Attila, Bohács Zsolt, Leikep Gusztáv, valamint a női kajak négyes Kőbán Rita, Dónusz Éva, Mészáros Erika, és Huber Henrietta összeállításban. Ezer méteren pedig második helyen ért célba Zala György a kenusok vetélkedésén. A koronát a magyar csapat szombati szereplésére az olimpiabajnok K-4-es egység Gyulai Zsolt, Csipes Ferenc, Fidel László, Ábrahám Attila összeállításban tette fel. fél hajóhossz előnnyel verte a mezőnyt, s lett világbajnok! Egyébként a nap krónikájához tartozik, a szovjetek félelmetes rövid távú teljesítménye: mind a hat férfi 500-as számot megnyerték... (gát) Mohács ivadékai Tudomásul kellett vennem: őseim (felmenőim — a továbbiakban ezt a kifejezést használom, mivel ez jobban tetszik...) valaha Mohács mezejéről menekültek a Gemenci erdő — akkor őserdő volt, ma már valutatermelő vadászparadicsom — oltalmába. Még mielőtt az olvasó előtt morcos hadfik képe jelenne meg, sietve tisztázom: ezek az emberek az 1526-os csatamezó. Mohács környékének lakói voltak, s a várható csatazaj, a nemzeti tragédia rémképe elől vették be magukat gyermekestül, asszonyostul az ósmocsárba. A nemesi hadseregnek akkor, Dózsa után tizenkét évvel nem volt szüksége fegyverforgatókra és -hordozókra, társadalmunk alakulását Werbőczy törvényei határozták meg. s talán ekkor szakadtunk el (a szervesen továbbfejlődő) Nyugattól. Mivel létezem, ezek a menekülők voltak a felmenőim. Mindezt Féja Géza, a ma már kevésbé vitatott szerző (1963-at írtunk könyve megjelenésekor) sárközi riportjaiból tudom. S azt is, hogy miként nyert teret a reformáció ezen a vidéken, hogyan erősödtek meg a Duna kénye-kedvének kitett települések, olyannyira, hogy kirajzással gyarmatosították újra a magyarság egyik nagy, néma vesztőhelyét, a Temesközt, 1790—1800 között. Temesvár 1552-es, Losonczi István általi föladása ugyanis megpecsételte az ott élók sorsát — aki nem menekült, elpusztult. A mohácsi mezőt Sárközre felváltók a Temesközben már ismert körülményekre leltek — őserdőt kellett irtani, patakot zabolázni, termőre fordítani a szűz talajt. Nem volt kevés... Mire révbe jutottak, az újabb Mohács, Trianon élői nem volt menekvés. Ezek a felmenőim, mindkét öregapám, mindkét öreganyám még Magyarországon születtek. Számunkra — a jegyzet megengedi ezt az ugrást — a tragédia szerves folytatását a kondukátor országlása jelentette. Mikor 1983-ban „idehaza" járva több ellenzéki noszogatására fölvetettem néhány politikusnak: a falu (a Temes megyei Végvár) lakói nevében kérem visszatelepülésünket — s ha kell, minden családfő aláírásával szentesítem óhajunkat — az illetékesnek nevezettek az asztal alá bújtak e szörnyű gond elől; utólag tudtam meg, minek illik örülnöm: emberiességi meggondolásból nem értesítették a román hatóságokat szentségtörő és egységbomlasztó gondolatunkról... Hány, ehhez hasonló, apró Mohács vár még ránk? Pataki Sándor * (Az évforduló (augusztus 29-e) alkalmából a jelenlegi „mohácsi mezőn" készített fotóink a 9. oldalon.) DÉLMAGYARORSZÁG 80. évfolyam, 213. szám 1990. augusztus 26., vasárnap ALAPÍTVA: 1910-BEN Havi előfizetési díj: 101+20 forint Ára 5,30 forint Kajak-kenu vb, Poznan De jó, hogy kimehettek a szegediek is! Petrovics Béla Kajner Gyula Szabó II. Gábor két bronzérem egy bronzérem egy bronzérem Göngyölegben, törmelékben, kukabűzben Ha szóba kerül, hogy a város arculata árul el legtöbbet a lakóiról, hajlamosak vagyunk kivételes helyzetünkre hivatkozni. A határ közelségét, a bevásárlóturizmust említjük, s a városban parkoló balkáni, kelet-közép-európai gépkocsikra mutatunk; mint minden látható bájunk forrására. A városunkba tévedt nyugat-európai (és máshonnan jött1, valódi) turisták azonban nem értik mentegetőzésünket. Ők ugyanis rendületlenül hisznek abban, a rend őreinek az a feladatuk, hogy rendet, teremtsenek, hogy a jogállamban nemcsak az állampolgári jogok megadására; de a kötelezettségek betartására is ügyeljenek. Természetesnek veszik továbbá azt is, hogy a KRESZ kzabályai ellen vétók éppúgy felelősségre vonhatók, mint a munkájukat rosszul végző hivatalok vezetői, vagy a szemetelő állampolgárok, az építési törmeléket el nem takarító vállalkozók. Nem tudhatják, hogy nálunk más a helyzet; s ezt magyarázzuk a „diktatúrából a demokráciába való átmenet", illetve a „minden kezdet nehéz" szólamaival. Nem tudhatják továbbá, hogy borzasztóan tanulékonynak mutatkozunk: gyorsan elsajátítjuk déli szomszédaink jellemző parkolási szokásait, s megtanultuk azt is. miként kell szentet hunyni a mindenütt fellelhető szemét és kosz fölött. Ezek az értetlenkedök (nevükön nevezve: nyugat-európai turisták) most a szezon után majd mind kisebb számban jönnek felénk, s azon sem csodálkoznék, hu jövőre egyáltalán nem találnák érdemesnek a várost arra, hogy itt megálljaTegnap fotós kollégámmal jártuk a várost. A Centrum Áruház környéki új favédő korlátokon kívül más igazán dicsérni valót, szemnek szépet nem találtunk. Az áruház mögött viszont elkeserítő a helyzet; elkezdett, majd félbehagyott építkezés, házhely elóbb parkolónak. majd szemétlerakónak kinevezve, összevissza várakozó s köztük lavírozó, rakodó gépkócsik' és teherautók... A Cserepes sori árusok szemmel láthatólag a körútra költöztek. Óriási a fölfordufás. A Nagyáruház előtt, a Dugonics téren hasonló a helyzet, mi sem természetesebb, mint hogy ilyen körülmények között valutás. zsebes bandák uralják a terepet. Megtelt kukák, bűz: betört telefonfülkék megrongált készülékekkel: papírdobozok, építkezési hulladékok. Egyelőre ezek a város felvirágzásának egyedüli, „látványos" jelei. Az árral szemben csupán egyetlen embert láttam. Az elmúlt vasárnap délutáni sétám során megviselt ruházatú, korosabb hölggyel találkoztam, akit mindenki csodálkozva, értetlenül nézett. A Centrum Áruház elótt elszórt papírfecniket gyűjtögette — puszta kézzel. — Nézd már a hülyét! Tudod, ez az a dilis nó! — így a „normális" járókelők. Röviden lesajnálták majd tovább bámészkodtak a hétvégi kirakatnézók. — Méghogy a járdáról szemetet szedni... A nó megállt a zebránál, megvárta, míg a lámpa zöldre vált, lehajolt, ismét felemelt egy papírzacskót, majd átsétált a túloldalra. Az útszéli kukákhoz sietett, s ott igyekezett rendet teremteni. Lehet (sajnos nem tudom mással magyarázni), kényszerképzetei késztették erre. Meglehet. hogy úgy érezte, az elviselhetetlenségig bemocskolódott ez a város. Lehet, hogy ó az egyetlen, aki a maga módján megelégelte ezt? Varga Iván Somogyi Károlyné felvételei l