Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-12 / 200. szám

1990. augusztus 12., vasárnap Hangsúly 3 Forog az idegen ebben a kánikulában. — Gyere, menjünk be ide a Virágba! Vajon jut-e eszébe a betérő idegennek s hovatovább a helybélieknek is, mit jelentenek a betűk a tér két oldalán, egymással szemben: VIRÁG CUKRÁSZDA. Elvenni valamit mindig könnyebb volt, mint valamit visszatenni. Ez esetben egy betűt, — egy H-betút... Pedig ezt meg kell tenni, elsősorban is ezt, hiszen ezt parancsolja a város ipartörténeti múltja, a város igazságszerető közvéleménye. Engedtessék meg egy rövid visszapillantás a cukrászda múltjára. A század elején történt. Még mesének is szép: három igazán szegény baranyasellyei leánytestvér megismert három, ugyancsak szegény (tízgyermekes családból való) bácskai testvérlegényt. Az ismeretség hosszú idejébe beleszólt ugyan az elsó világháború, de a fiatalok kitartottak s a három Virágh testvér elvette a három Gumilár leány'. A legidősebb fiú, Géza, a fővárosban, Kuglernél (ismertebb nevén Gerbeaud) tanulta ki a cukrász szakmát. Két testvére közül József a kőfaragó szakmát választotta, a fiatalabb Béla pedig jogot tanult a szegedi egyetemen. Mindenük közös vala A cukraszdaalapító Virágh Géza lelt. akinek közbeeső munkaállomásai voltak: Miskolc, Kolozsvár. Szabadka. Bártfa. Debrecen. Vízakna, végül Temesvár. A Löffler-palotában működő cukrászdában telepedett meg. hol hamarosan üzletvezető lett. A háború végével idegyújtötte össze testvéreit, feleségeikkel együtt, munkát is adva nekik. A hat személy együtt dolgozott, együtt lakott. Biblikus kifejezéssel élve: mindenük közös vala... A húszas évek elején már fölkerülhetett a cukrászda fölé: CONFISERIE CONDITOREI VIRÁGH. Temesváron a hatosfogat két leánygyermekkel (Rózsa és Éva) is gyarapodott. Azonban a család nem akart a román impérium alatt élni. A családfő. Géza. Szegedre jott át. ahol megvásárolta a Klauzál téri Árvay cukrászüzemet, teljes berendezéssel. A továbbiakban azonban nem kísérte szerencse működését. A járványos spanyolbetegséget megkapta. vissza sem térhetett Temesvárra. egy héten belül elragadta a halál. A hatrahagyott család mindent értékesített (a lakberendezés kivételével) s Szegedre költözött, a temesvári ház helyett a szegedi Szt. György u. 16. sz. alá. Az üzlet hamarosan újra megindult, Virágh Testvérek cím alatt. József vette üt az üzem vezetését, az adminisztrációs munkát, az üzlet irányítását Béla, a közben leszerelt tartalékos százados végezte. A család most is együtt maradt. Az aszszonyok végezték a főzést (az üzem dolgozói részére is) a háztartási munkát. A tanoncok, segédek a ház alagsorában kaptak szállást és ellátást. Rindje János a legidősebb segéd reggelenként vezényelt: — Fiúk....' Fölkelni! A; úr már bement dolgozni....' Az üzlet fölvirágzott. A két háború között már a főváros után. a vidék elsó cukrászdájaként kezdték emlegetni Virágh Béla rátermettsége (egy időben a szegedi sütőipari szakszervezet elnöke is volt), kiváló érzéke az újítások, finom készítmények iránt, nagyban segítette az üzlet gyarapodását. Az ó tervezése volt a város költségén létesített újszegedi Virágh-kioszk is. A második világháború után, súlyos orosz forgságból. csak 1947-ben került haza. A nehéz időkben is együtt maradt családban Virágh József volt az összetartó, sikeresen átvészelve a cukorhiányos, az általunk jól ismert „melaszos" korszakot. így nézett ki a helyzet 1950. február 8-áig. az „államosításig". A cukrászdát a kommunista rezsim „tókés üzemnek" nyilvánította s térítés nélkül vette át. hogy „árnyaltan" fogalmazzunk. Valójában az történt, az volt az indokolás (!?). miszerint nem voltak bejelentve a tizen felüli alkalmazottak, mely szám szükséges lett volna a „nagyüzemi rang"-hoz. Az igazság az, miszerint 8 cukrászdái (üzemi) dolgozó mellett 5 családtagot nem lehet „alkalmazottként" minősíteni. A tulajdonosok közismerten mindig emberségesen bántak az alkalmazottakkal. Jószívűségükről József Attila is beszámolt egyik, nővéréhez írt levelében. (E sorok írója most is meg tudná mutatni azt a még ez ideig megje.löletlen helyet (?) ahol a kohó hónapokon keresztül a Virágh cég vendégeként fogyasztotta az ingyenkávét s a süteményeket.) Visszatérve a szégyenteljes napra: térítés nélkül államosították a cukrászdát. Mai szemmel nézve már egyértelmű, hogy nagyfokú igazságtalanság történt. Nem tudom. milyen vagyonelvételnek nevezné a törvény, amikor a tulajdonost „ud+ariasan" felszólítják: - Kérem, tessék a pénztártól elfáradni! Mert így történt. Virágh József, még az ottfelejtett kalapjáért sem mehetett vissza cukrászdájába. A család a meghagyott (ma már negyedére zsugorodott) Szt. György utcai házban továbbra is együtt maradt, főfoglalkozásuk: ..rongyszónvegkészító bedolgozó". Virágh József mint éjjeliőr esett össze s halt meg. a többiek sem érték meg az 1956-os forradalmat. A remény táplálta beteg szíveiket, hogy egyszer visszakaphatják emberi munkájuk gyümölcsét... Egymás után költöztek a szegedi óskertbe. a Belvárosi temetőbe, ahol most együtt nyugszik, közös sírboltban a Virágh család összes tagja. Melaszos hazugság Szeged közönsége elótt nem kell magyarázkodnunk, mit jelentett, mennyiben járult hozzá a sáros hírnévéhez a Virágh-cukrászda. Elismerés illeti csupán a példamutató családot, amely bebizonyította, hogyan lehet semmiből, sok munkával maradandó vagyont létrehozni, s ma már törvénybe foglalt az is. hogy a munka révén szerzett töke. nem lehet bűnös szerzemény. Tőke...!? Hiszen mindig azt vágták a fejükhöz. hogy tőkések. Csupán egy esetet említsek ezzel kapcsolatban. Tanúja voltam a 60as években, amikor egy — a Tisza Szállóban rendezett cukrászkiállításon a kiállított cukrászremekek mögött szerényen, egy külön kis félreeső asztalkán állították ki a legolcsóbb süteményféléket.' amelyek összetétele a cukorínséges időkre emlékeztetett (hogy honnan szedték. hocvan kreálták ezeket, nem tudom), egy mellétett cédulán ezzel a felirattal: ..A tókés Viragh-ceg ilyen süteménnyel traktálta a dolgozókat '" A nehéz időkről fentebb már szólottunk. Ehhez a csúnya rágalomhoz csak Bálint Sándorunk aranyos bölcsességét tudnánk hozzáfűzni: „Akik gyalázkodnak, azok meakulpázzanak' A jelenleg éló örökösök, négy unoka közül egyikük sem akar beülni a cukrászdába, nem lép föl a nehéz időben államunkkal szemben anyagi követeléssel, annál is inkább. mert tisztában vannak azzal; a mostani bővült üzem már nem a régi. amelyet elvettek. Kisvirág oda — nagy Virágh ide. az igazságot a várható törvényrendelet fogja kimondani. De a család becsületét helyreállítani — ez városunk kötelessége! C». Gv. Kép—zavar avagy miféle süteményekkel traktálta a tőkés a dolgozókat? Persze, hogy zavar a benzingőz, az ólomszennyezés, a búz — de zavar a szegénység, a sziszifuszi kínlódás, a tehetetlenség is. Szeged lassan fuldoklik, önnön csapdájába kerül. Milyen büszkeséggel emlegetjük ma is Lechner Lajos európai szellemiségű, százéves sugaras-gyűrűs városszerkezetét. Párizs metropoliszával példálózunk, nem is alaptalanul. Csakhogy ami évszázada, a fiákerek, lóvasutak. de még az elsó automobilok idején is korszerű és jövőbelátó terv volt, az már szorongató kényszerűség. Mert a lechneri koncepció nem fejlődött kellő ütemben, megfelelő elképzelések szerint, nem követte az idő lépésváltását. Mára minden sugárút a belvárosba vezeti be a hihetetlenül felszaporodott autóforgalmat — közöttük az egyre régebbi hazai és keleti gépkocsiállományt —, ezzel kritikus szintre emelik a levegó szennyezettségét, tönkreteszik a zöldfelületeket, fákat, s mint a statisztikák igazolják, megtámadják az embereket, a gyerekeknek légúti megbetegedéseket okoznak. S gyakran elviselhetetlen zsúfoltságot a parkolók hiányában tilos helyeken is. A megoldás szinte lehetetlen, maga a huszonkettes csapdája. Kitiltani a belvárosból az autókat, buszokat lehet drasztikus adminisztratív intézkedés rendőri terrorral, kemény büntetésekkel, ám a problémát nem oldja meg. Részint tiltani csak akkor etikus, ha lehetőséget teremtünk a választásra. Új parkolók, parkolóházak létesítésével a kényelmes és biztonságos várakozáshoz (mert újabban ez sem utolsó szempont!). Másrészt: ismerve a belváros szerkezetét, rengeteg lenne az ott lakóknak, a közintézményeknek, megannyi célforgalomnak a kivételes helyzete. Megoldás? Csak a fantázia birodalmában, egyelőre. Mert teszem azt. ha a külső körűt déli szakasza a Nagyállomás magasságában egy új hídon össze tudna kapcsolódni Újszegeddel, mentesülne a régi híd és a környező utcák sora akár a teljes gépjárműforgalomtól. Vagy — jó néhány nyugati példa igazolja — a terek. \ ui osközpontok alá kerülhet az átmenöforgalom és az ezres nagyságrendű parkoló. S akkor még nem szóltunk a környezetkímélő gépkocsitípusokról, a kétüteműek kitiltásáról. mindezen törekvések támogatásáról. Milyen szép is volt az elsó lakótelep építése idején a szintén nyugatról imjjortált öflet: a magas házak között keskeny utakra van szükség, csak a tömegközlekedési járművek egyirányú mozgására és a szervizforgalom bonyolítására. A garázsok a lakótömbök peremén helyezkednek el. Itt parkol majd a magyar, elsétál a pompás parkok árnyas lombjai alatt a szupermarketbe, miután bevásárolt, kihozza a gyereket a bölcsódéból, időznek egy keveset a játszótéren, majd vár az otthon melege. Am az autós magyar kénytelen parkolóra vadászni a házak között, némelyikre föl is festi kocsija rendszámát, páran legszívesebben fölhajtanának a nyolcadikra is. Hogy is juthat akkor valakinek eszébe, hogy a belvárosból ki kellene tiltani a magánautókat. Még gyalogolnunk kellene négv-ötszáz métert. még csökkenne a nép súlyátlaga. még esetleg jobb levegőt is szív hatnánk. De mi valahogy — bosszankodva, zsörtölődve — mégiscsak szeretjük a benzingőzt, a ködösítést. Mert ha nem így lenne, hogyan élhetnénk naponta ebben a természeti, szellemi és erkölcsi környezetszennyezésben. Tudjuk ugyan, hogy a kocsin két pedál van, a gáznak és féknek, s mi mégis egyszerre tapossuk mind a kettót. Papolunk a környezet megvédéséről, de minden ilyen módszer bonyolultabb. drágább, nehezebben hozzáférhető. Szeretnénk, ha túlsúlyos nemzetünk egészségesebben élne, ám minden, a korszerű táplálkozáshoz szükséges termék, alapanyag többszöröse a szalonnának, lecsókolbásznak. A rendszeres testedzés, sportolás is a kiváltságosoké. Nyugati típusú demokráciát hirdetünk, s képtelenek vagyunk elszakadni a rendszerváltás elótti rendszer sztereotípiáitól. Ne nyugtasson meg bennünket, hogy ha pengeélen is, de őrizzük fizetőképességünket, ne mondjunk le arról, hogy mi már megváltoztathatatlanok vagyunk, ne legyen megnyugtató számunkra, hogy Szeged légszennyezettsége átlagterhelés mellett a megengedett határérték alatt marad, ne kényelmesedjünk bele Trabantjainkba. S ne képzeljük, hogy a nagy hűhóval beharangozott négyütemű Trabant kapcsol bennünket Európához. Attól az még Trabant. S biztos-e, ha ez a kétütemű ország egyszer négyüteművé növi ki magát, már odaállhat az európai verseny startjához. Egyáltalán nem. hisz képtelen lesz odakeveredni a parkolási gondok miatt, ellentmondásos KRESZ-táblák között, a zsúfolt városok fullasztó levegőjében Tandi Lajos