Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-11 / 199. szám

2 Körkép 1990. augusztus 11. szombat DMI magazin © HÁY JÁNOS Afrikai mozaik VI. Rövidke költemény egy európai kórházról* a szülészeti és nőgyógyászati mtitók előtt serceg a cigaretta, horkol a műtóslegény, vinnyognak a macskák az esti Budapesten. * Avagy — folytatta Lin, itt van egy rövidke költemény. A költő nem sokat árul el a lényegről, mégis éreznünk kell, hogy egy különös kapcsolat kialakulásának lehetünk tanúi. A profán szituációban egy erővonal szeli át a teret, összeköt egy várakozó férfit és egy éppen ebben a pillanatban született kislányt, apát és lányát. Tudniok kell, hogy az erővonalak kioldódnak, megszokott merevítési pontjuktól eloldalognak és máshová kötődnek, de a hiányt mindig újabbak pótolják. Bármennyire is hirdetjük önnön pusztulásunkat, ezek az erővonalak megakadályozzák a dolgok végső megsemmisülését, mert lényegük a lét és szembenállanak a pusztulással. Lin olyan szépen beszélt, hogy teljes nyugalom vett erőt rajtunk. Könnyeztünk, meg szipogtunk örömünkben, meghatottságunkban. Még Thisóban is megváltozott valami. Mindenki egészen más lett. Mégis meglepő volt a tény, hogy a melegség teljes valójában, úgy, ahogyan jönni szokott, megjelent ablakunkban a kórház második emeletén. A lángnyelvek csapdosni kezdték az ablaktáblákat, aztán behatoltak a szobába. Rohantunk menteni a menthetőt. A kórtermekből háton cipeltük ki az udvarra a láztól és tűztől izzó betegeket. Nem. ezt senki sem várta. Kinn az udvaron a földre fektettük a kimentetteket. A kórház lángokban állt, rettenetes látvány volt. Most következett a számvetés. Igen, az elsó három dimenzió tobzódása. A negyedik dimenzió elvesztése. Tehát húsz beteg és egy professzor bentégett. Mr. John White szomorúan szemlélte a szenvedő betegeket, a leégett kórházat, az elnémult, kimerült személyzetet. Jassasinnek hívnak — fordult felém. Jassasinnek, mert feladatom van. JASSASIN VERSE A FELADATRÓL** Fegyveres történet A felhők földre vetik árnyékukat. Emberek érkeztek fegyverekkel. Géppisztolyok, majd tankok és repülőgépek. Többen is álltak ott. Ók is emberek és állatok. A nyílt golyózáporban nyugodtan a földre dőltek. S ha valaki megmenekül — így szól: — Fegyvertelenekre nem lőhetnek és mégis lőnek! — Vagy az idegei nem bírják, megzavarodik, s nem mond semmit, nem emlékszik, bár a felejtés végzetes. A veszteség után 6 lesz az utolsó, aki tudta, de nem szállt szembe, mert nem emlékezett, hogy csak azon kfresztül valaki, aki látja, s akit ő lát. Fegyverei készenlétben. Csak a vezényszót kell megkapnia, a felettes zászlólengetését, a parancsot. De ő elmegy, nem lát, szemet zár, talán vak. Az állatokat nézi, meg az autók üvegét, a tükröződést, s ezek a szemek nem bántanak. Csak vár, hogy lövedéket kapjon, hogy ránézzenek és fegyvertelennek érezzék magukat, szabadnak, felmentve a kötelezettség alól. * A kórház lángokban állt. A hirtelen valósággá és érzékelhetővé vált negyedik dimenzióban húsz betegünk és a professzorunk, Thisó Elió odaveszett. Mr. John White szomorúan szemlélte a szenvedő betegeket, a leégett kórházat, a kimerült személyzetet. Jassasinnek hívnak, mondta, mert feladatom van, s e feladatot egy vers fogalmazza meg. Jassasin, ezt a nevet választotta, mert feladata van... (....) Hogy mi történt a többiekkel,,már megírtam. Ha egyszer kedves lesz, írok még valamit Jassasinról, megírom talán, mi a feladata. Mese a púpos Raffaelről Gabinak A gyermekkor természetesen nem múlt el. csak bonyolultabbá vált. Egyetlen embert ismerünk például .aki büszke volt nyomorúságára: mindenki csak púpos Raffaelnek hívta a faluban. Raffael gonosz, zöld. diónyi gumóval a hátán született, kicsi testét forradások. egészen friss sebhelyek, ütések és horzsolások nyomai borították. ezért aztán anyját, amikor a vajú-. dás végi pillanatok boldog mámorában először rápillantott, iszonyú rémület fogta el. gyorsan még fájó hasfalára tapasztotta tenyerét, nem értette, mi történhetett magzatával az ö erós és gazdag méhében, hiszen könnyű szülés volt. úgy csusszant ki öléből a gyermek, mint szappan a szoruló ujjak közül, farkast is régen láttak, az Ördögről se beszélt mostanában Kenderesi, a fiatal és agilis pap... A púpos Raffael születése másnapján megszólította sápadtan fölé hajló apját: „Jól van, ne aggódjatok!" Következő mondatára éveket kellett várni, ám a szavakát helyettesítette a gyermek tekintete; aki belenézett Raffael valószerűtlenül hatalmas szembogarába, azon mód elszédült, az igazi titkokat vagy elfecsegjük vagy összeroskadunk alattuk, ebben tényleg nincs középút. Azt persze senki se tudta, hogy a Raffael család öröklódó sejtjeinek miféle szörnyű titka csúcsosodott szó szerint abba a nyomorúságba, ami a gyermek hátán pici volt még. előbb mint egy dió. aztán cigányalma. s csak felnőttkorára lett kettétört tökhöz hasonlatos, otromba, nehéz és hát valljuk meg. visszataszító. Raffael, aki gyermekkorában jóformán semmiben sem különbözött társaitól. hiszen éppúgy úszott, futott, éppúgy belegázolt a zöldellő vetésbe, táncolt a bálokon, lopta a fát Valkó telepéről, egyetlen hét leforgása alatt lett végérvényesen felnőtt. A félholtkor gubancos szórcsomók a test lágyabb tájékain, eltúlzott formák és lassan, de kegyetlenül növekvő reménytelenség. Raffael felnőtt lett, az idó nem volt kegyes hozzá, még ebben sem. Egyszerű történet ez, hiszen nem olyan nagy dolog, ha az ifjú diót lop szomszédja udvarából egy szomorú hajnalon. Raffael három méter magasról zuhant alá. pontosan a hátára, kopogva gurultak szerte a diók. Zákány Pál földműves jó negyedóra múlva talált rá. a fiú rezzenéstelen arccal bámulta, hogyan ereszkedik arcára a hatalmas hajnali ég szürke fátyla, miközben azt hajtogatta: jaj, a szívem, jaj, a szívem! A földműves felemelte és hazavitte Raffaelt, később azt mesélte, hogy míg cipelte a fiút, érezte, hogyan nö s nehezül a hátán a gonosz púp. Raffael egy hétig volt lázas, félrebeszélt, forró verejtéke hártyaként csillogott hosszú szempilláin, gyönyörű gyermekarcát összeszabdalták a fájdalom ráncai, csak a tekintetén nem tudott változtatni az idő. az maradt olyan, mint volt, mélységes, titokzatos, megbabonázó. Mondhatnak bármit, ne halj meg addig, míg egy kismadár végig nem simítja puha szárnyával az arcod. Raffael tehát felnótt lett. mire meggyógyult. nem állította többé, hogy a fák beszélgetnek, sem hogy szívük varjúfészek, s hogy jó lenne farkasnak lenni... Dúlt pedig akkoriban a vallásháború. Raffael gyógyulásának napja volt. mutatványos házaspár vendégeskedett a faluban. egy Erőművész, s fiatal felesége, a Kötéltáncosnó. A férfi, kinek szemöldökét leszaggatta egy megvadult barnamedve, hatalmas sziklát emelgetett, a falusiak meg se tudták mozdítani. A fiatalasszony mutatványa is nagyszerű volt, embermagasságban kifeszített kötélen hullahoppozott. szaltózott. mutatott tökéletes mérleget is. mígnem bele nem pillantott a lentről rászegeződő hatalmas szempárba. Mint pillangó, ha láng perzseli. leájult a kötélről, s ha ura nem fogja fel még estében, biztosan nyakát töri. De este már kiabált vele a falu szélére leállított kicsi utazókupéban: „Miatta van, a gyerek miatt! Hát nem érted? Teljesen kifáraszt." Az asszony zokogva csapta ki a kupé ajtaját, nem törődött csecsemóvisítással, férfiüvöltésscl, rohant a mezőre, egészen a földhányásig, ahol újra beleszédült a szempárba. Raffael maga sem értette, miért követi, hiszen eddig nem hallott egyetlen mesét sem. amiben ó lett volna a főszereplő. Elérkezett volna az idó? Igen. úgy tűnik, elérkezett. Lehunyta szemeit, nehogy újra elájuljon a Kötéltáncosnó. „Jól van" — bólintott erre szelíden az asszony, majd hátát a földhányásnak vetve felhajtotta szoknyáját és megmutatta finomra nyírt, kislányosan pihés ágyékát, a két kicsi, még összetapadó, de már a közelgő repüléstói izgatottan meg-megremegő hússzájnyacskákat. melyeket arányló mézzel vont be a vágy. egy gömbölyded csöpp lassan lecsúszott az asszony öléhez óvakodó fűszálon. Raffael megvárta, míg a kóbor nedvet el nem nyeli a föld. majd lehajolt, s mintha parázsdarabkák fölött tenné, szempilláival meg-megérintve áz asszony testét, egészen sokáig melengette az arcát. Az asszony ekkor egy diót tett két telt melle közé és azt mondta: .. Ha jól csinálod, egyszer sem esik ki." A dió ugyan nem esett ki. de összetört. A roppanást nem hallották. Természetesen a két ember nem találkozott többé. Raffael mámorosan botorkált hazafelé, s nem érezte, hogy a langyos éjszakai szél anyatejet szárít fel ráncos, gyönyörű arcáról. A púpos szülei könnyű szívvel haltak meg. látták fiukban a komolyságot s az erót. tudja majd viselni sorsát. Pedig a púpos Raffael nem sokkal apja és anyja halála után megkereste az ezüstös Pilingert és a fülébe suttogta, hogy a zuhanás óta nem hallja szíve dobogását, márpedig akinek nem dobog a szíve, az szeretni sem tud. következésképp akkor ó meghalt, halott!, ezért aztán lenne szíves az ezüstös Pilinger ót eltemetni, mert hisz megpróbálta. de nem. nem megy. a gödör is kész már. megásta, mélyén égtiszta talajvíz csillog, test hasú békák kuruttyolnak benne, a csillámokkal vízipókok kergetőznek, fektesse szépen ide. ahová való. mert nem illik egy halottnak az élók világában bolyongania. s úgy tennie, mintha hallaná Zákány hatalmas diófájának éji zúgását, nem illik éreznie és gondolkodnia. egyáltalán semmi olyasmit nem illik tennie, aminek az élethez valami köze van. Az ezüstös Pilinger erre természetesen csendre intette a kicsi és végtelenül keserű emberi, majd a púpjára hajtotta ezüstös fejét, bizony nem kellett sokáig hallgatóznia. Valóban a púpban dobogott Raffael szíve, tü-tüm. tü-tüm. kicsi szerkezet, ha van idó. van szeretet. Meg kell találni azt a pillanatot, ami után boldogan meghalhatunk. Ez is egy feladat, mégpedig nem is akármilyen. Felemelkedett tehát a farkaskereskedó s halkan megkérdezte Raffaeltól, hogy ismeri-e Tündér Kamillát. Már hogyne ismerné, hiszen itt lakik a szomszédban, négyéves forma kislány, mosolygott Raffael. Zákányék egyetlen gyermeke. De hajnalban látta-e már? Ingatta a fejét a púpos, hogy nem. nem. Hát majd egyszer... Egyszer nézze meg a napfelkelte tétova fényében is, mondta az ezüstös Pilinger. A púpos Raffael sokáig nem értette, mitól van olyan különös érzése, ha a farkaskereskedóvel beszél. Ezekben a pillanatokban jött rá. Az ezüstös hajú férfi mindvégig mélyen a szemébe nézett. így tudta meg a púpos Raffael, ami^j fiatal Vörös jó néhány napja már ugyancsak tudott, hogy bizony Tündér Kamilla szoknyácskája alatt kismadár lakik, ami reggelenként... de huss, ez már egy másik történet. DARVASI LÁSZLÓ PODMANICZKY SZILÁRD VERSEI Maffiózók kézikönyve Memoriter Pintér egy megbízható ember. Bármikor ráfoghatod a pisztolyt és ő is szó nélkül rádfogja. (Kottaállvánnyal éppúgy fejbevághatod.) Pintér kijelöli a zenekar helyét szeme sarkából követi a tubást. Aha! Szóval ő ezen a hangszeren játszik — gondolja, s a 06 után élesen búgó hang következik. a gimnázium 3. osztályosai számára Este van, ez persze nem vet túl jó fényt rám. A tévében két néger pilóta csépeli egymást a nói fehérneműk között. Remek kis polcrendszerek. Reggel majdnem belefagytam a troliba. Én már szivacs nélkül nem birok aludni, formázzon az sünt vagy afrikai elefántot az éj leple alatt, mikor a jóillatú tudós is leteszi napszemüvegét a drogériás kézirata mellé és azt mondja a Kossuth rádió hullámhosszán: „Jó éjszakát gyerekek meghúzom a fületek." - Szia? — Tessék. (Végigcsókolom e pompás ország betonjárdáit.) Lián PREMODERN VÁZLAT A világfa megmosta két kezét s ámulva bújtak karjához az apró nyulak. Kéklő szemében a jóság bánattá emelte magát lombjai közt elmúlhattak a felhók.