Délmagyarország, 1990. augusztus (80. évfolyam, 189-218. szám)

1990-08-11 / 199. szám

2 Körkép 1990. augusztus 11. szombat ® magazin] [DM A „szocialista oktatás", mely legyőzte a politikát Minden rendszerváltozásnak szükségszerű velejárója az oktatási rendszer átalakítása. Aki elég idős, ezt immár harmadjára észlelheti. Ez így természetes, mivel a változások a politikában rendszerint a világkép módosulását jelentik, legalábbis annak meghatározó vonulatát jelölik meg. Még nem volt a történelemben hatalom, mely ne akarta volna rányomni bélyegét az oktatásra. Innen nézve érthető az a pezsgő, időnként türelmetlenséget is mutató vita, mely elsősorban és érthetően a felsőoktatás régióiban szenvedélyes. A sokat hangoztatott békés átmenet eredményeképpen ez többnyire elviselhető körülmények között zajlik, s ez bölcsességre, megfontoltságra vall. Ne feledjük azonban, hogy az érintetteknek a mégoly humánus eljárás is tragédia lehet. Ezért az átmenet értelmezésében hangsúlyozni kell, hogy most egy politikai kurzus nem szenvedett egyértelműen vereséget, hanem, ha vonakodva is, maga segítette elkerülni a tragikus összecsapásokat, a jóvátehetetlen egyéni és közösségi tragédiákat. Itt kell igazán, a szellem mezején a sokat hangoztatott tolerancia! Sokan hevesen és nem egyszer saját mellőzöttségük okán bírálják az elmúlt negyven év oktatáspolitikáját. Teljes joggal! Egyet azonban nem szabad elfelejteni, hogy ebben a jelentós korszakban — mely sokkal hosszabb, mint pl. az ún. Horthy-korszak volt! — az a sajátos jaltai szellem és sztálinista terror uralkodott, mely ellen nemigen volt mit tenni nálunk sem, a környező, idesorolt országokban sem. Ezzel kapcsolatban két dolgot emelnék ki: az ún. Foxi-Maxi egyetemet és a túlnyomóan diplomás ellenzékiek nagy számát. A rendszernek szüksége volt saját értelmiségre, mivel a marxista-leninista ideológiát nehéz volt a karrieristákon kívül másoknak elfogadni. Érdekes megemlíteni, hogy a közvélemény mennyire elfelejtette a hatalomátvételkor (1948) alapított Vörös Akadémiát, melynek szelídített változata volt a késóbb létrejött és sajátos státusú marxista-leninista esti egyetem. Valljuk be: ez sokaknak volt jó mászókötél az érvényesüléshez. Nem véletlenül írtam a szelídített jelzőt. Hiszen egyrészt sem ez az iskolatípus, sem a többi nem volt képes határozott és valódi képet adni a marxizmusról, csupán annak a rendszerhez idomított változatát nyújtotta, amelynél majd mindenütt kibújt a szög a zsákból. A kiáltó ellentmondások miatt ezt a filozófiát nem is lehetett tanítani, a múlt század végétói folyó tudatos torzításokról nem is beszélve. Tudták ezt azok is, akik az egyetemekről kikopottak parkolópályáját kiépítették, és nem igaz az a vita hevében született megállapítás, hogy ez az oklevél egyenértékű volt a szürkeállományt egyébként nem mindig növelő „igazi" egyetemekével. Ezt akár valamiféle tudatalattinak is el lehet fogadni, hiszen a politikai elsó vonal a szokott egyetemi formákat részesítette előnyben. Az ember eltűnődik: vajon diszkriminatív volt-e a felsőoktatási rendszer, amikor a mai ellenzék tömegesen ezeken szerezte okleveleit, doktori fokozatait és tudományos minősítését. Úgy gondolom, ezeket és persze más, nem említett dolgokat is bele kellene kalkulálni a vitáinkba. Mi értelme van szenvedélyeket fölösen szítani, hiszen a teljes váltásról szó sem lehet, mert az oktatás legyőzte a politikát, s szándékai ellenére változásra alkalmas értelmiséggel szolgált. Hogy kell-e marxista tanszék és a nyomvonalon létező tudományos intézetek? Nos, így valószínűleg nem, sőt nem! De aki a filozófiát és más disciplinákat azért akar megkérdőjelezni. mert ezeket itt művelték. téved. Hogy Marxot rosszul tanították, nyilvánvaló. Marxot nem lehet tárgyalni kora és filozófiai áramlatai nélkül. A filozófiára szükség van. El sem tudom képzelni az értelmiséget ilyen alapozás nélkül. Nem lehet jó orvos, tanár, mérnök, egyáltalán senki emberfia értelmiségi, aki nincs valamelyest tisztában a lét fogalmával, az emberi gondolkodás történetével és jelen viszonylataival. Mint közgazda mélyen fájlalom, hogy közgazdasági művelődésünk színvonala még ma is múlt századi. Ebben az utóbbi negyven év súlyos felelőssége mellett benne van az a régiónkra jellemző, és a demokráciával, illetve annak hiányával magyarázható attitűd, miszerint az ember nem önmaga sorsának irányítója, az értékek termelője, hanem a király, az állam, a párt stb. kitartottja. Itt minden áremeléskor a kormányt szidják, mert nem tudják, hogy saját magatartásuk, a nemtörődömség, a lógás és az egész szemlélet okozza a bajt, melyet semmilyen felsőbbség megváltoztatni a tömegek támogatása nélkül nem tud. Szomorúvá tesz, hogy még értelmes emberek is arra ácsingóznak, hogy majd a Nyugat megvált bennünket. Gazdasági szempontból nekünk itt helyben valamennyiónknek disszidálni kellene egy más gondolkodásmódba, reális világba. Ezért kell oktatni valamelyest minden egyetemen közgazdaságtant — ha már sokan nem kedvelik a politikai gazdaságtan megjelölést —, mert a filozófiák, az izmusok és minden politika könnyen megbukhat, ha nem ismeri a gazdasági egyszeregyet. Talán az elsó pillanatban nagy szónak tűnik, de gondolkozzunk el: vajon nem a filozófia és nem a közgazdaságtan-e az, amelynek révén értelmezhetjük a demokráciát. Amit sokan ma is és korábban, más korszakos változások alkalmával szájtépésnek, modortalanságnak . türelmetlenségnek véltek, azzal azonosították. Pedig a demokrácia nem ez, hanem józanság, mások megértése és a viták utáni döntések következetes, kontrollált végrehajtása. Vagyis: fegyelem és céltudatos hasznosság. Enynyit azért meg lehetett tanulni az elmúlt negyven év tapasztalataiból. Azt mondják, s vélhetőleg igaz is, nagy történelmi lehetőséget kaptunk a sorstól. Nincs pusztítás, vér; van megértő figyelem és jóindulat a világ jelentős részétói. Kár lenne ezt az alkalmat félreérteni, és önmagunkat beleheccelni olyan vitákba, melyek a megroggyant gazdasági alapok további erodálása mellett, még ha megdönthetetlen igazságokat szolgálnak is. de munkátlanná lesz a kéz, az ész önmaga mentségét keresi a praktikus, hétköznapi tettek helyett. Meg kellene már végre találni: hogyan lehet a szellemet, az észt anyagi erővé tenni. A sikertelen próba helyett fogadjuk el Széchenyi István tanácsát, hátha a bölcsesség a békén keresztül elhozza végre a jólétet is. - MAROSI JÁNOS - " . — , v - • - •A.f xfJ. Mint a rétestészta Örülnünk és reménykednünk kellene. Hisz mégiscsak ..moZog a Föld". Hisz a szegedi képző- és iparművészeti közéletet is elkapta a változások szele. Mindenekelőtt egy önállósulási kísérletről kell tudomást vennünk: a helyi szépmúves céh megalakításáról. E csoportosulás egyébként szervezeti, anyagi és szellemi függetlenséget jelenthetne a korábbi dél-alföldi, vásárhelyi szövetséggel szemben. Ami látszólag jogos, egészséges törekvés. Más kérdés, hogy ilyenformán is kisebbfajta forgószél kísérte a szervezet életre hívását. Cikkek és ellencikkek, érvek és ellenérvek láttak napvilágot e hasábokon, bár így sem tisztázódtak az érdemi frontvonalak. Legfeljebb annyit érzékeltünk: a helyi művészeti viszonyok feltűnően hasonlítanak a mai közéletre. Itt is az önérvényesülés, a vádaskodás és a széthúzás erői érvényesülnek. Ennek ellenére a képtár termeiben létrejött a szegedi alkotók elsó átfogóbb kiállítása. Vagyis az összefogás, a kollektív érzékenység időlegesen legyőzte a polarizáltság ördögét. S ennek megint csak örülnünk kellene. Elvégre egy háromszintes, csoportos felvonulás mindenképpen tettnek számít. Cselekvő demonstrációnak. Ugyanakkor az is nyilvánvaló: a mostani rendezvény az alakuló szépmúves céh édes gyermeke. Amolyan elsőszülött fia. Nem csoda így, hogy lépten-nyomon szóba kerül e bemutató. Van, aki finomkodva minősít, van, aki nyersebben. Ám nem találkoztam még olyan szakmabelivel, aki elégedett lenne az összképpel. Inkább azt mondják: zavaros, erőtlen vagy érdektelen az egész. Ebben nincs vita közöttünk. Csupán az eredőket nem tudjuk pontosabban. Ilyen gyenge lenne valójában a szegedi művészet? Vagy baj volt a szüléssel, a szervezéssel? Egyáltalán alkalmas-e a mostani seregszemle a szegedi művészet reprezentálására? Lehet: kényes kérdéseket birizgálok. Másrészt azért töprengésre érdemeseket. Úgy szoktuk mondani: ha egy-egy kollektív tárlaton három-négy kiemelkedő, jelentós művel találkozunk, akkor azt érdemes volt megrendezni. Ebben az értelemben az én munkám most majdhogynem feleslegesvolt. Egyetlen számottevő, igazán rangos alkotással sem szembesülhettem, amelyben művészi vitalitás és érzékenység, világszerűség és újszerűség találkozott volna. Igaz, megbecsüléssel adózom azoknak, akik szinten tartják tisztes szakmai, alkotói eredményeiket (Szathmáry Gyöngyi, Kalmár Márton, Fritz Mihály, Tóth Sándor, Papp György. Beliczay Mária, Dömötör Mihály, Magyar Mihály). Sót, azt is élveztem, hogy éppen a legidősebb és legfiatalabb művészek mutatták a legrokonszenvesebb szellemi elevenséget (Fontos Sándor, Cs. Pataj Mihály — Darázs József, Sejben Lajos, Bánvölgyi László, Boruzs Csaba, Popovics Lőrinc). Ennél tovább ellenben nemigen tudok elmenni az érdemi felsorolásban. Pedig de szívesen beszélnék Nóvák András, Pataki Ferenc, Sinkó János, Kligl Sándor vagy Lapis András legújabb művészi tetteiről. Mert egytől egyig tehetséges, alkotói múlttal rendelkező emberek.. Csakhogy Nóvák EGY RENDEZŐ TÖPRENGÉSEI és Pataki képeinek alig van már közük korábban kiküzdött művészi eredményeikhez. Mintha elfárasztotta, megpuhította volna óket a képgyártás kényszere. Ahogyan Sinkó János archaikus, artisztikus látomásai is egyre finomkodóbb, enerváltabb arculatot nyernek. Az utóbbi két szobrász pedig nem jelentkezett a mostani kiállításra. Kár. Akárcsak az előbbiekért is. Mert akárhogy is veszszük: egy város művészeti erejét főként a tehetséges alkotók markáns, hatványozott megjelenése biztosíthatja. Lényegében ebból a visszaesésből és hiányból fakad a jelenlegi tárlat elkedvetlenítő szürkesége. De van itt más is, ami ugyancsak belejátszik e szürkeségbe. Sót. tovább fokozza a kollekció színtelenségét. Ez a kérdéskör azonban már az alkotói hozzáállást és a szervezési koncepciót érinti. Tudnunk kell ugyanis: e kiállítás korántsem egy csapásra verbuválódott. Dehogy. Elöször úgy volt, csupán a hivatalos képző- és iparművészek szabadon kiválasztott műveit fogjuk bemutatni. Egyben azokra az alkotókra is számítottunk, akik munkásságuk, eredményeik alapján lényegében ugyanide tartoznak (Kováts Margit, Szűcs Árpád, Veres Mihály, Hemmert János). Aztán kirepültek a meghívók (az utóbbi címzetteket kivéve), de minderre csak 70-75 munka érkezett a múzeumba. Elég kevés. Mintegy másfél teremnyi. Amennyiben ezt vesszük alapul, akkor máris visszájára fordul a kollektív érzékenységről vallott optimista tétel. Elvégre a professzionista alkotók jó része igazában nem érezte szükségét e csoportos kirukkolásnak. Akkor miért kellett erőltetni e rendezvény létrehozását? — kérdezhetné valaki. Nem tudom pontosan. Lehet, hogy alkalmanként nagyobb az öntudatunk, mint az önismeretünk. Talán, mert néhányan mindenáron ragaszkodtak az egészhez. Mintha ezen múlott volna a megalakulófélben lévó szépmúves céh becsülete, életrevalósága. Csakhogy hetvenegynéhány műből mégsem lehet egy átfogóbb seregszemlét kreálni. Nos, cselekedni kellett. Elővenni újra a kollektív bölcsességet. Egy páran arra voksoltunk, küldjünk újabb felkéróleveleket az alkotóknak, de azért többé-kevésbé ragaszkodjunk a hivatásos művészek köréhez. Mások a városban élő tehetséges amatőrökre hivatkoztak. Óket is meg kell hívni. Hisz vége a diktatúrának, legyünk már végre mi is nyitottabbak. demokratikusabbak. így is lett. S ettől fogva már nem volt akadálya a három képtári szint megtöltésének. Ami a másik oldalon annyit tesz: valahogy így néz ki egy demokratikus alapelvekre épüló kiállítás. Nem elég, hogy a képek mellett szobrok, grafikák, kerámiák, fémművek, fotók, belsőépítészeti és restaurátordokumentációk sorakoznak, ám mindehhez még az amatőr produkciók is betársulnak. Ha vidámabb tudnék lenni, akkor azt mondhatnám: uraim, hölgyeim, ne mulasszák el az alkalmat, ilyen átfogó skálát nem láthattak még a szegedi képtárban. Most a tisztes művészi alkotástól kezdve egészen a dilettáns munkáig mindent megtalálhatnak. Egyszóval, olyanynyira képlékeny és nyúlós a jelenlegi összeállítás, akár a rétestészta. Ne játsszunk tehát demokratizmust a művészét szférájában! Illetve tegyünk különbséget a mennyiségi és minőségi dolgok között! Mert a művészetben csak az utóbbinak lehet létjogosultsága. A munkák színvonalának. Aki nem ismeri a szakma fortélyait, annak még tanulnia kell a mesterséget. Az egykori céhek többszörösen is meggondolták: kinek adják oda valójában a megtisztelő mesterlevelet. Féltón vigyázták a társulat becsületét, a kontárok oda be nem kerülhettek. A mostani kiállítás viszont egyszerűen felrúgta ezt az évszázados hagyományt. Igaz, az egykori téli tárlatokra is bekerült néhány amatör képzőművész. Ámde akkoriban még nagyobb súlya volt a tehetség képzetének. Ezzel azt is elárultam: korántsem a nyitottság és a tehetségesebb amatőrök pártolása ellen beszélek (pl.: Po povics Lórinc, Boruzs Csaba, Erdély Katalin). Más lapra tartozik, hogy it azért ugyancsak elveszett a mérték Az még csak hagyján, hogy majd min den .hivatásos más és más autodidakta meghívását szorgalmazta. Egye fene mások a mércéink. Az igazi furcsaság azonban akkor kezdődött, amikor ki derült: ezeket a munkákat nem is lehet érdemben szelektálni, érté kelni, eltanácsolni. Az amatőr alko tók ugyanis ugyanolyan elójogoka élveztek, mint a professzionisták Meghívást kaptak, önálló múkivá lasztási lehetőséget — mindent. Mi mondjak? Ez aztán a szuperdemok rácia. Azok az autodidakta emberek akiknek mindeddig csak hármas fel állásban lehetett szerepelni egy-egy művelődési házban, most mindenféle kollektív szakmai kritika nélkül bebocsátást nyertek a múzeum szentélyébe. Kell-e ennél több egy elfuserált nyári tárlat magyarázatához? S ezek után kell-e még bizonygatnom. hogy e kiállítás címe némiképp ellentmondásban áll a bemutatott kollekcióval? Azt is mondhatnám: a szegedi képzó- és iparművészet ennél azért mégiscsak tisztább és rangosabb. Feltéve, ha a művészet fogalmát valamivel komolyabban vesszük. Jelen esetben azonban valamiféle érzékcsalódása is lehet az embernek a művek társaságában. Mintha nem is egy múzeumi képtárban lennénk, ahol néhány hete még Mednyánszky-, Bernáth- vagy Barcsay-képeket láthattunk. Hanem sokkal inkább egy vegyes kínálatú képcsarnoki üzletben érezhetjük magunkat. És itt a kivételnek számító kevés számú alkotás csak erősíti a szabályt. A tudomány úgy tartja: egy kísérlet nem kísérlet. Ami talán a kiállítások világára is nyugodtan áttehetó. A mostanira is. Csak minden egyes lépésnél korrigálni, finomítani kellene a hibákat, hogy ne kövessük el ismételten ugyanazokat a bakikat. Erre egyébként hamarosan rákényszerülünk. Mert augusztus végén, Temesváron mutatkozik be a szegedi képzöés iparművészet. Előtte azonban nem ártana tisztáznunk: mit is gondolunk legjobb önmagunkról. (Képeinken: Papp György tűzzománca és Beliczay Mária szobra.) SZÚROMI PÁL