Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-28 / 185. szám

LJ MÁIWAM Reflexiók a szegedi művészek naZal paiyaíl nyáritárlatáról magazin [DM Szükséghői erényt — gondolták a művészek, szervezők, kritikusok, muzeológusok, amikor kiderült, a rendszerváltás elérte a művészeti életet is, már nem is hajszálrepedések bontották a régóta megszokott struktúrákat, hagyományos kiállítási rendszereket, új érdekszférák polarizálták az alkotókat. Kiváló startkónek bizonyult — volna! — a Szegedi Szépmíves Céh megalakítása és elsó jelentkezése mint a Szegedi Képző- és Iparművészek Nyári Tárlata. A dolog — mint kiderült — nem ily egyszerű. Az elmúlt negyven évnek talán legnagyobb bűne, hogy roncsolásokat okozott a személyiségekben. az emberi- művészi kapcsolatokban. A hatalom kegyeltjei, a liberalizáltnak kikiáltott és kiskapukat nyitó művészeti piacgazdálkodás nem a valódi értékteremtést segítette. Az állami mecenatúra hosszú évekig kinyújtott karjait — mint a csiga a csápjait — visszahúzta. Hirdette, nem vonult ki a művészeti közéletből, csak éppen nem áldozott rá. A helyi források kiapadtak, a városi tanácsok ellehetetlenültek, a művészek magukra maradtak. Illetve néhányak kisgalériák, kereskedelmi vállalkozások kötöttségeit vállalva igyekeztek eleget tenni a sokszor embertelen és művészetellenes feltételeknek. Lehet-e egy festótól évi háromszáz képre igényt tartani?! Az utóbbi évtizedek egyik gyújtópontja volt a profi-amatőr kérdés. Az a mondvacsinált ellentét, mely sohasem a teljesítményt honorálta, hanem a hatalom szervezeteinek kegyeihez mérte a sikert vagy a kudarcot. Diszkriminációk sokaságát tudnánk sorolni a kiállítási meghívásoktól közösségi megbízatásokon át a lakáselosztásokig. A hatalom védekező.reflexe is volt ez — a papírok, oklevelek, igazoló szelvények szekértáborában könnyebb volt az áttekintés, kisebb (?) a tévedés lehetősége, a figyelemmel kísérés, az. ostor és gyepló használata. A díjosztások és megbízások alkalmával sohasem feledték érzékeltetni a kegyosztás motívumát. Emlékezhetünk, hány rossz kiállítást próbált menteni a megnyitó személye, aki a politika csúcsairól ereszkedett egy-egy művészeti esemény ünnepi földszintjére. Ezzel mentendő az el nem készült alkotásokat, szépre kozmetikázva a szürkeséget, pumpálva a középszert, összemosva értéket és dilettantizmust. Az új viszonyoknak nincsenek automatikusan működő struktúrái, tízparancsolatai. Erkölcsi és szakmai tisztessége is — nézzük akármilyen nézőpontból — szubjektív, hiányoznak a bátor kiállások, a kemény kritikák, az öröklött nivellálás helyzeti energiái még roncsolják az új törekvéseket. Egyszerű persze — csakhogy nagyon átlátszó és primitíven érvelő — megbélyegezni egy új kezdeményezést, sztálinistának minősíteni néhány ember vállalkozását, hatalomátmentésnek ítélni minden moccanást. A legérthetetlenebb és leginkább bumeráng-jellegű az a vélemény, mely szerint minden új egyesület, társaság, céh szervezésével meg kell várni a felálló városi önkormányzatot. Csak nem az új hatalomtól várnak intenciókat az így gondolkodók?! Csak nem akarnak lemondani történelmi esélyükről, arról, hogy önmaguk dönthetnek szakmai, érdekvédelmi, segélyező és ki tudja milyen feladatokat is fölvállaló közösségük megalakulásáról, működésük módjáról, eszközrendszerükről, a kapcsolatok rugalmasságáról és sorolhatnám. A legellenzékiebbek lennének a leginkább rászorulva az új hatalom istápolására, instrukcióira?! Ki érti ezt?! Tény, a szegedi nyári tárlat létrejött. Hatvannégy művész — Szövetségi- és Alaptagok, valamint meghívott alkotók — fölvonultat 125 alkotást. Hogy a tükör nem tökéíetes?! Szerintem az. Mint a nagyanyámé. Nem metszett és nem torzításmentes, de hiteles. Erényeivel, hiányaival, foncsorhibáival, viszszahúzó erővel és reményeivel együtt. Nem hiszem, hogy valakitói is számon kérhetnénk a távolmaradást. Arról viszont meg vagyok gyózódve, hogy többen hiányoznak, akiknek jelen kellene lenniük — elsősorban a nem Alaptag alkotók közül. A megnyitón valaki megjegyezte, miért kell velük foglalkozni, hiszen a tárlat létrejött, a színvonal természetesen vitatható, de nagy tévedések alig akadnak, a helyi művésztársadalom ezen a szinten kifejezte együvé tartozását, készségét az együttműködésre. Csakhogy annak az alkotónak, aki ilyen-olyan mulasztás miatt nem szerepel a falakon vagy posztamenseken, egyéni sérelemként kell megélnie a mi figyelmetlenségünket. S ajóvátétel nem lehet csupán egy: pardon! A Képtár három szintjén lévó alkotások több kérdést is indukálnak a nézőben. Pláne így, hogy zsűrizés nélkül kerültek a kiállítótermekbe. Az első mindjárt az: van-e szegedi művészet, szükséges-e karaktert erőltetni hatvan alkotó közös, egymás melletti jelenlétének, kell-e a régi skatulyákat felújítani vagy újakra cserélni?! Bizonyítható: a szegedi képzőművészetben érzékelhető átrendeződés ment végbe az elmúlt időszakban. Részint objektív okok miatt a korábban monopolhelyzetben lévó festészet mellé felsorakozott előbb a szobrászat, majd — bár a nyilvánosság számára visszafogottabban —. a grafika, ezen belül is az alkalmazott grafika. Nem is szólva aziparmúvészetröl, melynek képviselői éppen közösségi terek formálásával talán a legnagyobb, ha nem is a leglátványosabb hatást gyakoábrázolóművészeteknek is, szellemiségük képi megragadása viszont igazi kihívás. Sinkó János faktúrái fantasztikus mélységeket képesek feltárni. Tektonikus erók és felszíni textúrák, a lélek és a természet gyűrődései, egymásra rakódó rétegei nem csupán absztrakt játékok a felületen. Üzenetek a mélyből. A másik élmény: a legizgalmasabb alkotások — legyenek bár ügyetlenségeik, következetlenségeik, bizonytalanságaik — néhány nem Alaptag művésztől valók. Emlékeztetek Buruzs Csaba remek és atmoszférikus hommage-ára, Hemmerl János konstrukciójára. Szűcs Árpád remegő hangulatára. Kovács Margit gazdag Forrására, Kovács Lajos zenei élményeket idézó konstrukciójára, Sonkodi István groteszk élménytranszpozíciójára. Reményeink folytathatók', hiszen a fiatal művészek közül Bánvölgyi László valóságalapú plasztikái szellemes megoldásokat ígérnek. Darázs József mítoszokon nevelkedett jelképisége korunkhoz is megtalálja az utat, Sejben Lajos kísérletei tartalmas és következetes alkotói vállalkozások. Igazi értéke a kiállításnak Dömötör Mihály két igényes és gondolatgazdag fotója, Fritz Mihály négy finoman cizellált érme. Kalmár Márton felszabadult gesztusú két szobra. Pataki Ferenc festményei és grafikái. Novak András A szék című képe, Pölös Endre, Tildy Katalin, Csala Károly és Magyar Mihály grafikai lapjai, Orvos Sándor vas-kompozíciói, valamint Szekeres Mihály szobor-értékű pompás széke. A tárlatról és anyagáról vitatkozni lehet és kell. Ez olyan kísérleti vállalkozás, mely csak a kollektív bölcsesség és az egyéni felelősség kettős kötésében lesz képes a továbblépésre. (Képeinken — Kovács Lajos: Zenék, hangok képi transzformációja, Buruzs Csaba: Rimbaud emlékére, Fontos Sándor: Harlekin, Sonkodi István: Tevepofák, Fritz Mihály: Királyérem, Bánvölgyi László: Lány türkizzel, Fűz Vera: Kutya, Szekeres Mihály: Szék). TANDI LAJOS rölják a lakosságra. Úgy tűnik, egy egészséges hangsúlyváltás történt, végre fiatalok is bekerülhettek a belső körökbe. (Egy nemzedéket veszítettünk el a hetvenes évek elsó felében!) Ha erőltettük is többen, hogy a szegedi művészet karaktere a többszqlamúság, a szellemi szabadság, a sokszínűség, akkor ez ma felettébb igaz lehet... Akadhatnak, akik ezt mondvacsinált önigazolási érvnek tekintik, s hiányolják a határozottabb kapcsolatokat, a szellemi korrespondenciákat, a stílusegységet. Ám ök éppen a művészet szabadságát korlátoznák, az alkotás és személyiség belsó kiteljesítését zárnák egy elvárás mesterséges és előírt kordájába. Ezen a kiállításon az a felemelő, hogy rendkívül sokrétű, hogy változó színvonalú, hogy műfajilag változatos, hogy generációk találkozója, hogy kifejezésmódok kavalkádja. Két alapvető élményt szeretnék megosztani az olvasóval, az egyik az ismert és idősebb korosztályt képviselő művészek megújulása. Nem véletlen, hogy Szuromi Pál, a tárlat rendezője az első szintre, egymáshoz közel helyezte el Fontos Sándor és Cs. Pataj Mihály képeit. Fontos népi misztikumot, chagall-i látomást és sontine-i izzást ötvözö szürreális képei egy nagy szellemi küzdelem szép és nemes győzelmeiről tanúskodnak. Cs. Pataj Mihály egy megr talált festói kifejezésmód érzékeny látomásait képes mind adekvátabban megfogalmazni. Másik három művész előtt azért emelem meg a kalapom, mert munkásságukban végtelen következetességet. kitartást és pályaépítést érzek. Szathmáry Gyöngyi plakettsorozata és Kulka-büsztje nemcsak emberi tájékozódásának tartományait tárják fel, de plasztikai gazdagodását, egy tudatosan vállalt út nem könnyű végigjárását is. Papp György linómetszetei és zománcképei hasonló elkötelezettségről győznek meg: e népi szürrealizmus hatalmas tartományai kimeríthetetlen tárházai az