Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-28 / 185. szám

56 Röviden 1990. július 28. szombat DMJ magazin HÁYJÁNOS Afrikai mozaik V. SZERDZSO PODMANIÓ TÁNCA* Misztikus erotikus törzsi tánc dadogós táncosokra ba-ba-ba-ba-bantu néger bantu néger fo-fo-fo-fo-fogd meg a végem meg a végem ka-ka-ka-kapkapd be a végem be a végem ne-ne-ne-ne-nem kapom be nem fogogom meg i-i-i-i-így is véged (gy is véged u-u-u-u-úgy is véged úgy is véged ba-ba-ba-ba fu-u-u-ú ne-ne-ne-ne fi-i-i-( bafoka neiú bafoka neiú bajoka neiú bajoka neiú * Mindenki hallgatott. Maláriaszellemiség, így nevezik azt az állapotot, amikor a környezet betegsége szétrombolja az egészséges szervezeteket is. Jozef Tákó szelleme kerekedett fölibénk. — Assanti habari, assanti nabana — üvöltött fel a helyi nyelvet már jól beszélő Szerdzso. Felugrott, és sátáni hangon egy szexuális törzsi éneket adott eló. MELEG KILINCS* Még élt, kezével melengette a kilincset, s hívott: — Gyerünk a kilincsgyárba.' meleg kilincsért, hogy egy életen át kitartson a melegség! Zúg, züvölt, zakatol, zörög. — Mi nagy zaj itt uram! A nép a kilincsgyárban szöszmörög. És hírnök megy és hírnök jó, elillan innen minden hó. — Uram! Uram! meleg kilincset venni jöttünk. — Tudom, tudom, de elfogyott. Hideg kilincset adhatok. Még él, bizony él, jobb kezével melengeti a bal kezét, bal kezével hidengeti a jobb kezét, aztán hívott: — Veszünk nagy levegőt és meghalunk, veszünk nagy levegőt és megfagyunk, zima-zumm zima-zumm. * Lin, akiről tudni kell, hogy mindig úgy jön be a szobába, hogy senki nem veszi észre, s ezért érkezéséről én sem tudtam beszámolni, Lin nem véve tudomást arról, hogy a halál, a pusztulás, a haldoklás gyanús területére kanyarodott beszélgetésünk, kijelentette, hogy a test erókörei kisugároznak az egyénből. És így érzékszerveinkkel nem érzékelhető kapcsolatot teremtenek ember és ember között, sőt, talán ember és isten között is. Minden másképpen van, mint tudni véljük. A világ a negyedik dimenzió irányítása alatt áll. Csak ezen keresztül kerülhet az érték az elsó, a második és a harmadik dimenzióba is. Minden kulturális megnyilvánulás lényege tehát a negyedik dimenzió sugárerejének növelése, vagyis az érintés elérése, a közvetlen kapcsolat megteremtése, a melegség átadása. Ezért nevetséges arról beszélni, hogy a műalkotás eszméket, gondolatokat hordoz — ez csak a máz. A műalkotás érintés, melegség, s minden más benne csak azért van, hogy csökött agyunkat lekösse, hogy kielégítse azt az ördögi tulajdonságunkat, amit hasznosságmániának nevezünk. hoey az ördög elkábuljon bennünk és nyugton hagyja az egy történetet. A történet főhőse egy haldokló fekete munkás. íme, így írja le, meséli el a melegség elillanását. a melegségért folytatott utolsó csatározást és a halálát. A

utóval érkezünk. Nagyobb erővel csapom be az ajtót, mint kel• lene, s az utca távoli, óvatosan kanyaruló végéből visszhangzó csattanás felver néhány galambot a környező platánok ritkás ágai közül. Sokáig csöngetünk. Hallom az ijedt és puha szárnyakat, itt verdesnek fölöttünk sürú és csillagtalan éjszakában. Testem egész súlyával nyomom a gombot, nincs bennem tapintat, tudom, hogy várnak. „Biztos vagy benne?" — tesz a szájába egy cigarettát Tibor. Alacsony, erós férfi. Nem látja, hogy bosszankodom. Ugyan miben lehet az ember biztos. „ Te, figyelj, abbahagyhatod, jönnek." * Házigazdánk hatalmas, szakállas ember, hatalmas, mint a háza. A gyerekek már járnak, a nagyszülők alig, felesége valószerűtlenül kicsi és vékony asszony, tizenöt éves, ezt mondanám, ha nem tudnám, hogy két kicsi gyerek anyja. Anya? Negyven kiló mosolygás. „Jól utaztak?" Büdösek vagyunk, fáradtak, és nem utaztunk jól. Az úton többször is felforrt a hűtővíz. Tibor bólogat: „Jól utaztunk. " ^ A férfi demizsont emel a konyha megreccsenő asztalára. Napok óta mosatlan edények, már nem használt, de azért ki sem dobott, egyre csak sokasodó kicsi tárgyak, sótartók, fűszeres és gyógyszeres dobozkák között ülünk, végzetes lehet minden mozdulat. „Most már szabad, itt meg különben sem lehet berúgni." — mosolyog a férfi, és teletölti a poharakat. Nem a keze, szörös szája széle remeg. Ha jobban ismerne, látná rajtam, hogy józanodom. Tibor kevesebbet ivott, mert ö vezetett. Eleinte hiába kérlelt, de aztán már ó nem adta át a kormányt. „Sok. " — mondta, és kidobta a kocsiból a kiürült vodkásüveget. Már láttuk a hegyeket. A harmadik kör után megyek ki vizelni. A WC egy szúk, de egészen magasra polcozott folyosóról nyílik, s a polcokra nejlonba csomagolt, láthatóan rendszerezett iratok tömkelegét gyűjtötte egy konok és tervszerű ellenállás. Feljegyzések, naplók, évtizedek levelezése sorakozik a házilag felszerelt fadeszkákon. Ezer és ezer mondat. De már penész bontott szirmokat a zacskók között, indák és kacsok, pici zöld virágok, ahogy a tinta finoman remegő kékje haragoszöldbe ázik. A WC is szűk lyuk, az ülókc alig húsz centire emelkedik a hideg földtől, húsz centi, elképzelem rajta házigazdánkat. Erós és könnyű fehér sugár, jól van, nem vizelek mellé. Mire visszabotorkálok, előtte áll a nagyobbik fia. Négyéves? Öt? „Eltévedtem." — mondja. Lakonikus, túlérett, s mintha még soha sem nevetett volna. „Hazaviszel?" A férfi nem válaszol , de a kicsi test alá nyúl és hatalmas ölébe veszi. Ott alszik el a gyerek, szőke fejecskéje a fekete, vastag pulóver bolyhai közé fúr, és összenyálazza. Megindul lefelé az ezüstös csiganyom. Apja egész este így tartja. Cigarettázunk, iszunk, beszélgetünk, hagyjuk, használjon bennünket az idó. Fél háromra ürül ki a demizson. Ekkor kérdem meg a férfit, ismerte-e a bányamérnököt. Nem messze a színháztól, egy tekintélyes, polgári ház elsó emeletén laktak. Volt arrafelé egy tér is. Egy hatalmas tér, platánokkal, beteg fenyőkkel, padok vázaival és zsebesekkel, stricikkel, ahol a kurvák monoklival, a rendőrök meg hármasával járkáltak. Szél rakosgatta az egykedvű és bármire kész emberpárok közt a mocskot. A teret egy költőről nevezték el. „Magyar?" Bólintok. Konyakot ittunk ott egyszer egy sarki kocsmában, decis poharakból. A második körnél lépett hozzánk egy férfi, a koszos és jégvirágos ablakon keresztül figyeltük, hogyan vág át a téren, hogyan lép az ivó büdös, de meleg helyiségébe, s fordul nyomban felénk. Öreg volt, borostás. Egy pizsamás öregember, a januári húszfokos fagyban. „ Van kocsijuk? Valaki levágta a feleA szivarozó őrnagy ségem fejét egy baltával. " Torkomon akadt a konyak híg kortya, de Tibor, aki akkor is velem volt, elmosolyodott: „A klinikáról jön. ugye?" Hát errefelé lakott a bányamérnök. Az alattuk lévó lakást aztán a szivarozó őrnagy vette meg. úgy beszélték, készpénzzel fizetett, ami vagy hirtelen jött örökségböl származhatott, vagy pedig titkos célzatú központi kiutalásból. Felszivárgott a szivarfüst a repedéseken, meg a melegvizes csövek mentén a bányamérnök lakásába. Szivarszagú lett a tyúkhúsleves, a pörkölt, az almáspite, Arisztotelész, Jókai Mór, Az olajfúrók kézikönyve, szivarszagú lett a délelőtt, a frissenvasalt ing, az élet... Az egész életünk szivarszagú lett, mesélte akkoriban a bányamérnök. Attól fogva például egy órával korábban, fél tizenkettőkor terített a vasárnapi ebédhez Dóra, hogy elkerüljük a legtöményebb déli füstöt. Amikor az őrnagy meghalt, megpróbáltunk visszatérni a hagyományos időponthoz, fél egyhez... Nem ment. Véglegesen fél tizenkettő lett vasárnap az ebédidő. A desszertnél rendre találkoztunk a harangszóval. A gyerek felébred, néz rám, éber és kíváncsi szemekkel. „Egyszer apa is szivarozott... azt mondta, külföldről kapta. De utána hányt. Hányt egész éjszaka." ^ Nem akarok lefeküdni, megvárom a hajnalt. A férfi elviszi a gyerekeket, a kicsi asszony és Tibor már korábban lefeküdtek. Elfogy a cigarettám. Most örülök a dobozoknak, mindegyik egyegy lehetőség. Találok is egy megbontott, de teli csomaggal, itteni, számomra ismeretlen márka. Ellophatnék egy zacskónyi történetet a WC elól. Vajon észrevennék? Nem, de az öregember, aki érkeztünkkor egy pillanatra kikukucskált a belső szobából, azzal kezdi a napokat, hogvátszámolja az évjáratokat: 1902, 1903; 1904... 1989. Köhögórohamot kapok a cigarettától. Hirtelen a férfi ledobott pulóverét kapom az arcom elé, abba fuldoklok, hogy ne csapjak zajt. Nedves lesz a homlokom, pici hidegség, nem törlöm le. ^ Kész, vége. Már ide is történetekért jöttem. Egyszer majd, ha már annyi bűnt követtem el, tényleg keresni kell valakit, aki megbocsáthat nekem. De most még jólesik ez a nevetséges öntudattal választott terméketlen magány, melyben legalább annyi az önsajnálat, mint az ötletszerűség. Jóváhagytam Istent, működjön nélkülem. Tibor azt mondja, egyszerűen lustaságból. Két szuverén lény, volt egy ilyen illúzióm. Nem, egyelőre nincs több cselekvés. Már nem akarom megérteni a világot, csak annyit kérek, hagyjanak békén. Ha már jóvátehetetlen minden, ami velem kapcsolatos, legalább a komoly kilengéseket kerüljem el. Ezért nem avatkozom közbe, holott jól tudom, hiába a tartózkodó góg, a testem engedelmes. Oda megy, ahová nem akarok menni, megteszi azt, amit nem akarok megtenni. Ezért nem ismerem el se kegynek, se eredménynek, hogy épp itt lehetek, hogy sétálhatok egy tavasztól becsapott utcán, séta a fényes és mocskos avarban, miközben belebámulhatok azokba a gödrökbe, amiket emberi arcoknak szokás nevezni. Nem mozdulok, teremtés előtti állapot, amibe máris belefáradtam. Várom a hajnalt. Tél van most is, január. Fázom. A fűtést kikapcsolták. Dolgoznak a központban, ahol a tél, a tavasz, a nyár, meg az ősz készül. Veszettül dolgoznak, nyomogatják a gombokat. Igen, oda mehetnék a penészes zacskókba zárt mondatokhoz, s egy naplóból mondjuk a 72-es évból a noteszembe másolhatnám, hogy: „Kedves Zs!... Ne haragudj, amiért végül is elkéstem a találkozóról. M.mel találkoztam, a kórházból jött. A házukba költözött egy őrnagy, szivarozik, kubai szivart szív, állítólag Fidel egyik barátja küldi neki, egyenesen Havannából. .. Dóra asszony tegnap olyan rosszul lett, hogy vért hányt az idegességtől. M. sem érti, mit akarnak épp tőle, aki ha csak teheti, lent van a föld alatt és együtt dolgozik a munkásokkal... Azt mondta, holnap — azaz ma — lemegy és beszél az őrnaggyal..." * Óvatosan visszacsúsztatom a megsárgult füzetet a többi közé. Áll előttem a kisfiú, néz rám,'ahogy az apja óléból. „Eltévedtem." Felemelem, s visszamegyünk a konyhába. „Én is." — mondom útközben, aztán egy pillanatra, ahogy újra egymásra nézünk^ mintha újra az a csönd ölelne bennünket, honnan újra lehet tanulni valami olcsó kis bizakodást. Bizalom?... Pedig csak reggel lett hirtelen. Fény! Fény! Hunyorgok, ül ölemben a gyerek, és merón bámul ki az ablakon. „Láttad?" — kérdem. Bólint. „Milyen volt?" DARVASI LÁSZLÓ „A szépség bún. a forma gyönyörű bűne" — mondja Mario Vargas Ljosa perui író legújabb regényében. Ha ez az állítás igaz, akkor az író maga is a vétkesek közé tartozik. Van, aki a szemével, van, aki a testével hódol ennek a véteknek, akad, aki a tollával. Sót a gyanútlan olvasó is, ha kézbe veszi, elolvassa, aztán (bizonyára) felzaklatva töpreng rajta. „Elogio de la madratsra" — azaz dicsérem és szeretem a mostohám. Ki szereti? Az író? Alfonso-Fonchito a kis kamasz? Mind a ketten együtt? Vagy talán mi, olvasók? Don Rigobcrto Limában él, egy biztosítótársaság igazgatója. Sokat van otthon, ugyanakkor rengeteget van távol a fővárostól. Amikor a kényelmes szerelmi fészekben időzik, a legtöbb időt második feleségével, a 40 éves, élete, nőiessége virágában pompázó dona Lucreziával tölti. Az idő múlatása leginkább az ágyban történik, forró mézeshetek formájában. Ha ennyi lenne a mese, már önmagában is pikáns olvasmány volna, de az író szerepelteti még Alfonso-Fonchitot, a 10—12 év körüli, angyalarcú, szőke, kék szemű kis kamaszt és a romlottság és ártatlanság sajátságosan értelmezett kapcsolatát mondja el. Alfonso motorról ábrándozó — még gyermekien ártatlan, (vagy annak látszó?) fiú levélben köszönti a „mostit", dona Lucreziát: „Minden éjjel Veled álmodok" — írja. Kezdetét veszi kettejük, illetve hármójuk különleges kapcsolata. Az író nem azt mondja el, amit várunk: nem a . •• • • ... +.<<1 r.i i • -v j • - • i - • " • zavartan szégyenkezik még önmaga elótt is, amikor azt hiszi, hogy félreértette agvereket, csak később és későn döbben rá, hogy galádság áldozata lett. A gyermeki Szeretem a mostohámat ártatlanság képében rejtózködó mostohafiú rontja meg a „mostit", kihasználja gyanútlanságát, anyaivá forrósodó szeretetét: ö maga Amor. Dona Lucrezia egy önfeledt pillanatában enged a gyermeki ragaszkodás melegéből érzékivé átforrósodó kapcsolatának és egyszer éjszaka, majd másnap reggel is magához engedi a szókefürtú széptevót. A gyerek az apjától megkapja a vágyott motort. Ebben az oldott, érzelmektől puha légkörben egyszer már elvált apjának dolgozatban írja le ágybéli kalandját a Mostival, mégpedig a legnagyobb húséggel. A felbőszült apa és megalázott férj megfosztja magát érzékien imádott feleségétől, elküldi a háztól. Alfonso-Fonchito új áldozat után néz. Meg is találja Justiniana személyében, aki mindenes — bizalmas cselédből barátnő, és áhítatos tisztelője a felszarvazott don Rigobertonak. Alfonso rémülettel fogadott csókja sejteti az ó további sorsát, de ezt már Vargas Ljosa nem meséli el. A képzelőerőre nagy szükség is van, ugyanis a történet nemcsak ennyi. Minden jelenethez egy-egy világhírű festményt elemez nagy beleéléssel, kristálytiszta stílusban. Ezek a képiek Jordanestől Tizianóig még egyszer elmesélik a művészet nyelvén azt, amit a szereplók a maguk szerelmében, életében már átéltek. Az ember pallérozott szörnyeteg, sorsukat titokzatos erők irányítják. Minden emberben ott lapul a szerelmi démon, „aki" cselekedetekre ösztönöz másokat, vagy úgy kerít hatalmába, hogy elszenvedted azt, amit mások tesznek veltW| „ ií US UC 1 (I.._,,IUU \ C IC' Cg) szövevényes, titokzatos, sokszor ismeretlen világba. Ez az univerzum mi magunk vagvunk. ROZSNYA1JENŐ