Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-05 / 132. szám

1990. június 5., kedd Kultúra 5 Ki null ázva Film az öngyilkosságtól Az öngyilkosság tekinteté ben Magyarország a világranglista élén áll: előnyünk ebben szinte behozhatatlan. Hazánkban minden harmincadik elhunyt ember öngyilkossággal vet véget életének. Tavaly 4377 társunkat veszítettük így el, talán, mert mi, a többiek, nem segítettünk, amikor kellett volna. Erős karokkal fogjatok le szépen — ez a címe annak a döbbenetes, egyéni és társadalmi lelkiismeretet fölrázó filmnek, amely Duío Károly rendezésében készült a Helios Filmstúdiódióban. öngyilkosságot megkísérelt nők és férfiak, fiatal lányok vallanak arról az útról, amely csaknem a vesztükhöz vezetett. Azok helyett is beszélnek, akiknek szavát nem halljuk többé. Beszélnek arról, miféle félelmeket ültetett az emberi lélekbe ez az elmúlt 3-4 évtized, miféle felelősség terheli az antihumánus politikát és társadalmat e szégyenteljes rekord miatt. Amiatt, mert a világnak ezen a kis szeletén több okunk volt — s van? — meghívni a halált, mint bármerre máshol. Mert a segélykiáltások meghallására érzéktelenebb a családtagok, a munkatársak — egyszerűen az embertársak — füle és lelke, mint más vidékeken. Amilyen torokszorító a néző számára ^ „kinullázott" asszony panasza, vagy a férfié, akiből környezete nem kér, épp olyan megrázóak a filmben megszólaló orvosok szavai. Hogy növekszik az idősek között azok száma, akik maguk siettetik a halált, hogy a húzó korosztályt, a középkorú férfiak seregét is egyre inkább tizedeli nem csak az infarktus, hanem az öngyilkosság is. A beillesszkedési zavarok személyi okai mellett — mindvégig ezt sugallja a film —, a közösség, a társadalom felelős azért, hogy a gyökértelenné váló emberek tömege érzi úgy: az utolsó köteléket, az élethez kapcsolót is el kell vágnia. Annál inkább vált ki indulatot a nézőből a szakemberek vissza-visszatérő véleménye: erről az égbekiáltóan embertelen jelenségről nem akar tudomást szerezni a társadalom. Mert hiába a jó terápia, a szakszerű utógondozás, az orvos se lakást, se antialkoholista férjet, se önkiteljesedést segítő állást nem tud szerezni páciensének — mondja a kamera előtt a szegedi Boncz István doktor. Buda Béla szerint az egész társadalom bűntudatot érez ugyan, de talán épp emiatt, kényelmetlen számára a téma, elzárkózik előle. S közben — a megszokottnál is gyorsabban — emelkedik ama bizonyos grafikon görbéje... Nem az egészségügy belügye tehát, hogy megmentse az életunt magyarok tömegét. Farkasinszky Teréz főorvos asszony véleményével csak egyetérteni lehet: „olyan társadalmat, közeget kellene létrehoznunk, amelyik valóban emberközpontú, mert ez a mai nem az. Olyan iskolarendszert, amely valóban gyermekcentrikus, amely jelenleg nem az, és olyan helyzetet, azokat az értékrendeket, amelyek az embert szolgálják." A szegedi pszichiátriai klinikán is forgatott, szegedi szakértők közreműködésével készült filmet 7-én, csütörtökön este 7 órakor mutatják be nálunk, a Belvárosi moziban, mintegy 150 meghívott érdeklődőnek, többnyire egészségügyi szakembereknek. A vetítést a rendezővel és az operatőrrel folytatott beszélgetés követi. Pénteken a szokott időben kezdődő előadásokra vehet jegyet a város közönsége. A filmet azonban mindenekelőtt politikusainknak és új kormányunk tagjainak ajánljuk megtekintésre. Ch. A. Ki éljen? Sokak — publikációs kényszerüket még e nagy sajtószabadság idején sem tudván kellőképp kiélni — egyikmásik közművelődési intézményünk férfiak számára elkülönített mellékhelyiségének falán közlik a széles közvéleménnyel magvas gondolataikat. (Az illető intézmény nevének közlésétől — mivelhogy nem kívánom sem jó, sem rossz hírét költeni — ezúttal eltekintek.) „Éljen a kommunizmus!" — ez az első közlemény. Mellette, fekete betűkkel: „Vagy te, vagy a kommunizmus!" Ezek alatt, ugyanazon tollal és ugyanazon személy keze írásával, aki eretnek módon fentebb a kommunizmust éltette: „De!" És megmagyarázza: „Én is élni akarok!" S. I. Marx és az igazság az orvosegyetemen, avagy: „Szeretjük Marxot, de az igazságot jobban.". Nem megrázkódtatás nélkül való e kijelentést a MSZMP utódpártjának hitvallásaként hallani, abban az országban, ahol generációk „nevelkedtek" a marxizmus, a tudományos szocializmus csupán magolásra alkalmas eszmefuttatásain, melyekre a mindennapok tapasztalatai rendre rácáfoltak. Megdöbbentő ezt az állítást hallani ott, ahol évtizedekig a Foxi-Maxinak gúnyolt egyetemeken szerzett diploma egyenértékű volt a szürkeállományt valóban igénybe vevő fakultások elvégzéséért kapott oklevéllel. No, de ne gúnyolódjunk tovább, hiszen mindannyian — ellenvetés nélkül — bifláztuk szorgalmasan a szocialista tudományt, ha diplomát óhajtottunk e hazában. Érzelmektől és rossz élményektől mentesen, szorítkozzunk csak a tényekre, a néhány évtizedes valóságra, a kényszer gyakorlatára. A távoli múltban — egyértelműen ideológiai indíttatásból — létrehozták az ország felsőoktatási intézményeiben a pártos, illetve pártfeladatokat ellátó egységeket, a marxista—leninista intézeteket. Ezek létjogosultságát nyilvánosan vitatni, vagy működésük ellen szólani épp olyan vakmerő tett lett volna, mint magát a pártot támadni. Az intézetékben működtek mindaddig; míg a pártállam szilárdan állt, s amíg a pártnak az oktatásba (is) beleszólása volt. Az egypárti diktatúra megszűnésekor — sok egyéb mellett — feleslegesnek ítéltettek a marxista — utóbb már társadalomtudományinak nevezett — intézetek. A felsőoktatási intézmények többségében a megszüntetve megőrizni elvét követik, s mentik, ami maradandó érték. S vannak egyetemek, ahol a fürdővízzel együtt kiöntik a gyereket is. Sok van még a filozófiálian A fürdővízzel... A Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem hallgatói tanácsa a rektor úrhoz írt levelében szükségesnek tartja a társadalomtudományi tárgyak oktatásának módosítását, s ezzel egy időben egy átfogó tantervi reform elkészítését. Javasolják, hogy kötelező jelleggel csak az orvosi etika és a szociológia maradjon meg a társadalomtudományi tantárgyak közül. Szükségesnek tartják ugyan a többi társadalomtudományi tárgy oktatását is, de csak szabad fakultáció keretében. Az oktatás ilyen módosítása felveti a társadalomtudományi tanszék megszüntetését. A hallgatói tanács elnöke, Schindler Árpád a levélhez fűzött kiegészítő magyarázatában azt igyekezett bizonyítani, hogy a filozófia választható tárgyként továbbra is a repertoáron szerepel. (Csak hát kérdés, hány oly megszállott orvostanhallgató létezik, ki a magas szakóraszám mellett önként és dalolva jár majd a filozófiaszemináriumokra.) A hallgatói tanács elnöke által elmondottakból azonban kiderült: nem igazán a tantárgyakkal, kivált nem a filozófiával van bajuk a hallgatóknak, hanem a társadalomtudományi intézetben oktató személyiségekkel. Mint a hallgatók mondják: az intézet még két éve marxistának neveztetett. Ez a tény meghatározta azt, hogy milyen oktatógárda, milyen szemlélettel került oda. Ismétli magát a történelem? Újra itt sorakoznak a múltjuk miatt megbélyegzettek? Nem. így — állítják a hallgatók, kik majd igazságosan mérlegelnek. Nem a régi, hovatartozás a döntő — mondják —, hanem az, ihogy ki hogyan felel meg a mai kor követelményeinek. Döntésükhöz rendelkezésre áll a következő tanév, hiszen a SZOTE Társadalomtudományi Intézete az egyetemi tanácstól egy érv haladékot kapott. Ez idő alatt az intézetben oktatók választható, de nem kötelező speciálkollégiumokat hirdethetnek, versenyt futva a hallgatókért, óráik látogatottságáért. A SZOT El-n ily módon kívánják rendezni a sorokat, rostálni a társadalomtudományi intézetben oktatókat. Meglehetősen méltatlan és megalázó e tanterv-átalakító próbaidős módszer, ami — legalábbis egy időre — bizton halálra ítéli az európai műveltséghez nélkülözhetetlen filozófiaoktatást is. Orvos vagy technikus? A Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem az országban az egyetlen felsőoktatási intézmény tehát, ahol megszüntették a tudományos szocializmus és a politikai gazdaságtan mellett a filozófiaoktatást is. A társadalomtudományi tárgyak közül maradt — 30 órában — a szociológia, és ugyancsak harmincban az etika. A SZOTE Társadalomtudományi Intézete filozófia-szakcsoportjának vezetőjét kértem meg, fejtse ki álláspontját: hogyan ítéli meg a filozófia kirekesztését az. orvostudományi egyetemről. Beszélgetőpartneremről fontos megjegyezni: nem. az állásáért harcol, amikor a filozófia létjogosultságát bizonygatja, hiszen csak óraadó a SZOTE-n, főállásban a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Pszichológiai Tanszékét vezeti. — Előbb arra kérem, essék szó az intézet működésének utóbbi két esztendejéről, amikor is az ott oktató munkatársak — tiltakozván az ideológiai beavatkozás ellen — elindítottak egy folyamatot, amelynek lényege az volt, hogy szigorúan tudományos alapokra helyezik a társadalomtudományi tárgyak oktatását. Mit jelentett ez a gyakorlatban? — Az általunk átdolgozott tantervből kihagytuk a régi diszciplínákat — mint például a dialektikus 'ás történelmi materializmus — s arra törekedtünk — már két évvel ezelőtt —, hogy filozófiatörténetet tanítsunk, illetve, hogy egyfajta értelmiségnevelő, intelligenciafejlesztő tárgyat alkossunk a filozófiából. Ennek lényege, illetve célja az volt, hogy a hallgatók tiszteljék a filozófiai szövegeket, s a filozófiai gondolatok olvasása, megértése során — átérezve a gondolkodás nagyszerűségét — képesek legyenek kifejezni önmagukat. Sokáig úgy tűnt, a hallgatók ilyen formában és tartalommal szívesen és érdeklődéssel hallgatják a filozófiát. Ilyen előzmények után meglehetősen váratlanul ért bennünket a hallgatói testületnek a rektor úrhoz írott levele, amelyben arra kérik az orvosegyetem vezetőjét, vizsgálja felül a társadalomtudományi intézet struktúráját. — A hallgatói kérés meghallgatásra talált és az Egyetemi Tanács — május 18-án — napirendre tűzte az intézet jövőjének tárgyalását. Meglehetősen kemény vita után megszületett a döntés: a szegedi orvosegyetemen nincs szükség filozófiaoktatásra. Mindössze abba egyeztek bele, hogy az 1990-es tanévtől a filozófia fakultatív tárgy legyen. — Ez így tisztességes is lenne, csakhogy a fakultációnak két válfaja létezik. Az egyik, amikor a hallgató a számára felkínált 5-6 tárgyból köteles egyet választani, a másik, amikor a kínálatból nem kötelező egyetlen egyet sem vállalni. A filozófia esetében ez utóbbi az érvényes, s ismervén az orvostanhallgatók magas óraszámát, nem kétséges, hogy nem vesznek nyakukba egy nem kötelező tantárgyat. Amitől görcsölünk — Miért tartja oly fontosnak az orvosképzésben a filozófiaoktatást? — Ma, amikor az oktatás modernizálásáról, a konvertálható ismeretkör átadásáról beszélünk — akkor én meg merem kockáztatni, hogy azt mondjam — az a fajta képzési szisztéma, amely az Egyetemi Tanács ülésén oly szép fényben tüntetett fel, technikusképzés. Meggyőződésem, nincs eredményes orvosképzés a humán értékek legalább kis töredékének felkínálása nélkül. Nem fogadom el azt az érvet, mely azt állítja: oktatnak filozófiát a középiskolában, s ez elég. Csakhogy éppen a filozófia az a tárgy, amely szigorúan életkorhoz kötött, mert megkívánja a személyiség bizonyos fokú érettségét. Ez nem az én fixa ideám. Buda Béla által publikált bostoni felmérésből kiderül: azok az orvosok, akik igen fontos és divatos diszciplínákat sajátítanak el, nem tudnak csak gyógyítani. Ezek az orvosok a terminus tecnnikusoK, a szakkifejezések dzsungelében élnek, s képtelenek a beteggel kommunikálni. Görcsösen, tudásuk egy töredékét felvillantva képesek csak előadásokat tartani. — Mindezen képességek elsajátítására a filozófia az egyetlen alkalmas tárgy? — A felmérésből azt a következtetést vonták le, hogy a szociálantropológiai ismerethalmazt kell inkább tanítani. Természetesen nem a belgyógyászat vagy sebészet kárára, nanem a szaktárgyak mellett a hétköznapi, józaneszű okoskodásra is ki kell képezni a hallgatókat. Ebben a húzótárgy éppen a filozófia lehetne. Ha mi azt óhajtjuk, hogy az orvosegyetemen olyan diplomák szülessenek, amelyek tényleg beválthatók, akár Nyugaton, akkor a filozófia elhagyása igen elhamarkodott, átgondolatlan lépésnek tekinthető. Kalocsai Katalin Olvasóinkat hamarosan tájékoztatjuk arról is, mi a sorsa a szegedi tudományegyetem volt marxista intézetének, oktatóinak, illetve a társadalomtudományi diszciplínáknak. Címlapján két szóval — „Magyarok — odaát" — jelzi a Tiszatáj júniusi számának tartalmát. Azt, hogy a folyóirat ezúttal (is) teljes terjedelmével a magyar nemzetiségű kisebbségek sorsával, problémáival foglalkozik. Igen körültekintően, sokoldalúan, tényekben és gondolatokban gazdagon, rangos történész és külpolitikus szerzőkkel közelítve a témát. A Trianonhoz vezető történelmi utat vázolja fel Vígh Károly. Megfogalmazva, hogy ha ezen az úton végigtekintünk „hiba volna csak az utolsó útszakaszt látni és csupán arról ítélkezve megvonni a tanulságokat ... látnunk kell az előzményeket is, amelyek a történelmi Magyarország széteséséhez vezettek." A képben, amit erről felvázol, világosan kirajzolódnak a kül- és belpolitikai okok — ez utóbbiban törÁ júniusi Tiszatáj Magyarok ténetírásunkban először vetve fel Károlyi Mihály és a kormánya felelősségét — melyek a történelmi Magyarország feldarabolásához vezettek. S vele az esélyek egyenlőtlenségéhez. Aminek példáit mutatja fel a folyóirat a következő lapokon. Elsőbben is a Szokai Imre által dr. Demeter János meghatalmazott kolozsvári professzorral, alkotmányjogásszal a Romániában élő nemzetiségek anyanyelvű oktatásáról folytatott beszélgetésben. Majd Für Lajos bizonyára nagy érdeklődést és visszhangot kiváltó tanulmányában. A kisebbségi magyarok történelmi tudata című elemzés — aminek húsz évig kellett várakoznia arra, hogy Magyarországon is megjelenhessen! — leszögezi: hatások és ellenhatások, hamis illúziók és meghamisított tények alakították ki és kuszálták össze az egyes, ma is élő nemzedékek történelmi tudatát. Határainkon belül és azon túl". Bizonyítása során bepillantást enged a magyar kisebbségi tananyagba, idézi a romániai, jugoszláviai, cseh tankönyveket. Megdöbbentő módon tárva fel, hogy a romániai tananyagban például miként ferdítik népüilk történetét egészen addig, hógy Hunyadi János román kenéz, fia volt, aki a vajdai tisztségen kívül mellesleg viselte a Magyarország kormányzója címet is. Fiáról, Mátyás királyról említés sem történik, sőt „háromszáz évnek kellett leperegnie a történelem homokóráján, hogy (1848 kapcsán) az erdélyi diák újra megtudjon valamit Magyarországról". Hogy abban se legyen sok köszönet, mert úgy mutatja a történelmi arcképcsarnokot, hogy abban egymás mellé kerülnek azok, kik hajdan a csatamezőkön egymás ellen fordították a fegyvereiket. Csoda-e hát, ha a felnövekvő nemzedékek tudatában történelmünk többfélén — Für Lajos szerint legalább ötféleképpen — tükröződik? A. Gergely András Másodelemzés című — rendkívüli hivatkozott és felhasznált irodalomjegyzékkel ellátott — munkájában a jugoszláviai magyarságot érintő kérdéseket mint kisebbségi kérdéseket vizsgálja — a balkáni modernizációtól a rendszerintegrációig, az osztályasszimu lációtól az ideológiavesztésig. x A témához és napjainkhoz közelebb megy a Tiszatáj két záróanyaga, melyek nagy forrásértékűek, s világosan kifejezik azokat a tendenciákat, amiknek következtében jogosan mondja az Ablonczy Lászlóval tegnapi küzdelmekről és mai kétségekről folytatott beszélgetésben Szűrös Mátyás külpolitikusként, hogy „Most is aggódom ..." Az izgalmas olvasmányt jelentő párbeszéd tegnapi diplomáciánk kulisszatitkaiba enged betekintést. Csakúgy, mint a 2+2 monológ című dokumentum, amely Grósz és Ceausescu 1988. augusztus 28-ai szemfényvesztő aradi találkozójának gyorsírói jegyzőkönyve alapján készült összefoglaló. A szerkesztői asztalra a folyóiratban ezúttal köszöntő került: Annus Józsefnek szól, akit 50. születésnapja alkalmából írói és irodalomszervezői munkássága elismeréseként a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval ékesített Csillagrendjével tüntettek ki. A júniusi Tiszatáj illusztrációi Cseh Gusztáv rézkarca; a Jeles házak című sorozatból. Sz. M.