Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-02 / 129. szám

1990. június 2. , szombat 78 DM1 magazin LENGYEL ZOLTÁN Szeptember Az éjszaka, az éjszaka után az eső s az esőkből derengéseink fényevesztett tükre: mit építhetünk fel e finoman körénk vont világból, ha elindít az út. az utak vízben érlelt puha ágya, mely talán menekít léptek után léptekkel, mert egyszerűbb lesz ott távol: oda indulunk így. most is hárman, elosztva a vidék naptámasztotta árnyait: megyünk, nem is a vízért, mert egy hétre bekészítettük már s a tűzifa is csak estére szárad, el — hagyjuk a tanyát vetések omló vágatain, csak el! még hátralévő szavainkért: ez a mi vendégségünk most, kezdte az énekesnő, s ha ez jut eszembe, én itt félek, félek, mert maguk is egyre inkább olyanok, olyan távolból követhetőek, ahogy riasztó egy tücsök vagy egy befedett öreg kút értelmetlen álma, maguk is, mind a ketten belevesznek e zölden tomboló áradásba, itthagynak, magamra, a kúttal, a tanyával s egyre kevesebb mi elpazarolható időnkből, mert a természet ereje kimért, amilyen a miénk lehetett egy érthetőbb, fáradtabb valóságban. Persze, mondta a doktor, mert cipeljük a félelmeinket, szavainkat, amik nem ide kellenek — ,v ÓK a vendégek: ezek a mondatok, magyarázkodások! Számolja maga mosakodásainkat? a nagy hordóba gyűjtött vízben? Reggel, délben s néha még este is elszánt igyekezettel őrizzük utolsó menedékünk: testünk újra s újra felmutatható tisztaságát! Az út szélesebb már innen: közeledünk egy őrizetlen biztonsághoz: a falu házai sort állnak — ide érkezünk megpakolt szatyrainkkal újfent beváltani az üvegeket, amik hírt adnak majd az elfeledt, titkos földrészünkről: elhozzák otthonunk meleg fényeit. KOMPOZÍCIÓ NÉGYZETRE „MEGIRIGYELTEM A KISFIAM FIRKÁIT" Egyensúly, több dimenzióban S valóban Sejben Lajos szóra tudja bírni a kavicsot, a gyűrött papirost, térbe tudja transzponálni a vonalat, s a tárgyakból ki tudja csalni a negyedik dimenziót: az időt is. — Mérnök vagy, kenyérkereső foglalkozásod a szerkesztés. Elsó próbálkozásaid a konstruktivizmusl}oz kötődtek. Van-e összefüggés? — Napi tevékenységem a szerszámtervezés. Bár hiszem, hogy ez is egyfajta alkotás, azért egészen mást jelent képben feloldódni. A racionális, szerkesztett világ sokáig vonzott. Hűvös fejjel méricskéltem a színek, tónusok árnyalatnyi különbségeit, míg létrejött a harmónia. Kitanultam Johannes Itten színkörkísérleteit. Kerestem a komplementereket. Úgy próbáltam szerkeszteni, komponálni, hogy létrejöjjön a színek, formák pontos aránya. A dekorativitáson túli törvényeket, viszonylatokat, a rendet kerestem. — Aztán egyszer csak, mintha ezt a gondosan felépített világot tudatosan felrobbantottad volna... — Igen, mert egyszer csak megirigyeltem a kétéves kisfiam szabadságát, firkáinak expresszivitását. Azt az erőt, ami az önfeledten, lendületesen burjánzó vonalakból sugárzott. Magam hiába próbáltam balkézzel, behunyt szemmel hasonlókat rajzolni, a végeredmény csak silány utánzata lett annak, amit egy kisgyermek a maga tiszta ösztöneivel rögtönözni képes. Később rájöttem, a Természet maga is alkot ilyen, látszólag szabálytalan, véletlenszerű „műveket". A föld repedései, a kavics karcolatai különleges absztrakciókra késztetik az embert. De ezekbe az esetleges rajzolatokba behúzhatok tudatosan szerkesztett vonalak is. S rögtön kiderül: a kettőt ütköztetve új minőség keletkezik. — Kollázsaidon a felszabdalt, majd újból szerkesztett világ a filmA rend és az esetlegesség, a szerkesztettség és a gesztus, a racionalitás és a játék látszólag egymásnak ellentmondó minőségek. Sejben Lajos képein a végletek egyensúlyozódnak harmóniává. Lengőfirkák. vonalgombolyagok bonyolult sűrűjében kalandozik az alkotó s mint nagy erdőben a földmérő, szabályos, pontos távolságokban cöveket, jelzőkarót állít, hogy az arrajáró el ne tévedjen. A szabadság és a fegyelmezettség pólusai közé feszíti vásznát ez a fiatalember. Több dimenzióban kalandozik egyszerre, miközben a valóság szeleteit boncolja apróra, majd illeszti össze egy másik, egy sajátos törvény szerint. Mint mondja: „az anyagok engedelmeskednek, csak meg kell ta-. lálni a kapcsolatot velük." kockák folyamatos pergését idézik. Mintha a mozgás különböző fázisait egyszerre szeretnéd megragadni... — Először csak a síkon való elmozdulás érdekelt. Olyan dinamizmusok, melyek a színnel, a vonallal kifejezhetők. Mostanában a térbeliség izgat. S az idő múlását szeretném tetten érni. A tárgyakat úgy építem be képeimbe, hogy eredeti funkciójuktól elidegeníteni őket. A szerkezetükben, felületükben rejlő olyan törvények érdekelnek, amik a mondandómat alátámasztják. — így kerül a súrolókefe és az aprószög keretbe? — Igen, mert a gyökérkefe szálai s a szabályos rendben bevert szögek tulajdonképpen térbeli, felületépítő vonalak. — Munkáid nem afféle pályakezdő kísérletekről, de érettségről, kiforrott alkotói koncepcióról árulkodnak. Mégis oly kevesen ismernek Szegeden. — Sokáig nem éreztem késznek magam. Nem siettem kilépni a világ elé. '75 óta festek, kutatom a műalkotás rejtett törvényeit. De semmiféle erőszakot nem veszek magamon. Akkor dolgozom, mikor kedvem van hozzá. Az a fajta profizmus, ami elvárásokat kénytelen teljesíteni, nem nekem való. Én kínosan ügyelek arra, hogy csak azt csináljam, amit a sajátomnak érzek, amiben hiszek s amiben egy idő óta már otthon vagyok. Természetesen, mint mindenkire, rám is hatottak mások. Nádler, Fa jó. Konok Tamás. Deim Pál. De semmiféle izmushoz nem akarok tudatosan kötődni. A Fiatal Művészek Stúdiója tagjaként egy olyan műhelyhez tartozom, ami rengeteg lehetőséget ad a továbbfejlődéshez, önmagam kipróbálásához. S időközben rájöttem arra is, teljesen mindegy, hogy alaptag vagyok-e vagy sem, a belső kényszer mindenképpen azt diktálja: hogy naponta bizonyítsak. Önmagamnak. PACSIRA EMÍLIA LJrrrrep>i tcörzyvfriét Édesanyámat 19 esztendővel ezelőtt temettük el a Dugonics temetőben, de még most is emlékszem mondására: „Fiam, írhatnak rólad akármit a Kortársban, a Magyar Nemzetben, akármelyik pesti lapban, nekünk csak az számít, hogy mit ír rólad a Délmagyarország. Mert mi csak azt olvassuk..." És ezt a mondását nem lehet elfciejteni. Igen, mindig is büszkén vallottam magam szegedinek, hiszen itt születtem, it* éltem 22 éven át, itt lettem író, itt élnek rokonaim, tanáraim, barátaim, osztálytársaim. Én mindig hazajövök. Most legújabb könyvemről, hírét hozom a lap olvasóinak. A sorban a 21-et. Tatárcsillag a címe, hadd mondom el, szeretem a történelmet. Mindezt jó Vicsay Lajos tanár úrnak köszönhetem, aki a Madách utcai polgáriban belémcsöpögtette a történelem édességét, s regényeim sorában ez a 12. történelmi regényem. Hogy miért írtam meg ezt a könyvemet? 1968-ban Jugoszláviában, a dalmát tengerparton nyaraltunk, A hét kastély öblében. Ott volt szállásunk s onnan kirándultunk naponta. Elálmélkodtunk Trogir (a hajdanvolt Trau) szépségén, gazdagságán, s felidéztem IV. Béla király alakját, aki ide menekült az őt üldöző tatárok elől. De itt sem lelt biztonságot, hajóra szállt hát és két kis sziget között hajózott, nehogy a tatárok rajtaüssenek. Az egyik neve a mai napig Királysziget. Azutáft' felautóztunk a klisszai fellegvárba, ahová feleségét és gyermekeit menekítette még 1241 nyarán a király. És onnan néztük a tengert, és a múltat. Mert ilyen helyről messze lehet látni. Már akkor gondoltam arra, hogy meg kellene írni a tatárjárás Tatárcsillag AZ ÍRÓ A KÖNYVÉRŐL történetét. Azután néhány napra Split (az ősi Spalató) volt otthonunk. S falai előtt láttam a menekülő magyarokat, a haragvó királynét, Laszkarisz Máriát, aki sértett gőggel inkább a klisszai fellegvárat választotta magának és gyermekeinek menedékül, mintsem a gazdag és dölyfös Gargano podesta vendégszeretetét. S a Dóm előtt felnéztünk a timpanon magasába. Befalazva őriztetett meg ott, a klisszai fellegvárban meghalt két hercegnő holtteste, e szöveggel sírládájukon: „Bélának. Magyarország királyának leányai nyugszanak itt, akik a tatárok előli menekülés idején 1242. március 13-án hunytak el." Ezeket az emlékeket és élményeket hoztam el magammal 1968 nyarán, s aztán,'azon az őszön nem volt kedvem regényt írni, s később a magyar történelem más (akkoriban számomra fontosabb) eseményeit írtam meg könyveimben. Nem is gondoltam arra. hogy egyszer múlhatatlan kényszert érzek a tatárjárás történetének megírására. De közeledett a 750. évforduló. Jövőre, 1241 márciusában lesz 750 esztendeje, hogy a tatárok hazánkra törtek. Akkor emlékezünk a pusztító veszedelemre. Felfénylett bennem a Tatárcsillag. Mit is írt Spalatói Tamás? „Azon időben. Urunk születésének 1239. esztendejében... üstökös csillag is látszott, mely az északi tájon, Magyarország fölött csügg vala, és ott marada több napon át, s eléggé nagy csoda dolog előjelének tetszik vala. Mert mindjárt ezen napokban mindenki fülében sűrűn hangzik vala a szomorú hír, hogy a dögletes tatár nemzet már a keresztények határaiba... berontott." Ez az a Tatárcsillag, amely nem több napon, de éveken át hazánk fölött jelentette a veszedelmet s csak akkor tűnt el az égboltozatról, amikor 1242 tavaszán kivonultak a mindent elpusztító tatárok. S ez az a Tatárcsillag, mely beragyogja e könyv lapjait, a félelmetes múltat, a letűnt időket, s melyet könyvem címéül is választottam. Míg a könyv megírására készültem, bejártam regényem színhelyeit, melyeket jó volt látni ahhoz, hogy hiteles legyen a helyszínek rajza. Voltam Heiligenkreuzban, Frigyes osztrák herceg sírjánál; időztem Hainburgban, sétáltam a Muhi pusztán, ültem Várad kövein, bekopogtattam a horvátországi Csázmára, s a Tatárcsillag fényét kerestem a Hargitán. S közben dédelgettem két hősömet: az ifjú Bátor és a nagyon szép Gyönyörű alakját. A fiú a király, a lány a királyné szolgálatában, kíséretében él, s mindketten tanúi a menekülésnek. Megszerettem hőseimet, kedvemre kalandoztam velük végig a kort, s állítottam emléket a 750 évvel ezelőtt lezajlott eseményeknek. Két évtized után írtam meg a Tatárcsillagot. Jó szívvel ajánlom e regényemet fiataloknak és idősebbeknek egyaránt, vagyis mindazoknak, akik szeretik a történelmet és kíváncsiak a titkaira. (Zrínyi). TAKÁCS TIBOR Szerelem a kolera idején Gábriel Garcia Márquez 1985ben írt regényében szülőfaluját Aracatacát teszi meg az aprólékosan realistán ábrázolt, mégis fantasztikus helyszínnek. Az irodalmivá emelt Macondo színhelye a „Száz év magány"-ban a buendiák életének; itt ölik meg az „Egy előre bejelentett gyilkosság" főszereplőjét és itt pereg le a mostani regény története is. Az Amerika felfedezőjéről elnevezett óriási ország a legtitokzatosabbak egyike — még Latin-Amerikában is. A helyszín egy meg nem nevezett kikötőváros, reálisak a földrajzi távolságok. valóságosak a bőségben fuldokló romantikus nevű falvak és városkák, a dzsungel és a folyó — mégis költészetté amalgánozott fantasztikus díszletnek hat az egész. A regény eredeti címe „El amor en los tienpos del cólera" — kolerák idejéről beszél — és ez jobban fedi a tártaimat, mert többértelmű fogalmat használ a regény írója. A rettegett népbetegség csak ritkán erősödött fel annyira, hogy járvány legyen belőle, de szinte végig harcolni kell ellene; kolerára hivatkoznak a polgárháborús ellenfelek, amikor a halottakról kell számot adni, végül ez a járvány az ürügy arra, hogy a regény hősei — elmeneküljenek. Felhúzzák a járványt jelző sárga zászlót, így mennek el a pletykás faluvá vált világból a szerelem meghitt csendjébe. Az idő a múlt század közepétől a harmincas évekig tart — éppen annyi, amennyit a regénybeli emberek végigélnek. Zsúfoltan gazdag a szereplók világa is. Egy-egy villanásra tűnnek csak fel, mégis emlékezetesek maradnak. A szereplök névkavalkádjából kiemelkedik a három főszereplő. Nevük olyan, mint egy-egy verssor. A nói főhőst Fermina Dazának nevezte el az író. Férje, akivel leéli az életét: Juvenal Urbino de la Calle doktor, a város orvosa. A harmadik Florentino Ariza névre hallgat. Ebben a bonyolult, szerteágazó kapcsolatrendszerben az ő egymáshoz való viszonyuk viszi a prímet. Márquez a történetet a végével, Juvenal Urbino doktor utolsó napjainak elmondásával kezdi. Innen tágítja a sztorit egy ember, egy házasság, egy teljes élet rajzává. Garcia Mátquez házasságpárti ebben a regényben. Az orvos küzdelmét ábrázolja a járványok ellen, a felemelkedésért, a hétköznapokat egy örökös háborúktól zaklatott, tépett idegzetű vezetők uralta országban. Mindent kettőjük viszonylatában mesél el. A regény kezdetén a Magdalénán még gőzhajók járnak, amikor első gyermeküket várják. Párizs már csak könnyeztető emlék: észrevétlenül suhan az idő... az utolsó oldalakon írógép kopog, motorcsónak pörög a vízen, az emberek léghajón járnak és nem mernek telefonálni, mert a postáskisasszony belekapcsolódik a neki nem tetsző beszélgetésbe... Hogyan kellene élni — hogyan tudunk élni? — erről szól a regény. Azt hirdeti, hogy nem múlik el a szerelem, mert az ember elmúlt 20 éves, nem hal ki a vágy, mert a haj már őszül, ugyanúgy szomjazzuk a házastárs testét, a gyengédségét, a törődését — függetlenül attól, hogy már mondjuk az ötödik X-et tapossuk... Az összetartozás eró és sokszor az egyetlen fogódzó akkor is, ha az ember már eljut a „végérvényesség erdejébe". A regény voltaképpen tagadása annak, hogy „nem illik" szeretni, a házasság csak megszokás lehet, de nem boldogság. A kolumbiai író regényét Szakács Vera fordította. ROZSNYAI JENŐ