Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-02 / 129. szám

1990. június 2. , szombat 79 ® magazin | [DM Mindennapi irodalmunk INTERJÚ KOCZKÁS SÁNDORRAL, AZ ÍRÓSZÖVETSÉG FŐTITKÁRÁVAL A színházak is átalakulnak? LEVÉLINTERJÚ A GYERGYÓSZENTMIKLÓSI BOCSÁRDI LÁSZLÓVAL — Milyen segítséget, tájékoztatást ad a kortárs magyar irodalom napja­inkban a falu népének? Mi az írószö­vetségfeladata a piacgazdaságban? — Először is szükségesnek tar­tom a szellemi, irodalmi autonómia helyes értelmezését és ennek a kü­lönböző partnerekkel való elfogad­tatását. Számunkra az autonómia a következőket jelenti: az emberi és alkotói szabadságjogok érvényesíté­sét, a nemzeti identitás megújításá­nak írói. irodalmi vállalását, a hazai demokratikus átalakulás társada­lompolitikai és erkölcsi kérdéseinek tudatosítását, az esztétikai pluraliz­mus elvi és gyakorlati biztosítását, a fentiek szolgálatát a külkapcsolatok révén is, általában a hazai, az egye­temes magyar és az európai szellemi értékek kapcsolatának, cseréjének aktív és intenzív szervezési és írói-, irodalmi kultúrdiplomácia révén; az irodalmi szakma érdek- és értékvé­delmét. Másodszor: kiemelten fon­tos az alkotó értelmiségi — és ezen belül az írói — munka intézményes és szervezett értékvédelmének fo­lyamatossága. A kialakuló piacgaz­daság mechanizmusa nem képes kü­lönbséget tenni az értékes és érték­telen. a közvetlenül pénzügyi hasz­not hozó és a távlati értelemben szellemi értéket jelentő művek, al­kotások között. Az irodalom érdek­és értékvédelmében a pártoktól füg­getlenül működünk, bár kétségte­len, hogy a különböző pártok sorai­ban megtalálhatók a magyar írók. A kortárs-irodalom mindig is szolgált üzenettel a falu népének, ha nem is jutott el minden esetben oda. Emlékezzünk csak Illyés Gyula „Puszták népé"-re, amely a dunán­túli uradalmak cselédeinek életét felmutatta. Vagy említhetnénk a ti­szántúli tájból Erdei Ferenc mun­kálkodását. vagy utalhatunk Veres Péterre, aki már az 50-es években szembekerült az erőszakos kollekti­vizálást sürgető elképzelésekkel. Meg is bírálták érte keményen. Az­tán a 60-as években is születtek hiteles híradások: Csoóri Sándor szociográfiája, vagy említhetjük Csák Gyula Mélytengeri áramlását, vagy a Magyarország felfedezése so­rozatot. Az írók a társadalom válto­zásaira naponként nem tudnak rea­gálni, olyan sebességű az irodalom sohasem lehet, hogy a tegnap, vagy a ma történteket visszaadja. Ám amikor már történelmi, történeti távlatba kerülnek az események, mozgások, emberi tragédiák, sors­fordulók, akkor hitelesen megörö­kítik az utókornak. Az irodalomnak az a legfőbb üzenete, hogy ahol emberellenes dolgok történnek, ott tiltakozik. — Elképzelhetó-e, hogy a több­pártrendszerű társadalmunkban fel­újul a népies-urbánus ellentét? — Negyven évig manipulálták nálunk az irodalmat, úgy téve a népies-urbánus ellentét esetében i§r mintha nem létezne. Most túlléphe­tünk ezen az ellentéten, úgy, hogy mindent végiggondolunk tisztesség­gel, és tisztázunk. Benne van a leve­gőben a népies-urbánus ellentét fel­újulása. A magyar irodalomnak a 30-as, 40-es évekig, de még 1956 után is sajnálatos ellentéte volt — a népies-urbánus szembenállás. Ez nem járható út. A legszebb példát ebben is Ady Endre jelenti, akinek életmüvében megtalálható mind a népies, mind az urbánus vonás, és jól látta, hogy a különböző erőket össze kell fogni, nem a széthúzás a megoldás. Nem félek ennek aZ el­lentétnek a felszításától, mert nyíl­tan, tisztán végiggondolhatjuk a dol­gokat. Aki a magyarságot vállalja, vállalja a közös felelősséget is a nemzet építéséért, s éppen ez az, ami ezen az ellentéten felülemelhet mindenkit. Tudomásul kell ven­nünk, hogy egy hajóban utazunk, és ha bárkit kirekesztünk, abban a pil­lanatban kevesebben vagyunk, és szegényebbek vagyunk. — Milyen kezdeményezésekkel próbálja a Magyar írószövetség ösz­tönözni a kortárs magyar irodalmat? — Várhatóan sokan kerülnek ve­szélyeztetett helyzetbe, munkanél­külivé válnak, hajléktalanná. Ez az idő alapvető változásra, vállalko­zásra sarkallja, kényszeríti az em­bert . S mindennek létfeltétele a szel­lemi autonómia, aminek megterem­tése is pénzbe kerül. Most a piacgaz­daság törvényei uralkodnak majd, s az államnak nincs megfelelő tőkéje az irodalom mecenatúrájára. Az iro­dalom hosszú távon, 5-10 év alatt visszatéríti a befektetett tőkét, hi­szen művelt, nyitott állampolgárok formálását segíti, nélkülük pedig nem mozdul előre a gazdaság. Ebben a kényszerhelyzetben talál­tuk ki azt a jelszót: segíts magadon, hátha az állam is megsegít. Létre­hoztuk az Arany Jánosról elnevezett alapítványt, amelynek felhasználá­sával a kortárs irodalmat támogatni tudjuk. SZ. LUKÁCS IMRE — Hat évvel ezelőtt, amikor megalakítottad a Figura csoportot, milyen arculata volt a romániai profi és amatőr színjátszásnak? — Megalakulásunkkor létezett hat magyar nyelvű profi színház, három többé-kevésbé kísérleti jellegű diákszínpad Marosvásárhelyen, Kolozsvárott. Temes­váron: négy félprofi, állami támogatást élvező népszín­ház (Arad, Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely), valamint egy sor falusi, városi kultúrotthonban működő kis csoport. A profi színházak arculatát az ott működő rendező egyénisége szabta meg. Azokban az években megújulási szándékot, frissességet a kolozsvári és a szatmári színház előadásaiban lehetett felfedezni. A többiek egy része a könnyen eladható műfajokat játszotta, mások pedig igen alacsony nívójú produkciók­kal keserítették a nézőt. A népszínházak nemes felada­tot vállaltak magukra: tartották a lelket a vidék embe­reiben. A hangsúly a magyar nyelven volt, s nem a szakmai színvonalon. Ez akkor tett volt. A diákszínpa­dok mára már elvesztették kísérletező kedvüket és kezdeti lendületüket. A többi kis csoport fenntartóit pedig nem igazán a színházcsinálás kényszere, hanem a kellemes időtöltési vágy „hajtotta a deszkákra". Mindegyik kategória műsorterve és előadása gondos cenzúrának volt alávetve a „szakemberek által". Ma­gyarországi szerzők szóba sem jöhettek. A honiak közül például Sütő darabjai kerülendők, a nyugati szerzőké pedig veszélyesek voltak. Persze a helyi szakemberek hozzáállásából fakadóan itt-ott rés támadt. így játszot­tuk el mi is az Übü királyt. — Volt-e lehetőség az új színházi áramlatok befogadá­sára, illetve mennyire tudtátok megismerni, alkalmazni a különféle — sztanyiszlavszkiji, grotowski stb. — módsze­reket? — Saját kiskertünket művelhettük, de idegen földről hozni nemes dugványokat nem adatott meg nekünk. Már a szomszédos megyébe eljutni is szinte lehetetlen volt a tökéletes bürokrácia miatt. Arról, hogy országos fesztivált vagy külföldi utat szervezhessünk, ilyen cso­portot fogadjunk, szó sem lehetett. Becsempészett fo­lyóiratok és könyvek segítségével próbáltuk elképzelni, milyen a színház más országokban. Az úgynevezett nagyokat persze feltétlenül el kellett olvasnunk. Ma­gyarországi barátaink jóvoltából jutott el számos szak­könyv hozzánk. így ismerkedtünk Sztanyiszlavszkijjal, Meyerholddal. Brechttel, Vahtangovval, Brookkal, Grotowskival: Egy előnye azért volt annak, hogy nem ,„fertőztijk túl" magunkat: ötleteink frissek, tiszták ma­radtak, s ha nem is mindig eredetiek, mi ahhoz hasonlót nem láttunk. — Az amatőr megjelölés bélyeget vagy másságot jelen­tett? Ügy értem, a hivatásostól eltérő, jobb, politikus színházat? — Az előbb említett okok miatt az emberek tudatá­ban nálunk tényleg kemény választóvonal létezik az amatőr és a profi között. Bár van egy sajátos közönsége — én ezt a szót szeretem — a nem hivatásos, csoportok­nak., de csak ritka kivétellel sikerült kitörni az amatőriz­mus béklyójából. A jelenlegi kolozsvári csoport, Salat Lehel vezetésével viszont meglepte a kritikát. Kérdés, meddig tudják folytatni. De ezek a kategóriák igazából nem érdekesek. Mi azzal fogtunk munkához, hogy valami nem létező, éles, érzékeny színházat hozzunk létre, olyat, amire az úgymond profiknak nincs lehetősé­gük. Úgy gondolom, hogy előadást létrehozni csak akkor érdemes, ha az a színészek és a nézők jól szervezett jelenlétéből fakadó jelenségként áll. Csak addig szabad játszanunk egy produkciót, amíg el nem veszti ezt az értékét. A befalazott asszony balladáját, amit a szegediek is láthattak a fesztiválon, otthon csak kétszer tudtuk játszani, az Übüt huszonkétszer, a Vér­nász/ tizenötször. A kérdés, amit feltettél, most olyan szempontból aktuális, hogy amióta itthagynak minket a színészek, ijesztővé vált a hiányuk. Színházaink nagy része kénytelen segédszínészeket alkalmazni. Most pá­lyára lehet kerülni és bizonyítani. Remélem, hogy az új gazdasági konjunktúrában lehetőségünk lesz a nem állami szubvencióval működő profi színházak létrehozá­sára, ami merőben új és jó lesz. — A fesztiválon egy beszélgetés alkalmával azt mond­tad: teher alatt nő a pálma. Ez úgy értelmezhető, hogy a rátok nehezedő politikai nyomás ellenében a ném hivatá­sosok tudtak cselekedni elsősorban és ez ab ovo politikus színházat hozott létre? — A nyomás alatt megszülető színházra nem a politi­kus a legmegfelelőbb jelző, hanem az. hogy közösségi. A politikus színház ellen esztétikai kifogásaim vannak. Az a hideg tükrök színháza, a hétköznapi politika felszínét próbálja lemásolni. A színház az zene, sót jóval több ennél, mert már hangszere is a legtökéletesebb alkotás: az ember. S a mindenkori színházi emberek elsődleges feladata, hogy a színházat az emberi lélek egyik orvosságának tekintsék, amely felold a betegsé­gek alól és gyógyít. Gyógyít egy olyan közös nyelvvel, melynek megteremtése belső kényszerből fakad. Ez a belső kényszer pedig nem lehet más, mint a csatarendbe állított szeretet. Mert csak a szeretet képes az odafigye­lésre, az emberek számára érthető nyelv megteremtésé­re, mely Brook szerint a színház alfája és ómegája. Manapság a tragédia haláláról beszélnek. Ezzel nem értek egyet. Az ember létezésénél fogva magában hordozza a tragikumot; a bűnbeesés óta tragikus a lét számára. Egész életünkben egymásnak feszül és mar­cangol bennünket a lét mélységeibe süllyedés és megvál­tásunk lehetősége. Ez a belső harc ölt testet időnként és a színháznak ezekkel a „létezési csúcsokkal" kell foglal­koznia. Amikor létünk fordulópontjainak hálójában vergődünk, ezek a pillanatok hordozzák magukban a vegytiszta, univerzális tragikumot. A nyomás alatt meg­születő belső kényszer eredményezi hát azt a belső feszültséget, melyet követ a robbanás, s a létünk sötét horizontját kihasító villám a megváltásunkat ígéri egy rövid pillanatra, hisz az újra összeálló léleknek megada­tik a tökéletes konstrukció — a szeretet — lehetősége, majd visszazuhanunk egy másik sötétségbe. Szóval az, ami bennünk szikrát csihol, a villám megszületéséhez vezet, mindenkiben eltérő intenzitású, de mindannyiun­kat egyszerre képes megtisztítani — a közös nyelv által. Itt kapcsolódik tehát a tragikumhoz a nyelv. — Ha megszűnt a diktatúra diktálta nyomás, felbom­lóban van a közösségi színház eszménye is? — Ellenkezőleg. Kisebbségi helyzetünk egy sajátos lelkiállapotot eredményez. A változás óta azt tapaszta­lom, hogy egyre többen fordulnak a vallás felé. Feléled­tek a régi hagyományaink, a negyven éve betiltott ösi szokásaink, mint a határkerülés, búzaszentelés. Az emberek teljes lényükkel újra élik magyarságukat, kö­zösségi hovatartozásukat. Ez adhat számunkra bizton­ságot átvészelni az elkövetkező nehéz időszakot. Aki most elszigetelődik, vagy elmenekül vagy elfásul. Az egyházra és a színházra most azonos feladat vár: az embereket egymáshoz kell vezetnie. Formai szempontból tehát most nem csinálhatunk „hideg" színházat, amely­ben az elidegenítés elemei dominálnak, mert az embe­rek simogatásra, meghitt együttlétre vágynak. Közü­lünk is azokra az emberekre, akik e szabadságban továbbra is tudatosan a színházcsinálást választják, ez a feladat vár. NAGY MÁRTA TÜKÖRKÉP A 6. és 7. oldal illusztrációi Sejben Lajos munkái T ápai Antal nem Szegeden született. Aprócska gyerek volt. amikor Alsóvá­ros valamelyik napsugárdíszes paraszt­házába költöztek. Mezítlábas kisfiúként kötött barátságot a Tiszával, a boszorkányszigeti öreg nyárfákkal. Kisinasként ismerte meg Szeged ut­cáit. házait, tereit. Ifjú szobrászművészként a város történelmét, polgárait. Szegedet szerette, mindenestói vállalta, de nem minden városrész nótt egyformán a szívéhez. A szomorú, s egyben megalázó történet, melyet egy borongós őszi délutánon mesélt el az általa legszebbnek, leg­hangulatosabbnak tartott városrészhez, a Klau­zál térhez fűződik. — Ha bemegyek a városba, — ha csak tehe­tem, — a Klauzál tér felé kanyarodom, kezdte elbeszélését. Szeme valahova messzire nézett. Harmincegynéhány év távlatából kellett az em­lékeket elóásni. A Klauzál teret mindig nagyon szerettem. Olyan, mint egy kis mediterrán gyöngyszem. Klasszicista és eklektikus stílusú paloták foglalják zárt egységbe. Különösen késó nyári délutánokon nagyon szép. Közepén Róna: Kossuth szobra, mögötte a Virág cukrászda színes gombáinak sokasága, a sziesztáző-beszél­getó polgárokkal. Felettük a kék égen cikázva repülő, csivitelő fecskék ezrei. Igazi mediterrán hangulat. Bizonyos vagyok benne, sok földközi tengeri középkori kisváros elvállalná szíves-örö­mest főteréül Klauzál terünket. ehhez a tenyérnyi városrészhez mennyi, de mennyi politikai esemény, kenyérharc fűződik, nézett maga elé elgondolkodva. Ha csak az utolsó százötven évet nézzük, s kemény bütykös szobrászujjain számolgatni kezdte azokat az ese­ményeket melyek hirtelen eszébe villantak: Kos­suth két alkalommal is mondott beszédet ezen a téren, a leghíresebbet a legkétségbeesettebbet 1849 júliusában a Kárász-ház erkélyéről. 1918 októberében itt jelentették be az Őszirózsás forradalmat. 1919-ben a Horthy-korszak kezde­tét. A március'15-i ünnepségek, a szociálde­mokraták. kisgazdák politikai szónoklatai, ma­Művész­kálvária rakodásai. — legyintett fáradtan — mind itt zajlottak. A sors különös iróniája, hogy a ke­nyérpiac is ezen a téren volt egykor. Politikai harc a nagyobb darab kenyérért! Ezt a harcot akartam ábrázolni szobrászkézzel. Egy kismé­retű szobrot képzeltem, a tér nyugati sarkába, abba az intim kis parktükörbe, ahova később Csáky: Táncosnője, majd Pátzay: Kenyérszelője került. Csak az én szoborelképzelésem nem volt megfelelő. Hogy miért? Lassan bólogatott, s elgondolkodva mondta: éppen ezt akarom el­mondani... — Szegedet a Tisza szülte. Lakóinak: halá­szoknak. hajósoknak, hajóácsoknak, a folyó adott kenyeret. Ezt a kenyeret, az Életet akar­tam ábrázolni egy fekvő hal testével. A politikai harcot pedig a rajta marakodó két. — a harc hevében kiterjesztett szárnyú —. halászsassal. Hatalmas karmü csúdjeiket a hal testébe mé­lyesztették. Kitátott. horgas csőrük tépésre ké­szült. Szinte hallani vad vijjogásukat. A zsűri elé szánt szobor, láttam amikor Tápai mintázta, mindössze hetven centiméter magas, mégis döbbenetesen monumentális hatású, meg­rázó erejű. Kifejezte azt a könyörtelen politikai harcot, mely ezt a ma oly békés hangulatú teret egykor jellemezte. — Az ötvenes években jártunk. Becsomagol­tam a kész szobrot — folytatta Tápai — és elvittem az akkori tanács művészeti ügyekkel foglalkozó illetékeséhez bemutatni. Tőle függött a sorsom, a szobor felállításának, zsűri elé kerü­lésének lehetősége. Hatalmas, faragott bútorok­kal berendezett dolgozószobában fogadott. Óri­ási, csatatérnyi íróasztal mögött ült. Arckifejezé­séből. egész tartásából sugárzott: véleménye — bármiről legyen is szó —. megmásíthatatlan! — Miközben kicsomagoltam a szobrot, el­mondtam mindazt, amit most neked. Percekig nem szólt semmit. Aztán szeme lassan elszür­kült, arcát egyre jobban eltorzította egy ellen­szenves vigyorgás, döcögve, gúnyosan elkezdett nevetni, majd megszólalt: — Tápai Elvtárs! Maga ezzel a nagydarab döglött hallal NYALNI (!) akar ... elvtársnak! Úgy látszik maga is tudja, hogy a tanácsi appará­tusban ó a „nagy" horgász! Ezzel részéről elintézte a szobrom ügyét. Szí­vem mélyéig elkeseredve, önérzetemben meg­alázva, megsértve, némán csomagoltam be a szobrot. Ha egy hozzáértő zsűri azt mondja: Nem felel meg a művészi elvárásoknak! A dön­tést elfogadom! De, hogy egy olyan ember, aki képzetlensége miatt alkalmatlan műalkotások értékelésére, s véleményét ilyen útszéli szavak­kal nyilvánítja ki, ezt nem fogadom el! —. Szangvinikus ember vagyok, sokszor elő­fordult. hogy kizsúrizett szobraimat nagykala­páccsal vertem szét. Elgondolkodva sóhajtott. Volt olyan is, amelyikért kár volt! Nem tudom megindokolni, de ezt a kisplasztikát elkeseredett dühöm ellenére sem semmisítettem meg. Ma is megvan, pillantott át a szomszéd szobába a vijjogó sasokra. — Hát ennyi! ... Nézett rám felhúzott szemöl­dökkel. megtört fényű szemekkel. Sok csalódás ért az életben, de akkor a tanácsi „dóntnok" azzal az egyetlen mondatával, nemcsak a mű­vészt, de az EMBERT, a MÉLTÓSÁGOMAT is sárba taposta. * * * Odakint, és bent a szobában is szürkült, söté­tedett. Nem szóltunk többet. Elhaltak a mega­láztatás keményen kopogó szavai. Néhány évti­zede-évei?) így is lehetett. Reméljük történel­münkben utoljára! NAGY LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents