Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-12 / 110. szám

7 1990. május 12., szombat DM magazin Engem nem lehet eladni a Kárpát-medencében!" „Felvidéki, murányi származású apám a coburgi hergceg kastélyában született, mert nagyapám kasznár, mai szóval afféle számadó volt ott. Apám járásbírósági tisztviselő lett, s kinevezték Zólyomra telekkönyveiének, ahol az összes városi pánszláv ügyvédekkel jó barátságot kötött. Anyám tanítónő volt, alföldi lány, kiskőrösi. Megismerkedtek, összeházasodtak 1903-ban, három gyermekük született, jómagam 1908-ban. Tízéves koromig ott laktunk Zólyomon. Dacára a háborúnak, jól éltünk. Máig is gyönyörű emlékem, hogyan verte ki 1919-ben a vörös hadsereg a cseh haderőt a városból. Nagyszerű hadművelet volt! A családi ház tetejéről távcsővel gyönyörködtünk a magyar bakákban, hogyan jönnek le a Pusztavár oldalából a Szalajka völgyébe, támadó arcvonalban... Boldogok voltunk, hogy kiűztük a cseheket, akik rettentően megaláztak bennünket. Anyámat például véresre verték a város főterén, mert magyarul szólalt meg... Ám az örömnek három nap múlva vége lett, mert a magyar csapatokat visszarendelték. Nem lehetett tovább a városban maradnunk, ablakainkat rendre betörték, ganét dobáltak a házunkra... Balassagyarmaton befogadtak, bennünket, ott végeztem el a nyolc gimnáziumot. Az utolsó években már tornászkapitány lettem az iskolában és önképző köri elnök. Ebben az önképző körben stilisztikával, retorikával, vers- és prózaírással foglalkoztunk... Az érettségi után felvették a műegyetemre, ám a barátaim átcsábítottak a Ludovikára. így lettem hivatásos katonatiszt. 1931-ben avattak tüzértisztté. Pesten, a Bercsényi tüzérezrednél, az Andrássy úti laktanyában kezdtem el a szolgálatot, mint tüzérhadnagy. „ Miért vaty csapatkutya?" Diákkori muzikalitásom révén rövidesen pályadíjat nyertem. Egyszer az öreg Fricsay a gyalogezred zenekarát vezényelte egy ünnepségen. én pedig vezényeltem a kiskatonáim által betanult, a pályadíjat nyert Bercsényiódámat. Az öreg átölelt és tört magyarsággal megkértezte: „Észtet a musikát ki csinálta?" „Én!" „És betanítást ki csinálta?" „Én!" „Akkor te mért vaty csapatkutya, tyere hozzám a legmagasabb zeneiskolába leszel karmester!" Persze nem mehettem, hiszen az állam taníttatott ki, szolgálnom kellett... No, ilyen epizódok közepette pályáztam meg á hadiiskolát, s mint nulla éves, Milánóba kerültem 1935-ben. Egészen pontosan a milánói gyorshadosztálytüzérezredhez, amit szerencsére nem küldtek el az abesszin háborúba, hanem a Breunerhágót kellett őriznünk... Milánóból hazatérve, 1938-ban összekülönböztem sváb tábornokommal. Akkoriban még a honvéd vezérkar tele volt ezekkel a K. u. K.-s marcona sváb tábornokokkal... így lettem gépjárműves tüzér, s lekerültem Kecskemétre. Egységemmel ezután részt vettem a felvidéki és az erdélyi bevonuláson, Kárpátalja lerohanásában. amit mellesleg Héjjas Iván szervezett meg. Az én feleségem is Héjjaslány, hiszen amikor '43-ban a Don-frontról légnyomásos sebesüléssel hazakerültem Kecskemétre, megismerkedtem vele, s csakhamar összeházasodtunk. Én harmincöt éves voltam, kicsi feleségem tizennyolc. No, ó ennek az előbb emlegetett Héjjas Ivánnak az unokahúga volt... Visszatérve az előzőekhez, még 194i-ben a bácskai bevonuláson is részt vettem. így történt, hogy német tudásomnak köszönhetően. a II. német hadseregparancsnoksághoz rendeltek, ahol összekötő tiszt voltam, immár százahalálhírére felbolydult az egész börtön, mindenki remélte a szabadulást... Engem végül tíz nappal hamarabb bocsátottak el. egy hajnalon. '53 májusát írták ekkor. Elöször lementem Kecskemétre a gyerekekhez, aztán pedig vissza a Hortobágyra, ahol röhögött rajtam az egész társaság, hogy ez itten visszajön a szabadságból a rabságba. Mondtam nekik: hülyék vagytok, hiszen itt a feleségem. Hát érte csak visszajövök?! No, végül megúsztuk a hortobágyi kirándulást is, hazakerültünk Kecskemétre. Csakhogy se lakás, se állás, se semmi... Ez volt '53-ban... mígnem a volt pénzügyi főtanácsos hívott, menjek el végrehajtónak, menjek ki a tanyákra és hajtsam be a parasztoktól az adót... Elvállaltam. így lettem végrehajtó, cséplési főellenőr... De nem harácsoltam. Koncepciós per Szegeden 1956-ban gépkocsivezetője voltam a rendelőintézet egészségügyi kocsijának. Egy kenyérszállítás alkalmával eljutottunk Sopronba, mondtam is a feleségemnek, itt az alkalom, átmehetnénk mi is Ausztriába. Nem, mondta a párom, ó nem hagyja el anyai ágát, apai ága jó helyen van Los Angeles-ben, de az anyai ágat nem hagyja... Lakáscserével költöztünk 1964-ben Szegedre, mentünk a gyerekek után, akiket ide iskoláztak be. Itt engem a biztosító átvett, náluk dolgoztam. A következő évben az Osztrovszki és a Bercsényi utcák üres, foghíjas telkein két társasházépítő közösséget szerveztem, hogy diplomázó leányom és több barátom mielőbb lakáshoz jusson. Két év alatt átadtuk a kulcsokat. Hát megbolondultak az emberek. Az egyik követelni kezdte, adjak neki ezer forintot csillárra. Mondtam, nem adhatok, hiszen nincsen végelszámolás. Följelentettek, meghurcoltak. Hiába mondta Bába ügyvédem, hogy amíg nincs végelszámolás, addig nem is sikkaszthattam. Ez egy utólagos koncepciós per volt ellenem, merthogy én horthysta-ludovikás tiszt, a szegedi gondolat ébresztője voltam... A perre egyébként jellemző volt. hogy a csalások, sikkasztások vádját képező körülbelül harmincezer forintot, a két társasház öszszesen négymilliós költségvetésének 1,3 százalékát a bíróilag kikényszerített végelszámolás után polgári perben megnyertem... A büntetés? Elöször két év szabadságvesztésre ítéltek, koholt csalási és sikkasztási vádakkal. Fellebbezésem után egy évre módosították azt, majd eme ítéletet is megfellebbezve, öszszesen hatrendbeli csalás, sikkasztás és vesztegetésben való bűnrészesség vádjával hat hónapi szabadságvesztésre ítéltek, melyet az előzetes letartóztatásban töltött időmmel utóbb letudottnak tekinteni kegyeskedtek... '68-ban, ahogy kiszabadultam, még dolgoztam a véradó állomáson, majd nyugdíjba vonultam, s így nyugdíjasként mint idegenvezető, akit már nemigen lehetne a Kárpátmedence egyetlen nyelvén sem eladni, vezettem különböző turistacsoportokat Szegeden, egészen 1979-ig, amikor Pestre költöztünk. Utóbb ide a Karinthy utcába, ahol anyósom lakott. 1943 óta minket a sors tizenöt lakáscserére kényszerített. Azt szoktuk mondani a párommal, innen már csak az urnába vihetnek el bennünket..." DARVASI LÁSZLÓ NAGY LASZLO FELVETELEI A felvidéki bevonulás alkalmával egy Gice nevű falucska templomdombján a helybéli öreg lelkész fogadja az érkező magyar katonákat. A tüzérfőhadnagy katonásan meghajol és bemutatkozik: Makláry László vagyok. A lelkész karon ragadja a tisztet, majd a templom körüli sírkertbe vonszolja, ahol egy vasráccsal kerített emlékművön ez áll: Itt nyugszik Makláry István, Gice község református papja és neje, Mándy Zsuzsanna — az 1800-as évek elejéről... Makláry László ekkor elhatározta, hogy kutatni fog ősei után. Pedig az ő élete is olyan, mint egy nagyregény... dosi rangban... No, Belgrádban állt a bál. Rengeteg volt a lövöldözés, a partizánakció. Engem azzal bíztak meg. hogy gyűjtsem össze a bácskai magyar hadifoglyokat, nehogy deportálják őket a németek. Csakhogy nekem már nem jutott magyar ember. Erre öntevékenyen válogatni kezdtem a magyarul tudó bunyevácokat, szerbeket... Öt ütközetben véreztünk el '42 nyarán pedig az egész páncélos hadosztályunkat a Donhoz vezényelték. Öt ütközetben véreztünk el, úgyszólván a semmiért. Aprócsepró hídfőharcok voltak ezek. majdnem lényegtelen területfoglalásokért. Ezek egyikében kaptam a légnyomásos sérülést, egy általunk páncélkoporsónak nevezett harckocsiban. „háromdimenziós" tűzben. Alulról a páncélromboló járőrök, szemből a Don túlsó oldaláról a nehéztüzérség, fölülről pedig a repülök tüzeltek... Nagyon sokan a harckocsikbanégtek... Feleségemmel tehát még tizenhat éves korában, egy szovátai nyaralás alkalmával ismerkedtem meg, két év múlva, 1943-ban keltünk egybe. így lettünk mi később az osztályharc legtökéletesebb céltáblái, egy volt horthystaludovikás százados, a párom meg a Héjjas Iván unokahúga, mi mindig duplán kerültünk a céltáblára. Na hisz, végig is csináltunk mindent! Pincebörtön, padlásbörtön, deportálás, ÁVH-s meghurcolás, inkvizíciós kihallgatások... 1943 májusában a kolozsvári 25-ös tüzérosztály rohamparancsnoka lettem, s ekkor oda is költöztem, a „kincses városba". Mindenki kinevetett, hogy én ekkoriban Kelet felé költözöm. Kolozsvárott sikerült aztán egy német szerelvényt, amit a bombázások elől kitoltak az apahidai mellékvágányra, lefoglalni. Szereztünk tizenkét remek 765-ös páncéltörő ágyút, teljes lőszeradagolással és tizenkét darab oldalkocsis motorkerékpárt, golyószórókkal... Nem kímélték a román vért Ezeknek a fegyvereknek egy részével vett részt az én egységem a tordai véres ütközetben. Az oroszok románokat küldtek ellenünk az első vonalba, bizony nem kímélték a román vért, mert hát az átállás után mindent természetesnek vettek. No. valahogy itt is életben maradtam. Jött a visszavonulás, sorozatos utóvédharcokkal a nyíregyházi, majd a tokaji hídfőnél, aztán Budapestnél, mígnem '44 karácsonyán parancsot kaptam, hogy menjek Németországba, újabb kiképzésre, a csapatom feltöltésére... 1945-ben, mint sokan másoknak, nekem is véget ért a háború. Amerikai hadifogságba kerültem. Eldorádóba! Mindez egy osztrák kisvárosban történt, honnan végül is egy magyarokkal feltöltött gyűjtőtáborba vittek, ahol nyomozni kezdtem azok után a magyar lovak után. melyekkel még a menekülők jöttek idáig, s amiket aztán a bajor parasztok elkötöttek. A bajor paraszt istállójából csak a perzsaszőnyeg hiányzott, az megúszott mindent ... Ezeken a magyar lovakon aztán amerikai tiszteket lovagoltattam, így kerültem barátságba velük. Az ő segítségükkel sikerült regisztráltatni az állatokat a magyar visszaszolgáltatási bizottsággal, minekutána 1947 májusában százötven lóval, tíz tehénnel hazajöttem az amerikai hadifogságból. Le is tartóztattak azonnal Komáromban, bevágtak a börtönbe, majd felhoztak Pestre a katonapolitikai osztályra, annak a pincebörtönébe kerültem, hol abból a csajkából ettem, amibe belecsináltam, míg fent a főnökségen ott trónolt az én egykori ludovikás iskolatársam, Pálffy Oestereicher György... A vádpont az volt, hogy én az osztályomat Nyugatra kényszerítettem s a németek mellett végsókig kitartottam, ahelyett. hogy átálltam volna a szovjet haderőkhöz. Hatvan napig szóba se álltak velem, míg végül a népügyészségre akartak zavarni. Mondtam, nem megyek, amíg nem vezetnek engem a Pálffy altábornagy elé... Végül kiengedtek, de úgy, hogy hetenként jelentkezni kellett a katonapolitikai osztályon, ahol rendre arra akartak rávenni, hogy besúgó, felderítő legyek. Mondtam nekik, hát ha megdöglök, akkor se! Internálások 1949 januárjában született első gyermekünk, az Anna lányunk, a következő év nyarán pedig fiunk, László. Hát ebben az esztendőben az egész családot kitelepítették Miskolcra, ahol mélyépítő teherfuvarozó sofőr lettem... Azt hittem, sikerül megúsznom az ÁVH zaklatásait. Nem sikerült, mert a katonapolitikai osztály átadott nekik, így aztán rendszeresen kihallgattak, főként éjszakánként, s kivégzéseket, meg háborús bűnöket akartak rám bizonyítani... Nem sokáig lehettem sofőr, csakhamar kirúgtak, így váltam aztán kőzúzógépésszé. Volt egy cigány brigádom. magam is beálltam közéjük dolgozni, „etettem", zsíroztam, olajoztam a gépet. Volt is teljesítmény. Na. mit tesz Isten? Jön a hortobágyi kitelepítés, hát elragadnák az egész családot Miskolctapolcáról, a Hortobágyra. Szerencsére a gyerekeket sikerült lementeni Kecskemétre az anyósomékhoz, így aztán csak a feleségemmel mentünk a pusztába. Másfél évig, '53 őszéig voltunk ott. Hajnaltól vakulásig dolgoztunk, óriási nyomorban. Még az eljövendő telepesek vályogházait is mi építettük. Egyszer csak jön a rendőrség Debrecenből, s elmondják, hogy egy régi, ezer forintos, még Miskolcon kapott büntetésemet — állítólag letagadtam életrajzomban a katonai múltamat — megfellebbezte az ügyész, s így azt négy hónap börtönre változtatták. Be is vittek azon nyomban a debreceni börtönbe. Egy húsz férőhelyes, de negyvenfós cellába kerültem, javarészt környékbeli parasztok közé, kik hol egy zsák krumpliért, egy kis gabonáért vagy tiltott vágásért ültek ottan. Tanítottam őket zsoltáréneklésre... Sztálin