Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5., szombat v 119 jg magazin | [DM Vajtai István életműve Öt éve. 1985. március 22-én levelet írtam Székely Sándornak, a városi pártbizottság elsó titkárának. Ismertettem neki Vajtai István munkásságának jelentőségét, s végül ezt kértem: „A szegedi pedagógus társadalomnál is szélesebb értelmiségi réteg — tanítványainak százait ideértve — nagy megelégedéssel fogadná, ha Vajtai István — a mi Vajthónk! — kilencvenedik születésnapján valami méltó állami kitüntetést kapna. így látná a szegedi értelmiség, hogy nálunk a munkának valóban megvan a méltóbb jutalma." A kitüntetés akkor is, végképpen elmaradt. Annyi lett belőle, hogy a tanárképző főiskola, amely annak idején oly mostohán bánt vele, e kivételes jubileumi alkalommal végre köszöntötte egykori oktatóját. Viszontagságos pályakezdés Vajtai (1934-ig Waitsch) István bonyhádi sváb paraszt családban született 1895. május 7-én. Korán megözvegyült édesanyja tisztes szegénységben nevelte föl három testvérével és áldozatos szívóssággal Íratta be 1907 őszén a helyi evangélikus gimnáziumba. Vajtai István érettségi találkozóink alkalmával minduntalan fölemlegette egykori iskolájának egészséges, demokratikus szellemét. Bár ő katolikus volt, végig tandíjmentes, mert kitűnő bizonyítványokat vitt haza. Később, az 1914— 1915. tanévben Illyés Gyula is ide járt, és a Kora íovajz-ban, meg naplójegyzeteiben ó is fontosnak, jellemzőnek tartotta kiemelni az iskola nem csak vallási, hanem nemzeti türelmességét is, különösen a parasztszármazék igazgatónak, Gyalog Istvánnak haladó szellemét, humánus pedagógiáját. „Az osztály többségének neve idegen hangzású volt" — emlékezett Illyés. Vajtai István 1915-ben hadiérettségivel vonult be a császári és királyi 44. gyalogezredbe, „egyéves önkéntesnek", ahogyan ekkor az érettségizett regrutákat, a későbbi „karpaszományosokat" hívták. Szellemi fejlődésrajzát megörökítő Közelharc című kéziratos önéletrajzában így emlékezett vissza: „Büszkén léptem át a bevonulás napján a kaszárnya kapuját, és még álmomban sem gondoltam volna arra, hogy néhány nap alatt ronggyá tépik majd minden emberi önérzetemet." 1916-ban kivitték az orosz frontra, Galíciába: márciusban már a lövészárokban találta magát. „A harctéren — írta — nem az ellenségtől tartottunk — valahol tisztes távolban, hóba süppedt lövészárkokban lapult —, hanem a parancsnokainktól, minél magasabb rangúak voltak, annál jobban." Huszonegy évesen, szakaszvezetői rangban szakaszparancsnokká nevezték ki. A híres-hírhedt Bruszilov-offenzíva során július végén fogságba esett. Az Urálban, Jaranszk mellett töltött csaknem két esztendőt. Az októberi forradalom után a helyi lakosság szabadította meg őket fogságukból. Némi kódorgás után — a fehérek és vörösök közt, a senkiföldjén, éhezve — eljutottak Pétervárra (a mai Leningrádba), s onnan haza. 1918 augusztusa volt már. ósszel fölkerült a pesti egyetemre, a margitszigeti bölcsészotthonba. 1919 tavaszán az őszirózsás forradalom kormányától frissen egyetemi tanárrá kinevezett Babits Mihály irodalomelméleti óráit is hallgatta. Fábry Zoltánnal együtt: Babitsnak ezeket az előadásait éppen főként Fábry Zoltán és kisebb részben Nagy Sándor Kálmán jegyzetei őrizték számunkra. Az öregdiák így a háború és a forradalmak miatt nagy késéssel szerezhette meg magyar és német szakos tanári oklevelét. 1926-ban Miskolcon kezdte pályáját, majd hosszabb ideig Jászberényben tanított. Középiskolás fokon Híre valamiképpen eljutott Szegedre, a Baross Gábor Gimnázium igazgatójának fülébe. A Baross — a nagy múltú főreáliskola utóda — már 1932 óta az egyetemi tanárképzés fontos műhelyévé, a tanárjelöltek gyakorló tanításainak színhelyévé fejlődött. E rangját csak megerősítette és nevében is (...) „A költészet varázsával" szelet vetettem és vihart arattam. Az előadásom a Tiszatáj 1955 februári számában ugyan megjelent, de kár volt megjelennie, inert „fönt"-ról más szelek kezdtek fújdogálni és megint azt dúdolták (főleg írók, költők és egyéb mihasznák figyelmeztetésére), hogy a művészetnek a népet kell szolgálnia, vagyis teljes adekvációban kell lennie a párt politikaivilágnézeti követelményeivel. Kár lenne most — önigazolásul — azt hánytorgatnom. hogy mit is akartam és mit nem akartam az előadásommal mondani. A pártpolitika hűségnyilatkozatot várt. nem költői, szubjektív önkifejezést. Hiába érveltem volna azzal (érveltem is), hogy nincs nagy költészet a teljes emberi áthevültség, az érzületi és gondolati vállalás hőfoka nélkül, és ez biztosan nem fér bele a „közérthetőnek" megkövetelt nyelvi színtelenségbe. Aki színtelenül, az anyanyelv kifejező erejének egyéni mozgósítása nélkül ír, az nem író, nem költő, hanem „közlő", és közleményeire nincs semmi szüksége sem az ügynek, melynek szolgálatába szegődött, sem az olvasónak („műélvezőnek"), akit igenis a forma „varázsa", vagyis — főleg lírai költeménynél — a tartalom legmélyebb és egyben legérzékletesebb, a villámcsapás erejével meghökkentő és egyben megvilágító szépsége foghat csak meg. Ezt éppen legnagyobb lírikusaink példájával akartam dokumentálni — Vörösmartytól József Attiláig — de ez valójában nem volt fontos. A politikai cél volt fontos: a renitenskedni merészkedő értelmiségiek feje fölött meg kellett suhogtatni az ostort, még idejében, nehogy esetleg a vérmesebbek még jobban belevaduljanak a szólásszabadság „alkotmány biztosította jogának gyakorlásába". Heteken át különböző megyei, városi és egyetemi pártaktívákon suhogtatták meg a fent említett ostort, de az sem lenne túlzás, ha azt mondanám, hogy a véres kardot hordozták meg az értelmiségiek potenciális „tatárjárása" ellen. Nyilván a helyi írószövetségi csoport sem maradhatott ki ebből a hivatalosan megrendezett felháborodást színjátékból. A külsőségek, a megrendezés, az egyes felszólalók szerepének kiosztása pontosan jelezte, hogy — Vajdával kettesben — irodalmi vésztörvényszék elé kerültünk és bűnösnek fogunk találtani még akkor is, ha önkritikát fogunk gyakorolni. Nem az igazság kiderítéséről volt szó, hanem példa statuálásáról. A legcsúnyább a dologban az volt, hogy egy nyilvánvalóan igazságtalan ítélkezést az igazság mezébe akartak öltöztetni, mégpedig úgy, hogy értelmiségi „lázadókat" értelmiségi „hűségesekkel" ítéltettek el, a megjelent (beszerzett, berendelt) nem értelmiségiek meggyőzésére. Mert ezek valóban csak azt gondolhatták, hogy a felszólaló egyetemi tanárok (ketten voltak) és más magasrangú, hivataluknál, beosztásuknál fogva a kívül állók szemében feltétlenül hozzáértő értelmiségiek joggal ítélik el az eltévelyedettek bűnös mesterkedését. Az persze más kérdés, hogy az értelmiségieknek ebből a szikrázó szópárbajból mit is tudtak a maguk számára hasznosítani. Lényegileg semmit, formailag mindent: makacs és agyafúrt bajkeverők „sokoldalú" letaglózásáról volt szó, színjátékról, melyről szentül hitték, hogy a szereplők közül az „igazak" győznek és a „gonoszak" maradnak alul. (...) (Részlet Vajtai István önéletírásából) kifejezte, amikor 1939-ben „gyakorló jellegű gimnázium", 1941-ben „gyakorlógimnázium" minősítést kapott. Firbás Oszkár igazgató óriási érdeme, hogy kiváló érzékkel toborozta össze iskolájának tanári testületét. A harmincas-negyvenes évek fordulóján az ország egyik legkiválóbb tantestülete dolgozott a Barossban. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy éppen ezekben az években jártam ebbe a gimnáziumba, e kiváló tanárok keze alá. Firbás Oszkár nem volt rest: elment Jászberénybe is, meghallgatta Vajtai István óráját, és azonnal kérte a kitűnő pedagógusnak Szegedre helyezését. A tanárképzés érdekeit a minisztérium annyira figyelembe vette, hogy a szegedi igazgató kérését tanév közben is teljesítették: Vajtai István 1936. november 17-én került a Barossba. 1941ben ő lett az első, aki megkapta a „gyakorlógimnáziumi tanár" különleges kedvezményekkel és magasabb illetménnyel járó státusát. Sok kitűnő tanárom volt, de Vajtai István és Visy József még közülük is kiemelkedett. „Pista bácsi" — minden tanítványa így hívta, neki nem volt diák adta gúnyneve — a második osztálytól kezdve osztályfőnököm, magyar- és némettanárom volt. Életre szóló indítást köszönhetek neki. Tudat alatt nyilván azt is, hogy magam is tanár lettem. Gyakorló tanárként magyar irodalomból ő lett a szakvezetőm is. A tudós tanár Közben bontakozott ki irodalomtudósi pályája. Nem véletlenül a két nagy földije, a két katolikus költő, Vörösmarty és Babits volt az eszménye, de Petőfi, Arany és Ady költészete is foglalkoztatta. 1936-ban Magyarság és szocializmus címmel Petőfi és Ady költészetének alapján elemezte a líránkban kifejeződő társadalmi mondanivalót, a hazafiságnak és a haladásnak olykor tragikus ellentétét, másszor ígéretes egybefonódását. Két tanártársával 1941-ben három kiadást is megért népszerű irodalomtörténeti kézikönyvet írt A te íróid (a későbbi kiadásokban A mi íróink) címmel. Több évjárat készült belőle érettségire. Szegeden elmélyült a genius loci két klasszikusának, Tömörkénynek és Mórának életművében. A Dugonics Társaságban Móra Ferenc népszemlélete címmel tartotta meg székfoglalóját, 1941. február 16-án. Tömörkény halálának negyedszázados évfordulóján a színházban rendezett emlékülésen ó méltatta a szegedi parasztnovella klasszikusát. A Délvidéki Szemlében 1944ben összefoglaló képet is rajzolt a szegedi irodalomról. Az iskolai nyomtatott értesítőkben Vörösmartyról és Széchenyiről, az irodalomtanításnak a nevelésben betöltött szerepéről és a nyelvművelés fontosságáról értekezett. Kései pályakezdése gátolta meg, hogy idejében megszerezze a bölcsészdoktorátust. Ezt csak 1943-ban, Sík Sándorhoz benyújtott, Móra Ferencről írott dolgozatával nyerte el. Az íróról való ismereteit jócskán gazdagította, amikor az ötvenes években Vajda IjíszIó társaságában részt vett a Móra-életmű betakarításában: ő rendezte sajtó alá a Georgikon és a Nádi hegedű című köteteket. Megelégedéssel tölt el. hogy 1979-lien a Somogyikönyvtári Múíiely centenáriumi Móraszámában közölhettem könyv terjedelmű tanulmányát Móráról, amely a doktori értekezése óta fölhalmozódott új kutatási eredményeket is figyelembe véve rajzolta meg egyedi Móraképét. Megérdemelné önálló kötetben való megjelentetését. A fölszabadulás után, 1945 őszén, Sík Sándor — Pestre készülőben — Vajtai Istvánt bízta meg helyettesítésével a szegedi egyetemen. Ekkor ismét hallgatója lettem. Csak rövid ideig, mert hamarosan belekötött előadásaiba a türelmetlen pártpolitika. 1951-ben pedig ugyanez a szektás, troglodita művelődéspolitika megszüntette a Baross Gábor nevétől már előbb megfosztott, ekkor már Móra Ferencről elnevezett gimnáziumot. Éppen fönnállásának századik esztendejében! Tanári karának színvonalát mi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint hogy legtöbb tanára szétszóródva főiskolákon és egyetemeken folytatta pályáját. Vajtai István Vajda László mellé került docensként a tanárképző főiskolára. Kivételes tudása, példás embersége itt is több tanári évjárat élet- és irodalomszemléletére hatott kedvezően. A költészet varázsa 1954. november 15-én Vajtai István előadást tartott az írószövetség szegedi csoportjának összejövetelén „a költészet varázsáról". Ezt 1955. februári SIMÁI MIHÁLY Huszonöt éves találkozó (Valtai IstvánnaK, tsgandás főiskolai lanárunknak s társainknak, kikkel meghurcoltatása előtt együtt hallgattuk tőle az Igát) Csak aki törvényt ismer a világban, s ismer minden emberben ömagára; csakis a bölcs lehet igazán bátor. Csak a bölcset nem lehet megalázni! Jöhet kisisten, földrengés, akármi: a Szellemet nem lehet megalázni! „Az ember eszmények teherhordójának született' szólt, s védte konokul a költészet varázsát. De mára Sztálin-díjas tollnok dühödten ágált, kórusban zúgtak a senkik, a rókaemberek. S míg tanította hévvel nekünk a Semmi Ágát, szívében vakon forogtak a csillagtövisek... Nem tudta, meddig... mindegy: ragyogott az a Homlok, melyre a skríblerek versengve szórták a gyalázatot. — S megigézte a Szó a termeket, a lelkemet, a lelketeket, s belénk égette: van még Valami... Valami más a valóság felett... és minden alávalóság felett... amin a hitvány sár meg nem tapad, amit le nem luizudliat senki, senki: amiért érdemes embernek lenni, embert tanítani... igen... igen... s ülni, végül, a Magyar Semmi rácsos ágai közül valamelyiken... Hol vannak már a hírhedt skríblerek? Hol vannak már az elvtárs-istenek?! Hol már a Sztálin-díj bősz tollnoka...?! De az a csakazértis-homlok, Vajtai Pista bácsi homloka — velünk van még: fejünk fölött lebeg. A magyar szak istene áldja meg! Most hát, hogy így együtt vagyunk, barátaim, igyunk. Igyunk a tőle-el-nem-múlt pohárra. Nagy ára volt, — s nagy az értéke mára. Telik belőle egy tanítható, emberség-páncélú, igaz világra. Igyuk ki ezt a búcsúpoharat, — mint egykor Ó a keserűt — fenékig. S menjünk a tiszta őszben, mely fölött Vajtai István ősz haja fehérlik. Világosulnak katedrák, tanárik, s árad lényéből a további Útra a legigazabb, szent literatiíra: „Légy jó diákjaidhoz mindhalálig!" számában közölte a Tiszatáj. Mire megjelent, éppen megkezdődött a „jobboldali elhajlás" elleni kampány. Szegeden erre Vajtait meg engem szemeltek ki céltáblául. Engem Ladányi Benedek városi elsó titkár a Belvárosi moziban tartott városi nagyaktíván ítélt el „múltba fordulás" vádjával; a szegedi művelődési örökség föltárásával, ápolásával — úgymond — eltérítem az értelmiséget a szocialista építés időszerű tennivalóitól. József Attila Szegeden című tanulmányom két mondata miatt pedig Székely Lajos — mint szürke eminenciás — szervezett hajszát ellenem a Délmagyarország hasábjain. (Ezt még Révai József is „mondvacsináltnak" minősítette. Mikor megmutattam levelét Székelynek, az volt a válasza: „Szegeden más a dolgoknak az akusztikája!") Vajtai tanulmányának elítélésére irodalmi vésztörvényszéket hívtak össze. (Az épületes „elvi vitát" Pósa Péter foglalta össze a Délmagyarország 1955. április 24-ei számában.) Jellemző, hogy mint magát illetékesnek tartó „irodalomkritikus", fölszólalt Ladányi Benedek is. „A cikkben foglalt hibák is igazolják — mondotta —, mennyire fontos a káderek ideológiai nevelése, marxista—leninista világnézetük megszilárdítása." Az odaparancsolt egyetemi tanárok, kutatók — ki-ki ízlése és erkölcsi tartása szerint óvatosabban vagy gorombábban fogalmazva — részt vettek a boszorkányüldözésben. Kórusban bizonygatták, hogy amikor Vajtai a költészet varázslatosságát várja el korunk lírikusaitól is, szembeszegül a rációval, a realizmussal, mindennel, ami a szocialista költészetet jellemzi. Egyedül Vajda László állt ki páratlan bátorsággal és tisztességgel Vajtai István és tanulmánya mellett. „Vajda elvtárs — olvassuk az idézett beszámolóban — nemigen hajlik az önbírálatra, s ezért áll fenn az ó esetében fokozottan annak a veszélye, hogy a jövőben is jobboldali elhajlásba eshet." Vajda Lászlót megfosztották katedrájától, és az egyetemi könyvtárba osztották be. (Ekkor lettünk kollégák.) A kort jellemzi az is, hogy tanszékét a tragikus végű Pósa Péter örökölte. Vajda Lászlót 1957-ben rehabilitálták, visszakapta katedráját. Ekkor viszont — 1956-ban a főiskolán tett némely kijelentése miatt — Vajtai Istvánt nyugdíjazták. Jogos sérelmein kívül, úgy tudom, a forradalmas napok alatt nyíltan megvallotta, amit sohasem tagadott: istenhívó és keresztény világszemléletű. Ezt a restaurálódott sztálinista rend főiskolán nem tűrhette. Elfogyatkozott a napvilág ötévenkénti érettségi találkozóinkon rendre részt vett; az utolsó kettőn már kocsival én vittem, hoztam. Amit 1973. július l-jén mondott, hangszalagon őrzöm. Megmaradt rajta ujjainak jellegzetes, szavainak hangsúlyt adó kopogása a tanári asztalon. Kilencvenedik születésnapján, 1985ben már nyilvánosan is köszönthettük: ezeken a hasábokon Tóth Béla. ugyancsak egykori tanítványa a dolgozók gimnáziumában. Többen föl is kerestük. A teste már erőtlen volt, de a szelleme töretlen. Fájdalmas volt látnunk, hogy az anyag mint béklyózza le, mint alázza meg a lelket. Szeme megromlott, már nem tudott olvasni, tévét nézni, csak a rádióból tájékozódott a világ dolgairól. 1986. október 28-án számára is, mint kedves írója. Tömörkény szántára. elfogyatkozott a napvilág. Tanítványainak serege és az irodalom története megőrzi emlékét, nevét. PÉTER LÁSZLÓ