Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

1990. május 20., vasárnap Janus másik arca 21 Az üzemi újság, a városi napilap többször is mint mintasofőrt mutatta be. A tényekből azt kimazsolázva, hogy több évtizede egy vállalatnál dolgozik hogy nyolc alkalommal kapta meg a Kiváló Dolgozó kitüntetést, egyszer pedig a közlekedési miniszter dicséretét, hogy egymillió kilométert balesetmentesen vezetett, hogy jó húsz éve brigádvezető, hogy a vállalati pártbizottságnak tagja és alapszervezeti párttitkár, hogy több mint 15 éves munkásőri „szolgálata" alatt két kitüntetést is kapott... A társadalmi megbízatás (ahogy akkoriban mondták) és a balesetmentes vezetéssel jellemezhető szakmai felkészültség nemcsak kitüntetéseket hozott. Igazán jövedelmező (mások által irigyelt munkaköri beosztást: külföldi különjáratokat is. A szakmailag képzett sofőr („autóközlekedési és forgalmi tagozaton érettségiztem, forgalmi tiszti diplomával rendelkezem, oktatói vizsgám van gépjárművezetésre, idegenvezetői eredményes vizsgáról adhatok számot" —írta magáról), „politikailag megbízható" (marxista középiskola, egyhónapos pártiskola eredményes elvégzését mondhatom magaménak, pártmegbízatásom vari') 1975 óta bejárta Európát, Ázsiát és a KözelKeletet. „A mi kutyánk kölyke" ADALÉKOK EGY MUNKÁSPORTRÉHOZ Kisebb—nagyobb stiklijei azért adódtak. Munkatársai úgy látták: egyre többet enged/het/ meg magának. „Terrorizálta az egész „bandát". Azt a fuvart vitte, amit kiválasztott magának. Önkontroll nélküli, a szocializmusáltal kinevelt senki... Annak soha nem volt nyoma, hogy mennyit költött vállalati pénzből arra az autóbuszra, amivel csak ő járhatott. Érdekes módon az üzemanyag-fogyasztása is annyira alacsony volt, hogy folyamatosan kaphatta ezért a prémiumot... Hiába, párttítkárként jóban volt a válla lati vezetőkkel. Külföldi útjairól hordta nekik a konyakot, a videót..." — mondta K. A. Példaként említették a következő „sorozatot". Vám- és pénzügyi visszaélés miatt két évre kitiltották Jugoszláviából, útlevelét bevonták. Egyik társa kocsijának kerekeiről a disztárcsát elemelte, s az általa rendszeresen vezetett autóbuszra szerelte. Legalább kétszer ellenőr kapta rajta azon, hogy menetjegyekkel „ügyeskedett": az utastól a pénzt beszedte, jegyet viszont nem adott. Másokat egyetlen ilyen eset után el küldtek a vállalattól. A „mi emberünk" szigorú megrovást kapott, de továbbra is autóbuszt vezethetett, mert — mint a fegyelmi határozatban olvastuk — vezénylő tisztje „enyhítő körülményként" értékelte, hogy „nevezett munkavégzését eddig példamutatóan végezte, társadalmi tevékenysége során több alkalommal részesült kitüntetésben". Pedig azt is beszélték, hogy „nevezettet" Székesfehérvárott sem látják szívesen, mert az Ikarus gyárból „magához vett" alkatrészeket. Mert ugye gyorsan terjedt a hír, hogy már megint mit meg nem csinálhatott ez azL... Ha borul egy busz A „kivételezettnek" saját környezetében nemigen van barátja. Magasabb szinten viszont ott vannak pártfogói, akik a nagy bajból is kihúzzák, mert él „a mi kutyánk kölyke" segítő gesztusa. A munkatársak szerint ez a mechanizmus érvényesült akkor is, mikor négy ember halálával végződő szerencséUenség történt az L. vezette autóbusszal... A súlyos balesetről beszámolt a sajtó. A szerencsétlenség okáról akkor ellentmondó nyilatkozatokat hallhattunk. Az aznapi tévéhíradóban nyilatkozó szakértő elalvásos balesetnek vélte a történteket; a jugoszláviai vizsgálóbírónak az volt a véleménye, hogy „valószínűleg gyorshajtás is okozta a tragédiát"; L. és az egyik utas azt állította, egy (máig ismeretlen) szembejövő gépkocsi tehető felelőssé; a magyar vállalat igazgatóhelyettese úgy vélte: „szerencsétlen véletlen okozhatta a balesetet". A hozzáértők az okokat még ma is vitatják. A sofőr ellen „halálos tömegszrencsétlenséget előidéző közúti baleset és jelentős kárt okozó, gondatlanságból elkövetett rongálás miatt" vádat emelt a megyei főügyészség. A bíróság L.—t fölmentette e vádak alól... Erről a fordulatról már kevesebb újság számolt be. A helyi sajtó a „szakmai karrier" pozitívumait kiemelve indokolta a bírósági határozatot. „L. mindenki pofájába röhögve mesélte — emlékszik vissza egy munkatárs. V.I.—, az újságírónak muszáj volt így megírnia az esetet".,Azzal hencegett, 700 ezer forintjába került, hogy az igazság kiderüljön" — mesélte K. A. Ezt a szerencsétlen esetet azóta is emlegetik. Talán azért is, mert jó egy évig a telepen állt a négy ember halálátokozó balesetre emlékeztető buszroncs. „Előfordult már, hogy fölborult egy autóbusz, de annak a sofőrnek a jogosítványát azonnali hatállyal bevonták, még személyautóra is. Azt az embert a korábbi órabérének feléért leminősítették szerelőnek, pedig ő nem okozta mások halálát — állít párhuzamot a két eset között V. I. — L.—nek pedig a baleseteután a személyautóra szóló jogosítványát meghagyták, vezető munkakört kreáltak neki. Az ezért a beosztásért járó átlagos órabért benzinlopással egészítette ki. Tudta ezt mindenki, még az üzemi újság egyik karikatúrája is erről szólt, de nem történt felelősségre vonás, mert állítólag ezt a stiklit sem lehetett bizonyítani..." Persze, mert a vállalat vezetőinek is érdeke volt, hogy eltussolják azt a tragikus ügyet. A fejesek közül 15—20 személynek ugrott volna a prémiuma, ha kiderül, nemcsak a busz tetőszerkezetének rossz hegesztése okolható négy ember haláláért. Ráadásul a kiváló vállalati cím is kockán forgott. „Nyilvánvaló —vélekedett B. Z. —, L. zsebrerakta avezetőket. Ezekután még többet megengedhetett magának." Akkor telt be a pohár, mikor kiderült: a történtekután és ellenére L.-t újra távolsági autóbuszra ültetik... ,Áfásokat kisebb dolgokért is meghurcolnak. L. pedig sorozatos viszszaélések után is éli világát" — összegezte a történteket V. I. Aláírást gyűjteni ma nem kunszt. Aláírni valami vagy valaki ellen, emberi jog. Mégis izgalomban tartott egy közösséget, hogy minden második—harmadik ember aláírásával is hitelesítette: tiltakozik, hogy egy „kolléga" működésével rontsa a szakma hitelét. A régi mechanizmus most úgy működött, hogy nem az embereket, hanem a vezetők és a dolgozók között közvetíteni hivatott „bizalmiakat" győzték meg „fönt", hogy „türelem, L. hatályos fegyelmi alatt áll azzal, hogy főtérmestcrből gépkocsivezetővé minősítették, vezetőiből fizikai munkakörbe helyezték". Fölheccelt emberek(?) Nézze —fogadott Cs. Zs., az igazgatóhelyettes —, erről az esetről nem kéne írnia! Arról van szó, hogy L.-ra haragszanak a munkatársai, mert a múlt rendszer embere, párttitkár volt, s annak idején hatalmánál fogva megbántott, elintézett egyeseket, akik most úgy érzik, itt az ideje visszaütni. Az is igaz: L. mázlista koma, mindig kicsúszott az ellenőrzés és a számonkérés alól, úgy tudta csavarni a dolgokat, hogy igen is, meg nem is. Ezért kétszeresen utálják. Pedig a legjobb pilóták közé tartozik. Nekem erre kell figyelnem. A népszerűtlensége nem munkajogi kategória... A második legsúlyosabb fegyelmit kapta azzal, hogy három évig a legrosszabbul fizető, legnehezebb munkakörben, szerződéses buszvezetőként dolgozik, ráadásul c&ak az alapszabadságát kaphatja. járatokon tapasztalatokat szerzett pilóta, s visszajön: „Na gyerekek! Igy kell ezt csinálni!" Irány: Európa? Találkozni szerettem volna L.val, „korunk emberével". Kíváncsi lennék, milyen, akit „ernyő véd"-, aki „érti a dörgést", akire szitkot szórnak... Váratlan munkahelyi feladatom miatt le kellett mondanom a randevút. Nem sokkal később arról értesültem: munkásgyűlés témája volt L. fölmondása. Vállalatszerte gyorsan terjedt a hír: egy intézmény helyi központjának külön járatos autóbuszát fogja ezúttal vezetni. A következő napokban hiába kerestem L.—t. Végül késő este otthon hívtam telefonon, de újabb találkozót nem tudtunk megbeszélni, mert éppen hosszú útról érkezett, s várt rá egy másik, az NSZK-ba... „Ezt a fokú zaklatást L. már nem viselte el — kommentálta a tényeket Cs. Zs. — Az aláírásgyűjtés, a. készülő újságcikk sok volt neki, föl mondott nálunk, A mi embereinkbérfejlesztésben pedig nem részesülhet... Fölajánlottam neki, hogy menjen el a vállalattól, mert nem lehet olyan közegben jól dolgozni, ahol őt ennyire nem szeretik. L. azonban be akarja bizonyítani, nem olyan, amilyennek hiszik... Az embereket az izgatta föl, hogy—teljesen véletlenül — hosszú idő után éppen most, mikor L.-t visszahelyeztük sofőrnek, végre találtunk vállalkozót, aki felújítja azt a buszt, ami szerencsétlenül járt. Pedig szó sincs arról, hogy neki csináltatjuk meg azt a kocsit!... Most aláírást gyűjtöttek ellene. Fölheccelték egymást az emberek. Olyanok is aláírtak, akik L.—t nem ismerik személyesen, nem ismerik a munkáját... Úgy döntöttem, maradjon itt sofőrnek, mert nekünk munkaerőre van szükségünk abban a rosszul fizető munkakörben, s az emberek is meglátják majd: tartósan lesz büntetésben. Ezt a munkalehetőséget egyik oldalon meg kellett adni L.-nek, másik oldalon pedig ez így nagyobb büntetés, mintha L.-t elküldöm. ő meg szerez valami jó munkát magának mint nemzetközi kitoltak magukkal, mert L. ezentúl sokkal jobb körülmények között fog dolgozni, és a gyerekek orra alá dörgöli: így kell ezt csinálni!... Az aláírásgyűjtés után egyébként kaptam egy levelet, amiben egy utasa dicséri L.-t... Elintézte magának a jó helyet—értékelte a fordu latot V. I. — Megtehette, mert új munkahelyi főnöke korábban, amikor L. párttitkár volt, a mi cégünknél dolgozott. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, most is segítik egymást a volt vezetők." Az egykori „munkasportré" kikerekedett, egy arc árnyoldalaira is fény derült — talán. Akik erről a másik, hitelesebb arcról is szerettek volna nyomtatásban olvasni, elégedettek — talán. Ami biztos:, A mi kutyánk kölyke"—je lenség: maradt ÚJSZÁSZI ILONA