Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

20 Jó leszel az aljának 1990. május 20., vasárnap L

akatos Bcla mérnök, nyurga növésű, gondolkodó t i pus. Szegeden él. A be szélgetést néhányszori unszolásra vállalja, de inkábbclzirkózna azemlékek elől. —Gondol még a kitelepítésre? —Főleg az apámmal kapcsolatban. Ot teljesen megtörte, s mindig az jár az eszemben, én a helyében hogyan viselkedek, mit teszek a családomért? Honnan és miből merítek lelkierőt az események elviseléséhez? A munkájának és talán az életének az értelme is odalett egyik pillanatról a másikra. Nem hiszem, hogy hasonló lelkierővel viselném el a rám zúduló csapásokat. Szegeden jól berendezett, első emeleti, kétszoba összkomfortban laktunk. A jóanyám meggyet tett el, a fürdőkádban letakar-' gatta plédekkel, takarókkal. Este megfürdetett, vacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Éjjel egy óra körül világosságra ébredtem, szuronyos puskával egy ávóskatona állt a szobában. Kint három társa. Anyám rángatott, hogy öltözzem fel gyorsan, pakoljak össze, mert egy óra múlva költöznünk kell! Lepedőbe szedtük össze, ami a kezünkbe kerül t, a legszükségesebbeket, anyám még hokedlit is rakott fel a ház előtt álló ponyvás teherautóra. Régi matracos ágyunkból a matracokat cibáltuk, Sőt, cukrot, tojást tettünk egy szatyorba. A tiszt nézte az óráját. Anyámnak WC-rc kellett mennie (angolvécénk volt), de nem engedték be egyedül, nehogy meglógjon, jelt adjon, vagy ilyesmi, az egyik katona vele tartott. • Letelt a 45 perc (nem egy óra), indulnunk kellett, a gépkocsi sarkába kucorodtunk, egyikünk se tudta, hogy hová, s miért hurcolnak el. Mindent otthagytunk, a rengeteg könyvet sajnáltam, de azokat se vihettem. Repülőmodellező szakkörbe jártam, a repülők az előszobában csüngtek, azokat se láttam többet. Nekem akkor az fájt a legjobban. Az állomáson egy tehervagonba pakolhattunk. Ott már két-három család kuporgott. Apám azt mondta: valahol biztos falhoz állítanak mindannyiunkat. Nem hiszem ellenkezett azanyám. A katonák nem beszéltckegy szót sem. Én egy-két meséskönyvet azért becsempésztem a csomagba. Mint kcsöbb megtudtam, a dorozsmai állomáson várt a szerelvény. A marhavagon kis ablakai alá húzódtunk, s anyám lefektetett bennünket a matracra. A húgom kétéves volt. Öt család gyűlt össze a vagonban: apró jószágokra, sparheltre, epilepsziás öregasszonyra, fiatal szerelmesekre emlékezem, egyik imádkozott, a másik pedig átkozódott. Megengedtek, hogy vizet ihassunk, az edényt, vödröt leadtuk, s a katonák telebozták a kútról. Itt csak ávósokat láttam. — Nem közölték magukkal, hogy hová utaznak? —Azt nem hittük el. Nem szánhattunk le, nem tudtuk, hogy hol a végállomás! Pirkadt az ég alja, amikor elindultunk. Ha egy állomáson hosszabb ideig vesztegeltünk, kinyitották a vagonajtót, de már ott is termett az őr. Ebesre sötét este értünk. Addig sok helyen állt meg a szerelvény. Ennivalót közben nem kaptunk. Anyám a tojássárgáját cukorral kikeverte egy bögrében, s azzal elvertük az éhségünket. Szerencsénkre erre is gondolt. Mindenki a saját erejéből rakodott lc, az egész vonat egyszerre. A sötétben az emberek remegve kérdezgették: mi lesz velünk? Megmondták, hogy reggel továbbvonulunk. A földön lefeküdtünk, ki hogy tudott. Rendőrök vigyáztak ránk. Akkor már nagyobb jószágokat is láttam. Ahogy világosodott, az állami gazdaságból lovaskocsik érkeztek. A kevés fogatra pakoltunk, s elindult egy-egy konvoj, rendőrökkel együtt. Tanyákba, majorokba szórtak szét bennünket. Nekünk két épületet választottak, regi csclcdlakások lehettek, gémeskúttal, földpadlóval és tapasztott tűzhellyel. Vaságyakat találtunk. Itt rendezkedtünk be, hat-hét család, 25-30 négyzetméteren. Mindjárt létszámcllenőrzés kezdődött. A rendőröknek fegyverük, gumibotjuk és farkaskutyájuk volt. A parancsnokuk egy törzsőrmester. Körülbelül azt mondhatták: úgy készüljünk, hogy ezután ott élünk halálunkig, azért kerültünk oda, mert a társadalom úgy döntött, hogy nagyobb hasznot hajtunk a pusztán. Napi háromszori étkezést kapunk, közben köcsögökben már megérkezett a feketekávé és kosárban a kenyér. A közelben a rendőrőrs, mellette a bolt. ahol lehetett ezt-azt vásárolni, bölcsőt, koporsót bizonyára. Ezt a tábort nem kerítették be, de minden igazolványt elszedtek tőlünk, sürún ellenőrizték az utakat, az állomást, kilátástalannak és feleslegesnek tűnt a szökés. Aki szeretett, dolgozhatott, saki élni akart, az dolgozott. Ehhez kellett tartani magunkat. A bolt melletti központi konyhából lovaskocsival hordták szét az ennivalót. Az iskola is ott rendezkedett be. Később postán pénzt is küldhettek. A boltos, meg a tanító szintén internált. tük, amit a mostani fejjel, hiszen jólesett a zsíroskenyér, mert előtte nem ettünk mást, és a faluban sem jutott más, jegyre lehetett kenyeret kapni. Ha valaki megbetegedett, rendőri kísérettel Hajdúszoboszlóra kocsikáztatták. Egyszer anyámnak is fájt a foga, bekísérték, és óriási dolognak számított, hogy megengedték, vehetett egy fagylaltot. Amúgy azállomásig se jutott el. Iratok és család nclkiil milyen agyalágyult szökött volna meg? Esténként, amikor már minket nem ellenőriztek, kiültünk a tanya elé, s az egyik ember magával hozta a hegedűjét, és azon játszott, a másik énekelt, nem irredenta nótákat, de a Rákóczi megtérését, mégolyanokat, amelyek kifejezték a mi sorsunkat, érzelmi és hangulati világunkat. Aztán élesztőt vásároltak és kukoricából bort erjesztettek, clpoharazgattak, még hangulatosabban tanyázgattunk éjA repülők nem szállnak fel Az első napon megtörtént a kiborulás: sen ki se tudta, kit, miért hurcoltak cl az otthonából. Senki se nézett ki háborús bűnösnek, rendszerellenesnek, inkább úgy tetszett az egész: ennek jó a lakása, jelentsük már fel! Nem nyomoztak utána, puff, gyorsan elvitték! Nagyszüleiül hiába mentek a mi szegedi lakásunkba másnap, lepecsételve találták. Figyelték, hogy egyik-másik holmit különböző címekre elhordták, a többit pedig a bizományiba. Mindenesetre, nem kémek, nem vezérkari főnökök raboskodtak velünk, inkább középrétegűek, tisztviselők. Apám karpaszományos tisztként szolgált, de soha fegyvert talán nem is látott, nem sütött el, géhásként az irodában lapult. A hadifogság után vasutat épített két évig, aztán könyvelősködött. Semmiféle pártnak nem kötelezte el magát. Az állami gazdaság brigádvezetői szakmák szerint válogattak közülünk, megkérdezték: ki akar dolgozni? Kevés kivételtől eltekintve, akartunk. A műszaki végzettségűek traktorosoknak, gépkocsivezetőnek csaptak fel, de a nagy többség mezőgazdasági dolgozónak. A borsószedésben, aratásban, cséplésben és a cscmeteiskolában verejtékezhettek. Az utóbbiba nőket toboroztak. Fizetést mindenki a munkahelyén kapott. — Maga is dolgozott? Mi, gyerekek a tanya körül bitangoltunk. Megszerveztem húsz gyerekből az ebesi szabadcsapatot, számháboroztunk, alapszabályt készítettünk, könnyebben viseltük el a sorsunkat, mint a felnőttek. Kicsit romantikusnak is tünt, bár megesett, hogy elzavartak bennünket egy-egy helyről, vissza a ház közelébe. A rendőrök lóháton közlekedtek. Egy éjszaka pótkocsis traktorokon szállították az embereket fákat rakodni. Könyörögtem az apámnak, hogy én isvele tarthassak: elvitt. Élveztem a csillagos ég alatt, rendőri kísérettel utazni. Nem tudom, ha az én gyerekeim oda kerülnének, hogy fognák föl? Nem ezt érezfélekig. Később már leveleket írhattunk, de a rendőrőrsön be kellett cenzúrázásra mutatni. Egy tyúkólból alakítottak át iskolát, lenyitható vasablakokkal. Egy tanár egyszerre foglalkozott több osztállyal, sámlit vittünk magunkkal, amit deszkából készítettek, és arra telepedtünk. Az ölünkben hordtuk az egész felszerelést. Tankönyvet nem kaptunk. Fehér papírokat fűztem össze, gombostűvel, és az szolgált füzetként. Minden osztály más tananyaggal foglalkozott, délelőtt a kicsik, délután a nagyok tanultak. Télen már a befagyott tócsákon, árkokon fakorcsolyán csúszkáltunk. Mi gyerekek 1952. decemberében hazajöhettünk Szegedre. Én a nagyszüleimhez. Kérelmezni lehetett, és akinek munkaviszonyuk volt, tehát eltartóknak számítottak, megkapták az engedélyt. Értünk utaztak és átvehettek a rendőrségen. A táborból nem minden gyerek távozott el. — Később is érezte a megkülönböztetést? —Az én életemet meghatározta. Ötvenötben végeztem el a nyolc általánost Szegeden, kitűnő tanulmányi eredménnyel, mégis az osztályfőnököm figyelmeztetett, hogy ne tanuljak! Előtte osztálygyűlésen a DISZ-be felvették a tanulókat. Engem hazaküldtek. A szüleim akkor már Vásárhelyen laktak, ötvenháromban szabadultak ésket év múlva háromezer forint kártérítést kaptak összesen, semmi mást. Akkor én sírtam és dühöngtem, mert szerettem a közösséget és láttam, hogy a társai közül a linkeket, csavargókat, a hazugokat a DISZ-bc felvették, engem meg szégyenszemre kiközösítettek. A gépipari technikumba akartam továbbtanulni, de megmondták, hogyne is próbálkozzam, nincs értelme! A szüleim ismeretségük révén Vásárhelyen, októberben felvétettek a Bethlen Gábor Gimnáziumba. Szerettem odajárni, szerettem és tudtam tanulni. Hiába kezdtem későbben, három hét alatt megvettem a könyveket és osztályelső lettem. Egymás után kaptam a jó jegyeket. Aztán behívattak az igazgatói irodába és közöl ték velem, hogy nem tanulhatok tovább, mert szóltak a pártbizottságtól. Csak ötvenhat őszén engedték meg, ismeretség folytán és nem hivatalosan, hogy Szegeden, a gépipari technikumba felvételizzek! Oklevéllel, kitüntetéssel elvégeztem, de megint a lelkemre kötötték, hogy az egyetemmel ne próbálkozzam! Gépkocsiszerelő lettem, aztán katona, aztán a fémipari vállalatnál tecnikus. Hatvannégyben belefogtam az egyetembe, gondoltam, kipróbálom, ennyivel tartozom magamnak! Levelezőn elvégeztem a műszaki egyetemet. Aztán közgazdász diplomát is szereztem. Nekem a következmények fájtak a legjobban, nem a kirekesztettség. Az, hogy sokáig mellőztek, igazságtalanul kiközösítettek, hogy tudomásomra hozták: rád nincsszükség, jó leszel az aljának, az eszed fölösleges, a kezedet használhatod valamire! Szerencsére, nem fogtam fel tragikusan. — Mit ettek? — Főzeléket, krumplit, levest, kenyeret. Lavórban tisztálkodhattunk, tétünk nem volt, petróleumlámpával világítottunk, rádiót, fényképezőgépet, ilyesmit elszedtek még induláskor. Később csomagokban kaptunk eztazt. Nem láttam, hogy vertek embereket, de hallottam róla. Nem találkoztam azóta sem azokkal a rendörökkel. Néhány sorstársammal igen. — Szerették, vagy gyűlölték egymást? — Ott, a táborban a tanyán előfordult verekedés: ki főzzön hamarébb, ki tette ide azt a kasztrolyt? Vagy a borsószedésnél: de riszálod a fenekedet, minek kacérkodol a brigádvezetővel, azért kerestél te többet! Sőt, féltékenységi témák is szerepeltek a napirenden. Akik sátorban laktak, őket csak télen telepítették be házakba. Néhány ember akadt, aki nem dolgozott, pénztartalékból és küldeményekből élt. A nőknek szezonmunka jutott, két hétig dogoztak, utána egy hónapig pihenhettek. A férfiakat rendszeresen foglalkoztatták. Akiket én ismertem, meghatározott kultúrális színvonalon mozogtak, rendszeresen mosakodtak, tisztálkodtak, és magtartották az emberi méltóságukat. Már nincsen gátlásom, de sokáig megbénított. A kellemetlen, kisebbségi érzést legyőztem, saját magamnak bebizonyítottam, hogy a hatalom annak idején bakot lőtt. A munka és a család mellett elvégeztem azegyetemet. Ha beletörődőm a sorsomba, akkor se vádol a környezetem, belátja, hogy nem az én hibám! Ám nekem ellenlöketet is adott a sértés és megaláztatás, nem tudott lehetetlenné tenni! Az egyetemen kezdtem levegőhöz jutni. Amit akartam, azt elvégeztem, nagy buktatóval, vargabetűvel találtam meg magamat. Csak a felelet maradt el, mindez miért és hogyan történhetett? Én kihevertem, de a szüleimet derékban fűrészelte el a történelem. SZ. LUKÁCS IMRE