Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

1990. május 20., vasárnap „... meglehet, hogy sátánhívő vagyok" „Nemtudokegygonosz Istenben hinni!" Tömény pipafüst és Mozart zongoraversenye. A Kincskereső kicsiny szerkesztőségi szobájában, ahol Baka István dolgozik, majd mindig szól a komolyzene. Nemrégiben adták ki a költő válogatott kötetét, Égtájak célkeresztjén címmel, mely inkább gyxjteményes kötet. Húsz év termése 1969-től egészen 1989-ig. Verscímek, ciklusok álltak helyre, amiket korábban megcsonkított a cenzúra. Most már csak az önkontroll „cenzúrázott". - A katasztrofista költészetnek sokféle megnyilatkozása lehet. Egymástól olyan eltérő lírikusokra, mint mondjuk Petri, Lator László, Kukorelly vagy Baka István rá lphet húzni a katasztrofista cimkét. Am a te költészetedet inkább az apokaliptikusság jellemzi. A szó görögül kinyilatkoztatást jelent. A vég bejelentését. Csakhogy az idő - a 60as, 70-es évek -, melyben elindult s kiteljesedett a költészeted, épp szemben áll az apokaliptika irodalmának általában jellemző indukálójával, nagy társadalmi mozgásokkal, természeti katasztrófákkal. Hiszen nyugalom volt, látszólagos prosperitás... - Teljesen igaz, amit mondasz. Valóban apokaliptikus líra az enyém. Mégse mondanám katasztrofistának. Pontosabb az apokaliptika kifejezése, mert egyetemesebb. A katasztrófa egyedi jelenség. Az apokalipszist ugyan kísérik katasztrófák is, de az alőbbi inkább folyamat. Tarkovszkijnak a Filmvilágban megjelent interjújában mondott a rendező egy nagyon fontos dolgot, azt tudniillik, hogy az apokalipszis évszázadok óta tart, raadásul a bibliai recept szerint. Tarkovszkij pédának említi az Üröm-csillagot. Tudod, hogy Csernobil mit jelent? - Nem, nem... - Azt jelenti. Üröm. Ukrán nyelven... De te a versek társadalmi hátteréről kérdeztél. Gyermek és kamasz voltam a 60-as években. Ugy nőttem fel, hogy nem láttam a világ ellenpédáit, gyakorlatilag máig nem jártam Nyugaton. Fogalmam se volt, hogy létezhet egy másik valóság, ellenben itt azt tapasztaltam, hogy nyugalom és béke van, s hogy a dolgok egy kicsit jobbra válnak! Ugy gondoltam, megvan lyest a dolgaim... Szóval a romlás jelei igenis látszottak. Csak az nem látta, aki vak volt, vagy akinek érdeke fxződött ahhoz, hogy ne lássa. - A tavaly márciusi, Ilia tanár úr által szerkesztett Jelenkorban megjelent Szonett és ellenszonett címx verseidben így írsz erről: „A cukormázként csillogó ígéret / csipkék habok és női kellemek / elárasztják az alkonyi eget / de foszlik sebesen mi megigézett // s még sebesebben a nyolcvanas évek / díszletei a dezodorozott / hónalj-üléstermek és elnyomott /,bxz amely átitatja még a veget"... Am úgy gondolom, nemcsak a megcsaló tapasztalati valóság, hanem a te lelki alkatod is determináló volt az apokaliptikaérzetben. Vonzódásod az örvényhez, a démonhoz... - Persze, hiszen az ember csak azt tudja lereagálni,amihez valamiféle lelki köze van. Én nem démonikus, inkább a démonokra érzékeny, szorongásos ember vagyok. Szorongásaim növelik démonikussá a belső valóságot irracionálisnak, mert valamikor rendkívül racionálisnak hittem. Még ma is a racionalitásból indulok ki, ezért ragaszkodom verseimben a kötött formákhoz, a nagyon világos szerkezethez, és a mindig értelmezhető, rendszert alkotó metaforákhoz... -Hiszel? - Nem, sajnos nem. Nemcsak Istenben, semmiben. Valamikor nagyon fiatalon hittem a közösségi tarsadalom eszményében. Am amikor ebben csalódtam, nem találtam meg az utat Istenhez. Én nem tudok egy gonosz Istenben hinni! - Gonosz?? Isten gonosz?! - Igen, ha van, akkor az. Ámbátor az is meglehet, hogy sátánhívő vagyok, mert számomra a vüág irracionalitása mégis csak valamiféle transzcendenciat, természetfeletti erőt sejtet. Ugyanakkor ha Isten nincs is, vannak angyalok, akik harcolnak a Sátán ellen. Itt harcolnak bennünk, és a külvüágban is, s egyszer, meglehet, ők fognak győzni. Az életnek számtalan angyali oldala van. Ilyen a barátság, a szerelem, s maga az erotika is. Az "Én, Thészeusz" - a Tiszatájban megjelent elbeszélésről van szó pédául arról szól, hogy az erotika is lehet megváltó - angyali erő. DARVASI LÁSZLÓ .logyj maga legyen. Mindez azonban a kommunizmushozfxződő tévhitekkel volt kapcsolatban. Azt hittem, kialakulhat egy olyan igazságos társadalmi rend, amiben az ember egyszerre lehet individuum, s egy közösség egyenértekx tagja. Borzalmas tévhit volt ez, tele csapdákkal, zsákutcákkal, az államvallásba vetett őszinte reménnyel... Az én eszmélő nemzedékem nem tudott a hazug perekről, az embertelen börtönökről, a téesz-szervezés erőszakosságairól, s miközben Rilkét, Thomas Mannt, Camus-t, Sartre-ot olvasott - mert ezek az írók akkor jelentek meg számunkra először hozzáférhetően -, nos ezek az irodalmak számunkra nem a mi valóságunkat kérdőjelezték meg, hanem azt, amiben megszülettek. A Nyugatot. Ugy hittük, a mi általunk megelt világban nem lehet helye például az egzisztencializmusnak. A föleszmélesnek aztán fájdalmas fokozatai voltak. Ha először csalódtunk is a felszínben, még védtük az eszmét. 1968 után a nyugati baloldali mozgalmak befuccsolásával és Csehszlovákia lerphanásával már ezt sem lehetett... És én, aki egy hamis in ternacionalzmus szellemében nőttem fel, ezután váltam vidéki magyarként nemzeti elkötelezettségxvé. Különben nekem épp a legjobb, viszonylagosan a leggazdagabb években ment a legrosszabbul. Ekkoriban voltam a legszegényebb. S amikor lefelé szálló ágba jutott az ország, akkor rendeződtek valameBAKA ISTVÁN Post aetatem vestram - jegyzetek egy fordításkötethez Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam.; már túl lehettem életem felén (vagy mégsem?) így reménykedem titokban); se igaz út, se csalfa, messzi fény, csak egy a biztos: Brodszkijt fordítottam, ki számxzött, mint enmagamba én, de boldogabb, mert én itt, ő New Yorkban; emlékszem: hetvenegyben ott, a Néva nyirkos partján Post aetatem nostram - latin nevx - poémáját elém letette egy boglyas fiú a roppant, Nyevszkij proszpekt-i ház emeletén; agy japán diáklánnyal jártam ottan, orosz szakos volt, most Párizsban él barátommal, ki... eleget locsogtam e tárgyról épp, de - ha már belefogtam hada mondjam el: magyarra áttevém e verset a minap, s nem is titokban, bizony, nem hittem volna akkor én (bocsánat, hogy két rímet visszahoztam); hol is tartottam? nyolcvannyolc telén a hetvenegyes évbe így jutottam vissza - virult a genszek, és remény se volt, hogy egyszer az archívumokban elsüllyedt akták - post aetatem vestram előkerülnek új gen(min)székek felém... örvendezünk hát, és nem is titokban, de kis szobánkban, nyolcvannyolc telén (ne számold, mennyi rímet visszaloptam); elég is ennyi - némulok, szegény magyar, ki - hetven éve már - sarokban térdeplek Európa szegletén. PODMANICZKY SZILÁRD Ködarckép éhező vidrával (majális) Jól főzök. Öt ételt főzök jól. De mire ezt bárki is olvashatja, lehet, hogy már 10-re vagy 13-ra szaporodik a számuk. Ezt szükségesnek tartom leírni, hogy igényes olvasóm realitásérzékét szakadatlan kielégítsem. Bár vonzódom a valóság elegáns hanyagolásához, mint azok, akik fekvő jószágról álmodnak, s álmuk vegén javítást tesznek rajta, hogy szőröstül-bőröstül a magoké legyen. Hogy a szépség kincs, csakTélig igaz, a másik felére azt mondom, hogy nem, higgyél nekem - csak kicsit vaf

yok csúnya. Nézhetem, sőt ki is úldhetem én a sövény mellett álldogáló, felheccelt szépaszszonyt a dombtetőre, hogy hozzon nekem a kengurus nadrágjában mahagóni levélből főtt teát, az úgy botladozna, hogy ijedtségem bűntudattá púE

ozódna. Áldom azt, aki kígyóon és sárkányokon s a pokolnak minden ijedelmén keresztül vitt, s most jutalmaz. Keze hófehér, mint az enyém, haja rövid, mint az enyém, sze/npillái hosszúk, mind enyém. Am a szeme zöld, enyimé előbb kék mint szürke, koszoskék (mintha nem lenne soha csutalkolva). Szájamban a ceremónia hangjai, mely - hogy vall jak kissé az izgágaságról -veszedelembe sodor majd egy szép napon: föl-alá bú jkálok a fak között, rágom a kezem és szépen öklendelc kakaós reggelit, hogy azt a fény csillámai apró pontonként megtapasztalják és istentelen magyarázatra térítsenek, miszerint az finom, mely második útján a szájban megtartva ízét bukkan fel. Mert ha mély ez a fájdalom, legalább hamvait bírjam, s lássam reszketésem vad, állatbőrbe bújt formálódását. Oly hevülten szakad rám a feszes szent égbolt, hogy eltompulva hallásban, látásban, érzés es gondolat nélkül végre hanyatlani kezdek. Kinek karjai közül nem ment barátság , ott kel egyezségre éjszaka ésnappal, dél és észak, ottan hallani e szavakat: szeresd őt, s haláloddal emlékezz meg róla, bútalan mély édes hangodon ereszd el legjobb darabjaid, s magaddal térj nemlátszó ösvényre, hogy legyen bátorsága, melyben nem fog látni, hallani nem fog ő sem, míg csak ezt fogja hallani s vélni, látasa az övé, nem hideg. S mivel látom, értelmét én adtam istenek, s nem ő kupái ta szét a fejem, addigra beeresztem ma§

am e finom barlangba, mely hús ússal való érintését tételezé, csakhogy az Ur bizonyossága legyen az is, mi ellene szól, akár durva szavak, akár önfeledt s pajzán cselekedetek formájában. De ragadhatna ez kisebb nyugalomra, férfias mozdulatlansagra, hol a mell, s a hasított arcél egyetlen irányba mutat, hová szemnek, kéznek útja nincsen, csak a parancsolás szava hallik, mely nem egyéb őrült védekezésnél, egy kigondolt gömb püfölésénél, ahogyan így oldalról hozzáférhetek. De ím, minden sarkalat és cinizmus egy szart se ér, midőn az beszél, aki nincsen, akinek úgy adták szájába a szavakat, mint más életet kap egy napon. Sovány vigasztalás mondom, hisz vékony a természetem, az űr, az úr fenségesen kitárul, szomjával szemedet issza, mint két pohár közt választ a vizet éhező, s ajkadat az égre tereli azonnyomban. - Az a majális ahol az ember vidám meg közben kajál is Tovább kezdem itt: vagyok. És nem az a fontos innen a társszerzői kabinból, hogy élek-e, avagy halok, hanem, hogy meglelém azt az ütött-kopott kis helyet, honnan már egyike sem kérdés, ahol eszembe se jut a különbség, hun csak egyetlen törvény mozgatja a madárpisivel lefolyt lábkarokat, hogy a mindennapok megörökül jenek, s rítusa a szégyennek ne legyen, sem más rohadt kalkulációnak, hogy ne lehessen: azt hihetném. Április közepéig semmit sem csinálok. Narancslé, tej, játék. Fázom, és nincs itt egy rohadt pokróc se, amibe belebújhatnék. Vágyom rá. Először a kezemet emelném fel, de milyen fájdalom ez? Találkozásunk helyén egy óriási labda pattog azóta, ütemesen verődik a kőlaphoz, süketítő zajt áraszt, akár egy núdligyár. Behunytam a szemem, hozzádsímuítam, egy óra múlva semmiféle célt nem látva magam előtt gyalogoltam a zuhogó esőben. A hideg gondviselésé annak, akit idáig példátlanul ostorozott. Megalltam egy meglepő helyen, az esővíz szennyes foltja felett, és belcfeküdtem a koszos meleg vízbe. A kezemet nem csaptam oda, lassan merült el az arcom, körbeforgattam a ruhám, hogy átigya mind a nedvességet. ArccaTfölfelé feküdtem a tócsában, mikor egy állat állt meg mellettem, s kért a vízből. Aztán este az ágyamban, hajanalig hallgattam a madarakat, és azt a férfit, aki az Éhező Vidrák alapítványtól jött; valami természetadtajósággal kérlelt. Emlékszem a szavaira: „Isten és ember előtt vagyunk, a húst hússal kell táplálni, hogyha az ismeretlent emlegetné, az is az öröm és az cső kezdete, hála, most lassan a halálára éhezünk, s kerül." Egyetlen ti tok van csak, de az oly melységes, hogy oda fúrótorony nem hatol, beeri olajjal, s keni magát, mint nő a napon a vidrának üdvözítő nyálával, zsírjával, a vidra farkával, a vidra napola jszagban háló szapora testevei. A kín s bölcsesség ott ül, lent a másik szobában, ahol két vadmacska párzik a szétvert írógép felett. Szuni meg! Aludd szét a fejed! Lopd el az összes pénzem, csak hagyjál már békén. Amikor először bevonult a meggyszósz a torkomba, tavasz volt, úgy kellett ülnünk, mint akikre már semmi se vár. Deaztán ott álltunk abuszmegállóban és vártuk azt a nyavalyás sárga járgányt, amit ember vezet, irányít, s ha fa ékelődik útiába, halált okoz, tömeges rázkódást, a fájdalomnál mélyebb árvaságot; hogy csapna bele a villám, úgy hajnal háromkor, hegy senkj ne lássa a csodát, ami vele esik, f új, szakad, hogy ne zavarja a kilátást, és a szememet ne zavarja egyáltalán, mert nem kérek, de mosolygok, mintha el akarnék szökni. Majd a vidrák útját választom a születő hold alatt.