Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

10 „Mit tudok tenni a szabadságommar 1990. május 20., vasárnap DLUSZTUS IMRE Szorongva és reménykedve „Amit Ábrahám történetéből kihagynak, az a szorongás... Ez az írás némi kommentárt igényel. Állhatna itt egy tolakodó életmű-magyarázat is, melyben az alábbi esszé szerzője feledékeny szubjektivitással érveket sorakoztatna föl amellett, hogy miért erről, miért itt és miért ekként... Ehelyett egy praktikus megjegyzés íródik ide: az írás csupán egy értelmezési javaslat, melyben szándékosan találkozik a mottókat szolgáltató Sörén Kirkegaard és Pilinszky János. Mivel a hitről van szó. Nem úgy áll szemben egymással a megváltásra való rászorultság és a megváltásból fakadó kegyelem, mintha a természetfölöttit saját természete elfojtása árán kapná meg az ember. Sőt, a kegyelem csak akkor teljesedik ki, ha az emberi szabad akarat igent mond rá. A hívő számára a kegyelem iránti nyitottság döntő feladat, s hasonló igény a bűnnel szembeni mind teljesebb bezárkózás. Tökéletes nyitottság és teljes zártság! Vagyis: Isten egyetemes üdvözítő akarata és vele szemben a bűnre csábító világ. A hívő szorongása igazolja ezt a talán túldramatizál tnak tűnőszembcnállást. Hiszen ha elfogadjuk, hogy az ember drámai lény, s föltételezzük a hívő drámaiságát is, akkor ilyen mély ellentéteket kell megneveznünk. Mindazonáltal nem az ellentét ténye, hanem a szorongás valósága az izgalmas számunkra. A hívőnek nem a világ abszurditása okozza a szorongást, hanem a választhatóság. A keresztény kérdése az: mit tudok tenni a szabadságommal úgy, hogy ne kockáztassam a biint? Mivel a hívő döntési szabadsága is teljes — legalábbis teológiai értelemben —, szorongása is folyamatos. A szorongás — mint afféle „bizonytalan félelem" — mindig a jövővel kalkulál. A keresztény szorongásának az az oka, hogy hiába tartja számon a megváltás objektív tényét, ő a mcgváltottság szubjektív érzését keresi, várja, remcnyli. Ezt egészíti ki a halállal szemben érzett szorongás, mely az ember lényege: a Gecsemáné kertben Krisztus akkor a legemberibb, amikor egyedül kell átélnie a halálos szorongást. Ilyen módon minden szorongás ősképe a krisztusi agónia, gyötrelem. A bizonyosság és a bizonytalanság tartalmaról: A vallásos ember Isten üdvözítő akaratával szemben nem állit semmit, abban bizonyos. De bizonytalanságot érez önnön sorsa és cselekedeteinek tisztasága iránt. Ezért válik súlytalanná Nietzsche gúnyolódása a szorongó hívők fölött: nem látszik rajtuk, hogy megvannak váltva. Ábrahám áldozata „... Aki Istent szereti de nem hisz. azönmnagára reflektál, de aki Istent úgy szereti, hogybisz az Istenre figyel. Ezen a csúcson áll Ábraham." Nem az engedelmességről van szó. Ábrahám áldozatkészségében — mondja Kierkegaard — a hit helyett a szorongás az igazán fontos. Áz a három nap, amíg Ábrahám elért a Mórija hepyéhcz: mindenki ahhoz képest valt naggyá, amivel viaskodott. Milyen élet várhatott Ábrahámra a gyermekgyilkosság után? Miféle némaságreményében hallgatott három napon át? Fölfogta-e, s mikor, hogy valójában a beavatás gyötrő óráit éli át? Jutott—e hely lelkében a reménykedésnek a szorongás mellett? Érezhetett-e hősiességet az engedelmességre? A mai ember számára az áldozat már nem olyan általános valóság, mint a biblikus időkben, de éppen a hitre alapozott „korszerűtlen" világszellem képes konkrét életminőségekkel, életlehetőségekkel feltölteni archaikusnak vélt formákat. Magyarán: a hívő számára—az új szövetség jegyében — minden áldozat alapja a Krisztus halála és a húsvéti Bárány áldozata közötti kapcsolat. Ezt Ábrahám, az isteni tervekbe beavatott férfi, nagyon pontosan — ha szabad így fogalmazni —, szabatosan élte meg. Érvényesek rá Hamvas Béla szavai: ,Az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzák. Egyébként semmi értelme." Kierkegaard szellemesen mutatja be Ábrahám történetének „farizeus" interpretációját, mely szerint Isten azért jutalmazza meg szándéka megmásitásával, fia visszaadásával Ábrahámot, mert ez a jó zsidó hitt. Ennek alapján—mondja a dán — a réveteg templom járó hazamehet és kést szegezhet fia mellének, gyilkolhat a hit nevében. Áldozat és gyilkosság között abban fogható meg a döntő különbség, hogy a bűnöst (Káint és hasonlóképp a csábító Évát) a semmi illúziója kísérti, az áldozathozó viszont a hit valóságát testesíti meg. Ábrahám csak egy apa lehetett volna a többi között, ha nem szereti mindennél és mindenkinél jobban Izsákot, a késre szántat. Végül: „csak a hitben hasonlíthatunk Ábrahámhoz, nem a gyilkosságban" — szögezi le Kierkegaard. Ábrahám szörnyű és Krisztus halálos szorongása között egyenes a kapcsolat. Ennek megfelelően — keresztény megközelítésben — az imitatio Christi áldozati magatartás. S ha a Krisztus—követés esztétikai kategória, akkor ez a művészet az éhezés és az eucharisztia közötti állapot, a szorongás művészete: Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, núvégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van. Keserűségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakítottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom? (Pilinszky János: Örökkön örökké) A látomás földje „Hit által mentldÁbrahám atyáinak földjéről, cs lett az idegen az ígéret földjén. Egyvalamit maga mögött hagyott, cs egyvalamit magával vitt; földi gondolkodását hárahagyta és hitét magával vitte ..." Pilinszky 1963-as, francia nyelvű Bibliájában a jeruzsálemi biblikus intézet jegyzetei kísérik a szöveget. Az Ábrahám-történet magyarázatául a következő áll: .Ami kívülről próbatétel — belülről, Isten felől nézve Ábrahámnak az Atyaisten szeretetmisztériumába való beavatásának tűnik." Erre a gondolatra rímel az, amit Kierkegaard írt a hit és a szellem világáról: „Itt örök isteni rend uralkodik, itt nem úgy esik az eső igazra, mint a gazra, itt nem úgy süt a nap a jóra, minta gonoszra, itt valóban csak az ehet, aki dolgozik, csak az talál nyugalmat, aki megismerte a félelmet, csak az szabadítja meg szerelmét, aki alászáll az alvilágba, csak az kapja meg Izsákot, aki előhúzza a kést." Kierkegaard és Pilinszky számára két kulcsszó létezett: egyedüllét és dráma. Hibásan következtethetnénk úgy, hogy monodramatikus a helyzet, legföljebb csak azt fogadhatjuk el, hogy monodrámában is feldolgozható Ábrahám szorongató három napja. Az igazság viszont az, hogy az egyedüllétet — Pilinszky megközelítése szerint — egy hatalmas ambivalencia erőterében kellett átéreznie: „Emberi szívét valószínűleg foglyul ejtette és megbénította a képtelen áldozat súlya. Mit mondhatott volna erkölcsi magyarázatul feleségének, környezetének? Lelke isteni részével viszont tökéletesen egyedül maradt Istennel." Ugyanekkor a drámaiság itt nem valamiféle önperlekedéssel azonos, hanem az Istennel folytatott néma párbeszéddel. Ez a — bátran misztikusnak is nevezhető — kommunikáció egyben minősít is: „Egyedül a szent merészel áldozatával egyedül maradni — egyedül — szemközt Istennel." Ezt a gondolatmenetet folytatva csodálatos paradoxonig vezet az út. A teremtő igére utalva azt tanítja a Biblia, hogy a beszéd: szeretet. Az emberi beszédtől egyre távolodó misztikusok (és áldozathozók) példája — abszolút viszony az abszolúthoz — viszont arra irányítja a figyelmet, hogy hit és hallgatás: egy. A beszéd és a hallgatás, mint ellentétek czesetben kizárják a hit és a szeretet azonosságának lehetőségét. Ellentmondás születik, mert a hit és a szeretet végtelensége a beszéd és a hallgatás végessegében lel közvetítőkre:, A tökéletes hit csodája — kívülről nézve — mindig rejt valami fölfoghatatlant, sőt ellentmondásosat magában. Megrendült szívvel és elmével érezzük, sejtjük, hogy Ábrahám hite lényegében a szeretet legmélyebb titkaba vonta őt. Szemünk mégis káprázik a látványtól. S ez az ellentmondás — görög szóval: paradoxon — valami módon mindig megjelenik, valahányszor az örök érintkezik az időbeni történéssel." Ez az ellentmondás az ember lényegének —s végülis szorongásának— az oka... Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne. így hívogatlak szótalan: az örök halgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol? (Pilinszky János: Panasz) Egy értelmezési javaslat végszava szerint: intelem. DARVASI LÁSZLÓ Töredékek, feljegyzések, napló (Férficsecsemő) Volt ám meglepetés, amikor az Ördög bejelentette, hogy néhány napra elutazik, mert máshol sürgős és halaszthatatlan dolga. Kérte ezért a faluslakat, legyenek türelemmel és megértéssel, s amíg ő vissza nem érkezik tartózkodjanak mindenféle tudatos rossztól, nemhogy a komolyabb, de még az aprócska bxnöktől is, mert miféle bxnök lennének azok a Kisértő izzó szenvedélye, bölcs útmutatása, és határtalan gonoszsága nélkül. Ennyit mondott vigyorogva, patájával koppantott ekkor, fekete szarvát meghajtotta, szagosat púzott, és valóban elszállt. Persze az emberek azon mód csupa rosszat, vétkeset, komiszat vágytak cselekedni, ám mindhiába. Mert amit elkezdtek, jól végződött. Csupa öröm. boldogság, szépség volt az élet. Végül maguk se vették észre, mikortól várták úgy vissza a Gonoszt, mintha éppúgy az életük része lenne, akár a Hold, az egyszarvú, a házuk, vagy a szél, várták és várták, cs várták feszülten, finom remegéssel, szenvedve és reménykedve, s amikor végre visszaérkezett, körégyültek boldogan, szőrét cirógatták, gagyogtak hozzá, a magasba dobták, egész éjjel visszhangzott a falu a baljós eloctól. Édes és Ulatos az angyalok ürüléke. Csakhogy aki lop belőle, soká haldoklik majd. mint az a durva és barna falusi ember, aki jcgcsapokkal, érintetlen tavaszi sárral, hol pedig híg moslékkal üzletelt. De most röhögött teli pofával:, Angyalszar!... Angyalszar!" pedig úgy illatozott, hogy sokan hozzárohantak, legalább egyszer beszippantani édcsb&ma gőzét. Ó meg egyre csak azt hajtogatta: „Beszélgettetek már rólam? ...Hajnalban beszélgettetek?" Csapkodott boldogan két izmos karjával, pörgött és forgott, mígnem valaki halkan így szólt: „Hajnalban nem...hiszen tudhatod, olyankor a Napfelkeltét, a harmatot, meg egymás álmait utánozzuk... De most ... most igen... talán." így balt meg ez az ember. Addig verdesett két izzó karjával, míg vállai maradék helyéről a két izzó csonk is elfogyott; nagyot lobbant akkor, s kialudt örökre a durva lélek. És csak a saját, iszonyú bxze maradt utána.