Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

Szerelmeim: redakciók" 199°- miJ,is jo., vasámap „E város kultúrája meglévő és elpusztult köveiben van" — Hogyan tudott ilyen óriási kapcsolatrendszert kiépíteni, megszervezni? Mi ennek a titka? — Engem a levelezésre, a kapcsolatteremtésre a szerkesztés szoktatott rá. A szervezőkkel nem lehet telefonon tárgyalni. A személyes kapcsolatot csak így tudtam fönntartani. Ha mindenkit, akit szerettem volna megnyerni szerzőnek, fölkeresek, az időm ezzel telt volna el., A posta föl van találva." A levél személyreszabott műfaj, jó társalgási eszköz. Bcnsőségcssége okán szelíd erőszakkal emlékezteti a címzettet. Az is a levelezésre szoktatott, hogy vidéki ember lévén, ritkásan találkozhattam mindazokkal, akikkel kapcsolatot akartam teremteni, szakmait, szerzőit. Harmincegynéhány évi levelezés után is van néhány olyan barátom, akit soha sem láttam, csak levélből ismerek. A szerkesztőségi munka után megmaradtak az akkori irodalmi kapcsolatok, részben másokkal bővültek. Sok fiatallal levelezek ma is, akiknek első írásait én olvasom. Minthogy elég korán kezdtem foglalkozni a külföldi magyarsággal, irodalmával, a világ minden tájára eljutott magyarokkal kapcsolatba kerültem. Mindig érdekelt: mit adott ez a kis nép a nagyvilágnak? Ha föltűnt valahol az irodalomban, kultúrában egy magyar, utánajártam és fölkutattam működését es ha mód volt rá, levélben is megkerestem. Mindebből természetesen az egyetemi hallgatóim is profitáltak, hiszen a tanításban az így szerzett tudást fölhasználtam. Sokat levelezek írókkal, akiknek műveire reflektálok vagy kézirataikat közlésre segítem; szakmai kérdésekről irodalomtörténészekkel, de hosszú évekig leveleztem egy amerikai egyiptológussal régészetről, egy régi szögedivei —, aki Argentínában él — a városról, izraeli barátommal erdélyi emlékcinkről, ausztráliai könykiadóval Arthur Kocstlcrről, Puerto Rico-i egyetemi tanárral a magyar irodalomról vagy a bukaresti öreg román költővel a magyar és a román irodalom kapcsolatairól. De mindez kuriozitás és passzió. A levelezésem legnagyobb része irodalmi kapcsolataimat jelzik, s talán a hazai és a szomszédos országok magyar és nem magyar irodalmában keresi az értelmes, közös gondolkodás lehetőségeit. Szellemi gazdagodásomnak legjobb eszköze a levelezés. Nagy ajándéka a sorsnak, hogy ezen & réven olyan emberekkel kerülhettem kapcsolatba, akiknek személyisége, művészete, gondolkodásmódja jótékonyan hatott rám és ezt a hatást tovább adhattam egyetemi hallgatóimnak, fiatalabb iró kortársa imanak. — Szegeden már jónéhány iró-, költőnemzedéknőtt fel tanár úr biztatásával, bátorításával. Ha összehasonlítja ezeket a nemzedékeket, milyen jellemző különbségeket lát közöttük? — A szegedi egyetem bölcsészettudományi kara — bár az egyetem nem túl nagyidejű intézmény — mindig híres volt arról, hogy irónevelő helye a magyar szellemi életnek. így volt ez az induláskor is már a húszas években, a sokfelől idcscreglő fiatalok révén olyan alakult, amelyből hatott a tehetség, a minőség. Magam több indulásnak vol tam tanuja és néha tán inspirálója is. Megfejthetetlen előttem, mi okozza azt a jelenséget, hogy vannak évek, évjáratok, amelyekből sok irodalmi tehetség tűnik ki és vannak, amelyek a pangó vízre emlékeztetnek Szeged a magyar irodalmi élet második legnagyobb központja —tartják sokan. De vajon milyen ez az irodalmi élet, hogyan szerveződik, kik formálják, milyen múltbéli gyökerei vannak? Egy biztos: ha bárhol a világon magyarok találkoznak és Szeded irodalmáról beszélgetnek, az első közös pont Ilia Mihály tanár úr, akivel megpróbáltuk kibogozni a hagyomány és a jelen irodalmi élet között szövődő, s olykor igen ku szának tetsző szálakat. Az bizonyos, hogy a szegedi egyetem bölcsészeti karán az elmúlt negyedszázadban sok irodalmi tehetség tűnt föl és ez azoknak a tanároknak isköszönhető, akik értőés megértő figyelemmel voltak a nem szabályos egyetemista egyéniségek iránt és művészeti kísérleteiket segítették. Mi különbséget látok a más-más időben innét indult írók nemzedékeiben? Talán az a közös, hogy mind szeretve gyűlölte a várost, Szegedet és annyi versben, prózában örökítette meg, hogy aligha van mégegy magyar város, amelyiknak ilyen koszorúja lenne a magyar irodalomban. Prózában Temcsi Ferenc, Zelei Miklós, Ambrus Lajos, lírában Ratkó József, Veress Miklós, Szepesi Attila, Zalán Tibor, Baka István, Dobozy Eszter és mások. A különbség az évek során föl-föl bukkanó nemzedékek között talán a kor különbsége is. A hatvanas-hetvepes években innen indulók még kordázottabban éltek, egyetem, hivatal nyesegette önállóságukat, Ratkó például ebbe bele is roppant és elhagyta a várost. Minden akadály ellenére is Veress Miklós, Szepesi Attila nemzedéke természetesebben szövődött bele a magyar irodalom folyamatába, mint a későbbieké. Valahogy az ő nemzedékükre az előttük járóknak nagyobb volt a figyelme és talán bennük is nagyobb a hagyomány iránti érzékenység. Zalán nemzedéke már az avantgárd lázában eszmélt, őket értetlenül fogadta az irodalmi közízlés, a közvetlen környezet is. Érkezésük látványosabb volt. Talán az a költői csapat, amelyik ma az egyetem körül, vagy éppen az egyetemekről kikerülve a helyi lapoknál helyezkedett el, ennek a Zalán által jelzett irodalmi ízlésiránynak a bátorításával lépett föl, és messze került az irodalmi jómagaviselctűek csapatától. Ami feltűnő, hogy ők is benne vannak nemzedékük elismert csapatában, országos hírre szert tevő lapot csináltak és csinálnak. Az elmúlt évtizedben a Szegedről induló fiatalabb irónemzcdckbanmegjelentekazeszszéírók, a gondolkodó irodalom müvelője. Ez a tulajdonság és biztató gazdagodás. — Nagyon sokszor hallottam már, hogy Szeged csak felneveli, „felvillantja", majd kiröpülni engedi az irodalmár tehetségeket, de azért nem tesz semmit, hogy megtartsa őket, Ha ez így igaz, mi lehet az oka? — Sokszor leírták, már Juhász Gyula is emlegeti, hogy Szeged nem megtartó város. Koronkét más okai vannak ennek, politikaiak és történetiek. Az például, hogy Moholy Nagy László 1919 után Németországba megy, magyarázható politikai okokkal is. de a szűkös, vidéki művészeti lehetőségekkel is. Budapest elszívó hatása, az egy városban központosított kultúrális lehetőségek nemcsak Szegedet fosztották meg különböző időkben a föl-föltűnő tehetségektől. Az elszivárgás okát, amit én éltem át, ebben látom: az itt föltűnő tehetségek (csak írókra, irodalomtörténészekre gondolok most) nem illettek bele abba az egységesítő kultúrpolitikába, amely negyven éve fokozatosan átvette a művészetek fölötti ellenőrzés szerepét és megszabta erős kontraszelekcióval — a neki tetszők körét. Ezek a szögedi irodalmi alakok szabálytalan tehetségek voltak, akiknek a közszereplése is sértette a középszerűségre és a mozdulatlanságra berendezkedő kultúrpolitikát. Minthogy az egyetem kissé mindig területen kívüli volt, ott kiélhették irodalmi buzgalmukat, de amint a közvetlen társadalommal, a városéval érintkezésbe jutottak, már az irányítás ellenőrzese és visszautasítása várta őket. Ilyen társadalmi tapasztalással nem lehetett nagy kedvük szögedivé lenni és a hivatal, amely az egyetem elvégzése után segíthetett volna ittmarasztalásukban, inkább eltángálta őket. Nem hiszem, hogy van ennek a városnak valami titkos tehctségcllcnes szellemisége, de a példáknak hosszú sora elgondolkodásra késztet. —Tanár úr, ha egy idegennek kellene beszélnie Szeged kultúrájának múltjáról és jelenéről, melyek lennének a legfontosabb dolgok, amiket megemlítene? — Erre a kérdésre leginkább egy szögedi sétával lehetne válaszolni, hiszen e város kultúrája meglévő és elpusztult köveiben van. Egy kicsit az Alföld délibábja ez a város, hihetetlen végleteivel lebeg a kultúrát nem termő, hagyománytalan vidéken. (Ez utóbbit egy jeles gondolkodó mondja az Alföldről, Szeged talán a legjobb ellenérv erre.) A régi szegedi kultúrában ott a magyar kultúra egy nagy darabja, a magyar irodalom jellegzetes, innét termett karaktere, az újban meg ott van az elmúlt negyven év legrosszabb gyakorlata éppen a kultúrában és éppen szegedi jellegzetességekkel. De itt van az a Tisza táj is, amelyik a hetvenes évektől kezdve a magyar irodalmi megújulás és szemléletváltás kezdeményezője volt és letéteményese maradt, és itt van Baka István, aki oly hosszú idő után a szegedi irodalomban nem szegedi költőként exccllál, aki magyar költő Szegeden. PODMANICZKY SZILÁRD VERESS MIKLÓS Hajnaltól-hajnalig óda A Délmagyarország ünnepére ó - hajdani redakciók: hozzátok vissza sose térek tartsanak demonstrációt értem habár piaci hírek: hiszen a sülttök ára egeket ver maholnap míg tökfejek mára éppen leárazódnak Szerelmeim: redakciók — oly nyúlfarknyi az ember léte mért választ oly relációt mégis hogy általatok élne: a fiilén telefon van főnöknek füllent másik turkál papírhalomban az infarktus-tusáig Ó - ricsajos redakciók amikor minden még fehérlik az asztalokon: hogy ki fog megírni valamit estélig van-e az írógépnek betűje s hite annyi hogy ami megtörténhet nem tudja letagadni Ti: majdani redakciók nem szűkölködvén technikában ezt a furcsa sok ósdi szót töröljétek le — ám hibátlan nehogy még megmérgezne ez a szép ám nadályos és nosztalgiás eszme mint egy komputer-vírus Hogy: „Estvéli redakciók ó ti pohár ringató tálcák" — az ember nyelve már kilóg de még megír valami tárcáiul éjfélig mert féligálmosan úgy mereng el: hogy kiigya fenékig vagy átússza a tengert? S: ti hajnali redakciók mikorra bezár minden kocsma s fönn úgy sercen az átkozott fény mint állunkon a borosta a némaság is harsog és ki tudja mi vár rád mert fölzörgeti kulcsod a nagy családi órát A reggeli redakciók mégis olyanok aztán - mintha a szavaktól sűrű bozót között valami ösvény nyílna amelyen elindulhatsz ugyanoda vagy mégse s vallod hogy nem hazudhatsz többet a mindenségbe Bár lehet hogy nem lesz fiók s cikkeid nem őrzik örökkön de vannak más redakciók —ha tán nem is e lármás földön amelybe tíz körömmel kapaszkodói végsőkig akár egy jó riporter ki semmit le nem késik — Onnét néz le majd mindünk a hajdani redakcióra hol mindig megszülettünk egy szép napéli virradóra: mert hogyha pirkadat van csak ilyen tudja hinni hogy leírott szavakban magát újrateremti