Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-19 / 116. szám

W 1990. május 19., szombat DM] magazin JOHANN STRAUSS: CIGÁNYBÁRÓ — Nem! Valóban, az utóbbi években rengeteget énekeltem Szegeden, s már jól is esett egy nyugodtabb évad. Ami az ez évi munkámat illeti: énekeltem Hollandit a turnén, idehaza Jágót és a Rigoletto Monteronéját. Megkaptam a Hamupipőke egyik főszerepét is, de tanulás közben rájöttem, hogy a szerep más torokra íródott, mint az enyém, s inkább visszaadtam. Énekelhettem volna a Lucia baritonszerepét (s nagyon remélem, hogy még fogom!), de a válloperációm, s egy meghiúsult külföldi szerződés azt is keresztülhúzta. Ami a jövót illeti: megállapodásunk értelmében (más státusban) változatlanul maradok Szegeden. Énekelek Bánk bánt. Parasztbecsületet, Bajazzót s a Faust Valentinjét is. Az új vezetéssel nincs semmi bajom! Gregor Jóska messzemenőkig támogatja minden vendégszereplésemet — legyen az külföldön, vagy idehaza —, csupán az időben való egyeztetés a kritérium. — A budapesti operaházban is igazgatóváltás lesz. Az új főnök személye még nem dőlt el, tudod már, hogy milyen feladatok várnak rád? — Tovább éneklem a régi szerepeimet, Peturt, Jágót, Nabuccót, Amonasrót és előreláthatólag beállok a Don Giovanniba. A jövó évi műsorterv kialakulatlan, ezért még nem tudok pontos választ adni arra, hogy milyen új szerepek várnak rám. Búcsúzóul még annyit: most megyek, de az operatársulat vezetése az ajtót nem csukta be mögöttem, mert bizony, „Az ég magas, a cár messze van". M. T. személyesen hibás abban, ami pedig — sajnos — történik. A rendszer nem olyan volt, hogy ki-ki a helyén lehetett volna benne. Most. hogy elmúlótélben van az évad, sorozatban hallom a jelenlegi színházvezetók és a jelenlegi színészek nyilatkozatait, melyekben bizonygatják: a mi színházunk jó színház. Hallgatom a pátoszos nyilatkozatokat, és arra gondolok, bizonyára ez volt az utolsó békeévad. Igen, minden botrány és zűrzavar ellenére: békeévad, mert erős várnak bizonyult az évtizedek alatt kiépített, s falain legföljebb ha réseket ütött a Ruszt-féle csapat. Azért minden ment tovább, mint eddig. A forradalmárok visszaverése után egyre magabiztosabb, mert kívülról-belülről megtámogatott vezetők ismét az ősi fegyvert, a demagógiát forgatták: nem színész az, aki évad közben, ukmukfukk, odahagyja a fölszentelt deszkákat Thália templomában! A mi közönségünk voksol, amikor eljön a mi színházunkba! Persze, érthető, ha működik az önvédelmi reflex. De ha valamit volt módunk megtanulni eddig, az az, hogy a kizárólagosság vallása és gyakorlata — nem jó nekünk. Ezért reménykedem, hogy a következő színházi szezonban már világosan kiderülhet: kinek-kinek olyan a színháza. amilyent megérdemel: vagyis: amilyenné teszi. Ha az ezutáni évadokban is egyetlen „miszínházunk" létezhet Szegeden — ám legyen. Ha így voksol a közönség — szíve joga, lelke rajta. De... remélem, az lesz már a törvény Szegeden is, hogy annyiféle színház lehet, ahány színházcsináló egyéniség itt gyökeret bír ereszteni. Ruszték nem maradhattak, mert nem akadt mecénásuk. De minden ellenkező híreszteléssel szemben: közönségük igenis volt. Meglehet, kicsiny. De minden ellenkező híreszteléssel szemben a kisebbséget is megilletik ugyanazok a jogok, mint a többséget. Legalábbis ezért harcolt, az emberiség története során mindig, a java... SULYOK ERZSÉBET Vihar után — szerepekről — Hogyan tekint vissza erre a viharos színházi évadra? A színész, Kovács Zsolt első mondata egy gesztus, meg egy furcsa hangfintor.. Mindent kifejez vele. (Hiszen ez a mestersége). Ám éppen mert gesztus, leírhatatlan. legfeljebb körülírható. Pillanatnyi szünet után a gesztus szóformát ólt: — F.lmult.... illetve nem mult el. Csak lezáródott. Jó közérzettel indult, nekem legalábbis, mások helyett nem akarok beszélni. Az évad első harmada jó munkával telt. Azután jött az a borzasztó szakadás. De hát erről nagyon sokat beszéltünk, nagyon sokat írtak az újságok. — Én sem szeretném, ha a részletekbe most újra belemennénk. Végül is Ön kiállt Ruszt József mellett, azután mégis maradt az anfaszinháznál... — Csak zárójelben: a tanács nem vette akkor figyelembe a prózai társulat döntését, emiatt protestáltunk mi Ruszt oldalán. Később kiderült, hogy ez a protestálás azt is jelenti, hogy el kellene hagynom Szegedet, amihez én több okból kötődöm. Biztos, hogy mindenkiben maradt keserűség, nemcsak az elmenőkben, az ittmaradókban is. de tovább kell lépni. Most elkezdtünk valami újat. Lett egy új főrendezőnk. Korcsmáros György, aki egész évadra szóló határozott elképzeléssel jött. Korcsmárossal már dolgoztam együtt egy zenés darabban, a Charlie nénjében. Itt Szegeden. Sándor János hívta vendégrendezésre még fórendezősége idején. Azt hiszem, minden önteltség nélkül mondhatom, jó előadás volt. Visszagondolva az elmúlt évadokra — nyolc éve vagyok itt —, előttem még nem volt olyan szerződés, amelyben konkrétan le lett volna írva, melyik darabban. mit fogok játszani, és az is. hogy mikor. Most jövő évi fellépéseimet szinte dátumszerűen tudom előre Korcsmáros épít az ittmaradtakra. A szerződések persze még nem zárultak le. — Eszerint, milyen szerepek várják Önt a következő évadban? — Két nagyobb szerepet fogok játszani, egyiket egy zenés darabban, meg egy, vagy talán két kisebbet. Azért nem akarom megmondani, azért „titkolózom", mert nem tudom, hogy beszélhetnék-e róluk előre. — Ha konkrét szerepeket, darabokat nem is akar még megnevezni, annyit azért áruljon el, mégis milyen évadra, milyen színházra számíthat jövőre a szegedi közönség? — Azt hiszem, populárisabb évad elé nézünk, minta Ruszt-évadok voltak. De erről inkább az új főrendezőt kellene kérdezni. ' P. M. AZ UTOLSÓ BÉKEÉVAD Néhány szó a „miszínházunkról" Ősztől a pesti operában JOHN STEINBECK: EGEREK ÉS EMBEREK Nagy László felvételei A küldetéstudatos kultúrnyikság ragályos betegség volt. Nem hiszem, hogy bárkit is megkímélt, aki az elmúlt évtizedekben a művelődés- és művészetpolitika berkeibe került. Megmérgezte az egészséges lokálpatrióta érzületet is, hiszen egyből az egész város ellensége lett. aki nem szerette az éppen aktuális színházat. S mindeddig nem beszéltem arról a lelkiismereti konfliktusról, ami a színházi emberek és az újságírók viszonyát meghatározta: a gondolkodóbbak mindig is tudták egymásról, hogy ki-ki gúzsba kötve próbál táncot járni, s nem „ellentétben az újságcikkel". („Nem tehetségtelen emberekből" áll a társulat, „ellentétben egy-két újságcikkel" — jelentette az új főrendező hétfőn reggel a rádióban a pártolta társulat rossz propagandátokként, hiszen az a reklám, mely nemmel kezdődik... De hát egyetlen újságcikkre sem emlékszem, mely arról szólt volna, hogy Ruszt Józsefék exodusa után itt kizárólag tehetségtelen színészek maradtak. Több újságcikk szólt viszont arról, hogy akik elmentek, azok között több tehetséges színész is van). Egy éwel Oberfrank Géza elótt jött Szegedre, s egy évvel utána ment el. Hét évadot töltött a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatában. A korszak egyik vezető művésze, a Kerényi—Oberfrank produkciók oszlopa: sorrendben Jack Rance-et (Puccini: A Nyugat lánya), Macbethet, A bolygó hollandit, az Otelló Jágóját és Don Giovannit énekli nagy sikerrel, s mellettük még egy sor főszerepet Az álarcosbálban, a Don Carlosban, a Bánk bánban, az Aidában. Az 1987-es Operafesztiválon a Macbeth a fődíjat nyeri, ó pedig a legjobb férfialakítás díját. Idén Érdemes Művész címmel tüntetik ki. Az utóbbi időben rendszeres vendég az Operaházban, évente 15—20 előadást énekel ott, sokat vendégszerepel külföldön, elsősorban Németországban. Ausztriában és Jugoszláviában. Németh József ősztől a MagyarÁIIami Operaház tagja. Szegeden „vendégként" fog föllépni. — Az álarcosbálban azt kérdezik tőled az összeesküvők: „Mit jelent e túlzott váltás? " — Semmi különös oka nincs. Évek óta hívtak, hogy szerződjek Pestre, de eddig rengeteg feladatom volt Szegeden. Vendégszerepelni elengedtek. itt van a lakásom, ezért megfelelt ez a forma. Az azonban nyilvánvaló, hogy az ország első operaháza tagjának lenni rangót jelent Ráadásul a fővárosban összehasonlíthatatlanul nagyobbak a lehetőségek. Lemezfelvétel. tévé, rádió. Ha közreműködőkre van szükség, akkor először ott néznek körül, vidéki énekest ritkán hívnak. Azután az is szerepet játszott a döntésemben, hogy Érden vettem egy telket, és most építkezem. Ha készen lesz, mind a fővároshoz, mind Solton élő édesanyámhoz közel leszek. — Az elmúlt években szinte rád épült a repertoár, a bemutatók szinte mindegyikében reprezentatív szerep jutott neked. A mostani évadban régi szerepeidet énekelted tovább, a Rigolettóban egy közepes feladatot kaptál, a Hamupipőkében nem is voltál benne. Ez is hozzájárult az elszerződésedhez? Az elmúlt időkben az volt a szokás, hogy a színiévad vége felé a kritikusok — általában a két helyi lap kultúrpolitikai rovatvezetői — megeresztettek egyegy nagyobb terjedelmű cikket: értékelő visszatekintést a szezonról. Pont olyanszenvedéses írásokat, mint amilyenek a bemutatók utáni kritikák voltak — általában. Ilyen kisvárosban, mint Szeged, amelynek egyetlen, bár immáron háromtagozatú színháza van. szinte öngyilkos vállalkozásnak számított tisztességes. korrekt, ám a múfaj természete szerint egyéni ízlést mutató értékelést nyilvánosságra hozni — valamely előadásról vagy évadról. Más kérdés, külön tanulmányt lehetne írni róla, hogy amennyire a színház (irányítás) nem volt kész a valódi kritika fogadására, legalább annyira készületlenek voltak az úgynevezett nyilvánosság fórumai e kritika létrehozására. Az eszelős gazdálkodási szabályok sosem engedték meg. hogy egy vidéki lap színikritikust foglalkoztasson; kizárólag mindenevő, vagyis mindenhez és semmihez senvértó újságírókra volt szükség. Ha mégis akadt, aki a közeg ellenállását leküzdve képezte-specializálta magát — az másnap találkozott a primadonnával (egek. milyen régóta nincs itt primadonna!), a baritonistával, a direktorral, az epizodistával, a főrendezővel, az ügyelővel, a tanácselnökkel... És hallgathatta: miért nem szereted te a mi színhazunkat? A világ legfölöslegesebb dolga volt magyarázkodásba bocsátkozni, megpróbálni tisztázni: kié is ez a színház? No persze, az ünnepi szónoklatokban, fennkölt, pátoszos beszédekben mindig a közönségé volt. Amelynek, hogy kiműveljük, hogy műélvezésre nógassuk, hogy fölemeljük — katarzisos régióinkba — mi. felelős, művelt felsőbbrendűek megcsináltuk ezt a színházat... (Mert ne beszéljünk most a többi jótéteményről). Hogy jön ahhoz egy bértollnok, hogy belepofázzon? Matthew Hawkins: A munka gyümölcsei című táncművével új stílust honosított Szegeden a balettegyüttes. A modern amerikai táncnyelvet mindössze néhány hét alatt — a vendégkoreográfus, táncpedagógus-táncos Hawkins szerint — igazán jól elsajátították. Az angol vendégművész a társulat művészeti vezetőjének, Imre Zoltánnak a meghívására vendégeskedett itt; mint emlékezhetnek: a szegedi halettművész és táncalkotó több éves külföldi tartózkodása alatt Londonban is dolgozott, onnan az ismeretség.