Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-19 / 116. szám

82 1990. május 19., szombat — n DM| magazin Igaz történet a Szívről Vár Endre 42 éves. nős, gyermektelen, másfél szobás panelben élő betanított munkás éppen sörét bontogatta a hagyma- és cigarettaszagú konyhában, amikor meghallotta a nyitva felejtett televízióból a lottóhúzás műsorának pattogó szignálját. Vár húzott az üvegből, ingje koszos ujjával habos, borostás állát megtörölte, majd nadrágja hátsó zsebéból előkaparta egyetlen szelvényét, azt a hetente megújuló papírdarabkát, melyen tizenöt esztendeje mindig ugyanazokat a számokat játszotta meg — gyakorlatilag mindhiába. „Legnagyobb" nyereménye egy ötvennégy forintra becsült kéttalálat volt. jó négy évvel ezelőtt, valami francos női magazint vett feleségének a pénzből, amit még ki is kellett pótolnia. Vár leült a készülék elé, egyik kezében a sört, másikban a szelvényt tartotta. A golyókat egy nyugdíjas nótaénekes húzta, a műsorvezető nó szokásos bájolgása közepette. „Az első nyerőszám a negyvennégyes" — hallotta a készülékből. Vár ceruzáért nyúlt, majd kesernyés mosollyan bekarikázta az eltalált számot. Hirtelen eszébe jutott, hogyan verték meg a rendőrök tizennégy évesen, mert nem árulta el, mit keres éjnek idején a főutcán, annak is a legóvottabb, a rendórlaktanyától a pártházig tartó részén. Kovács Terinél volt, sokáig álltak egymás mellett a koszos és bűzös kapualjban, de nem csókolóztak. Akkor még nem. Vár két tenyerébe fogta az évekkel idősebb lány pattanásos arcát, és elfúlva azt suttogta búcsúzóul: „Holnap, holnap is eljövök... Eljöhetek?" A rendőröktől akkora pofont kapott, hogy eleredt az orra vére. „Majd mingyár megtudod, mi közöm hozzá!!" — üvöltött a törzsőrmester. Kinyílt felettük egy ablak, aztán gyorsan és halkan becsukódott. „A második nyerőszám: hetvennégyes". Vár a képernyőre meredt: „Szórakoztok?" Bekarikázta a második számot is. Vár apja a háborúban túnt el. Állítólag az orosz frontról még hazajött. Egy rokonuk látta a nyíregyházi hídfőnél, aztán senki, soha többé. Vár anyja nem ment újra férjhez, egyedül nevelte fel a gyereket, aki csöndes volt. kivételesen szófogadó, és segítőkész, de mintha valami hiányzott volna a szeretetéből. Vár anyja hiába várta, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer ellentmond neki a fia. Vár kellőképpen megbűnhődött. Az asszonyt kivételesen lassú, de iszonyatos fájdalmakkal járó gyomorrák vitte el, fia hosszú éjszakákon át, üveges szemekkel maga elé meredve hallgatta anyja nyögdécselését és jajongását a szomszéd szobából. De csak akkor halt meg, amikor a fiatal férfi végső kimerültségében, könnyeivel küszködve sziszegte a verejtéktől átázott párnába: „Haljon már meg!... Haljon már meg!" „Tízes" — hallotta Vár. A férfi megmerevedett, aztán dühösen kifakadt: „Anyátokkal szórakozzatok!" De azért karikázta a harmadik szamot is. Három szám! Az első három eltalált szám! Vár homlokán fényes barázdát szántott egy súlyos izzadságcsepp. Gépiesen belehúzott a sörbe, de alig bírta lenyelni. Kovács Terivel nem feküdtek le, a lány igazából mással járt. Úgy mondták, sokmindenkivel. Csókolózást engedett, meg hogy diókemény mellbimbóira hajolva hallgathassa a fiú a szíve dobogását. „Hallod a szívem?" — ingerkedett ilyenkor, de Vár sose válaszolt. Kovács Teri azt mondta, hogy ebben a szemét kurva országban nem lehet élni, és egy borús, késő őszi éjszakán, amikor olyan súlyos köd telepedett a vidékre, mintha szürke és vizes gyapjúból fonták volna a valószerűtlenül közeli ég alá, egy kölnit használó és kopaszodó férfival, aki Teriék házában lakott, de akinek a neve, s a foglalkozása is titokban maradt valahogy, megpróbált átszökni az aláaknázott homoksávokkal, drótkerítések aljas rendszerével és farkaskutyákkal óvott nyugati határon. Mindketten a hátukba kapták a sorozatot, állítólag még fektükben se engedték el egymás kezét. „A szerelem har, talrnít?" — nézett az összekulcsolódott, sáros és véres tenyerekre, a fiatal, s igazából feleslegesen borotválkozó főhadnagy, majd tükörfényesre suvickolt csizmájával szétrúgta az összekapaszkodó ujjakat. „Négyes" Vár Endre már nem is karikázta be az eltalált számot. "Feleségével egy vidéki búcsúban ismerkedett meg, a lány akkor még ügyes és rámenős volt, s bár nem lehetett szépnek mondani, azt azért pontosan tudta, mi kell egy fiatal és éhes férfi megszerzéséhez. Az első adandó alkalommal magához engedte egy orgonabokrokkal kerített padon, s úgy tett, mint akinek nagyon jó, mint akinek elképesztően jólesik a férfi ügyetlen nemiszerve, sörszaga, borostás álla és érdes tenyere. Ám utána szinte semmit sem engedett, elnézett a férfi töprengő arca mellett, és azt mondogatta: „Úgyis elmész... itt hagysz... Akkor meg minek... Minek?" Vár két hónapig bírta, aztán megkérte a szerényen mosolygó lány kezét. Jól éltek? Gyerekük nem született. Ritkán veszekedtek, életüket lassan befonta a mindennapok szürke hályogja, vak, tevékeny csöndben sodródtak hajnaltól-hajnalig, szívük legmélyére temetve a reményt, hogy valaha netán jobb lehet, hogy egyszer mégiscsak sikerül másképp élni, másképpen, mint amilyenek valójában ők, nem ilyen szárazon, humortalanul, még a komolyabb káromkodásoktól és veszekedésektől is óvakodva, s hogy a mismásoló talánok, najók és lehetségesek helyett ki tudják végre azt is mondani: nem, vagy éppen: igen. „Ötös' „Nem igaz" — suttogta Vár. — „Nem igaz". Bal kezét lehúzta a sörösüveg, aztán az üres tenyér lassan visszaemelkedett a ziháló mellkasra, és rátapadt. A jobb kéz remegő tenyerébe pedig belegyúrődött az öttalálatos szelvény, több millió forint. Kulcs zörgött a zárban, megérkezett a boltba néhány perccel ezelőtt „leugró" felesége. „Csak nincs valami baj?" — nézett Vár halottsápadt arcára. „Nem. nem. Semmi" — suttogta a férfi. A mentőkocsi későn érkezett. A sovány, gyomorfekélyes mentőorvos gyakorlott mozdulattal zárta le a halott szemeit. „Azt hiszem, megállt a szíve." Az asszony könny nélkül zokogott, „Szív?'Mi az, hogy szív?" „Nem szenvedett" — mondta a férfi. Az asszony kiabálni kezdett. „Maga azt honnan tudja? Miféle tudás birtokában állapítja meg, ki szenved, meg hogy mi látszik a szenvedésből, hová van az bezárva?" „Négy hónapja temettem el a lányom, asszonyom" — fordult el a férfi, aztán, mert észrevette, hogy Vár bal keze még holtában is szorongat valami papírdarabot, lehajolt, hogy szétfeszítse a görcsbehorgadt, még meleg ujjakat. DARVASI LÁSZLÓ DÁVID KATÓ VERSEI Döbbenet Én, aki eddig átléptem a hangyát, Kitettem a pókot az ablakon, S ajtót nyitottam sok jehovista párnak. Csak gubbasztok magam, S a köröttem nyüzsgó fejvesztett életet, • Szerelmes párokat. Istent meg pártokat. Mert nem látom bennük ma már a Lényeget, Ártatlan, védtelen, parányi lényeket. Minden muslincát, csótányt és szúnyogot Gyűlölök, ölök és kerülök 2 Én?! Parti Már megint a Bank oszt, S csak az töpreng a téten, Kinek kezébe legalább lap jutott. A többi mind gibic. Titkon azt reméli: Embere, a nyerő, fizet majd egy rundot. Zöld alsót a felső beborítja simán, Makk hetesre nyolcas mordul röpke kussal, Most piros a hívó — miért bámultok rám, E költői képnek keretéből, urak? Ja! Hogy megútném-e? Ugyan, hagyjatok már! ' Ti vagytok a nyerő, tiétek mind a tét, No, hátra arc! Különben, dühömben teszek rá, Ha mást nem, a poézis egyetlen fegyveréti.) Kórisme Fizikális státusz. Behtyerev-kór kizárt. (Munkabért a beteg nem emelt túl sokat). A gerincoszlop jobb, majd baloldali elhajlása. És éveken keresztül figyelemmel kisért felszívódása igazolhatóan irreverz élettani (pszichés) folyamat, nem pedig operatív beavatkozás következménye. Alkalmazandó terápia: több tehéntej, kevés konyak, szerény nyugdíj, lapos pocak. Pszichés állapot: fokozott szellemi retardáció észlelhető. Felelősségteljes munkakörben foglalkoztatása ellenjavallt. Kórisme: túl koros. FARKASKIÁLTÓ Kódok és • • , ii * ösztönök „Nem hiszem, hogy az ember lemond valaha a varázslatról, amelyet tízezer éve művel, azóta, amikor a barlanglakó először artikulálta élményeit művészeti jelekké. Persze az ember mindig elölről kezdi a művészetet..., s egyre inkább önkéntes szellemi próháratételébcn kell lemérnie a távolságot, amellyel önmagától eltávolodott..." A

Darázs József festőművésszel készített interjú elé, mert úgy érzem, az ó mondanivalója is ehhez a gondolatsorhoz kapcsolódik. Az a fajta ember, aki „elölről kezdi a művészetet". No nem az alta.mirai barlangrajzoló kezenyomát akarja leutánozni. Az ősi kultúrák egységes, totális világképe után vágyakozik. E golyóvá zsugorodott Föld civilizáció-szétrobbantotta jelenében valami állandót, valami legkisebb közös többszöröst keres, melyhez képest a távolságokat, s önmagát is bemérheti. Képcin a szemiotika pontosságával fogalmaz. Jelképei azonban az ösztönök, az érzelmek szférájából hoznak üzenetet. — A természettel jó kapcsolatban álló népek sokáig képesek megőrizni közös jelrendszerüket. S léteznek kódok, melyek mélyen benne vannak az emberiség tudatában. Bartók szerint a kultúrateremtéshez Kelet-Európa a legideálisabb földrajzi hely. Ha úgy tetszik, centrum. S mi, az itt élók, ötvözhetjük a keleti, meditatív, és a nyugati, individuális kultúrát. Ne feledjük azonban, hogy nekünk is van saját ősi kultúránk, melyet valahonnan Ázsiából hoztunk. Csak ez a kollektív, képírásos közlésforma elsikkadt, elveszett valahol az évszázadok során. Pedig abban a jelrendszerben egy totális érvényű világkép fogalmazódott meg. S ez az, ami engem igazán érdekel. — E felfogást hogyan bírja el a keretbe zárt táblakép? — No persze, tudom, a festészet maga az anakronizmus. Számomra mégis olyan minőség, mely a nagy kihívással egyenlő. A fehér vászon: a szabadság területe. Egy megszentelt és elátkozott hely, melyet színekkel, formákkal kell benépesíteni. — A képeiden megjelenő kultikus formák, dekoratív megoldások mintha más műfajok után is kiáltanának. El tudnám őket képzelni például templomok üvegablakain, vagy épületek belső architektúrájában... — Egyelőre nincs más technikai lehetőségem. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig táblaképeket fogok festeni. Nem nagyon érdekelnek az avantgarde megújuló hullámai. Az a típusú ember vagyok, aki belülről építkezik. Nem tudok átvenni tőlem idegen tartalmakat, formákat. A performancehoz viszont érzek valamiféle vonzódást. Többször elgondolkodtam azon — ne nevess ki —, mi lenne, ha például elásnám az összes képemet, vagy mondjuk elégetném őket... — Ez valamiféle áldozatbémutatás tenne? — Nem is tudom. Talán olyasmi. Vagy talán válasz erre a korra, amiben élünk. — Ügy tűnik, nem elégszel meg azzal, hogy a népművészet motívumait csupán beépítsd a világodba. Mintha meg akarnád fejtenhszimbolikáját. — Európában a művészetnek kétféle vonulata van. Az egyik a humán, mediterrán kultúrához kötődik, ez a görög művészettel kezdődött, és az impresszionizmussal fejeződött be. A másik vonulatba az archaikus kultúrák tartoznak, melyek átívelnek a népművészetbe. Ezeknek törvényei azonosak a Természetével. Az emberek mindennapjai valaha a csillagászati jelenségekhez, az időjáráshoz kötődtek. A természet határozta meg az életüket, így tárgykultúrájuk is ennek törvényeit tükrözi. Én nem hiszek abban, hogy az ember bármi újat ís ki tudna izzadni, ami a természetben már ne lennejelen. S vannak formák, melyek univerzálisak. Hogy egy példát mondjak: a tulipán a magyar népművészet egyik jellemző formája. Sok mindent kifejez. Struktúrája ugyanazt a hármas tagozódást hordozza, melyet az élet. A születés, a kiteljesedés, és a halál egységét fogja össze, zárja magába. De más kultúrákban is létezik ehhez hasonló forma. Az egyiptomiaknál persze nem tulipán, virág, hanem a bika.szarvai közé fogott napkorong. Az ókorban a Tavasz pont a Bika csillagképbe esett, ezért az említett forma; a tavasz, a születés, sőt a halál utáni visszaszületés szimbóluma lett. Vagyis, az archaikus kultúráknak, a népművészetnek, ha úgy tetszik, egyetemes jelrendszere van. Én hiszek abban a művészetben, ami az embert az univerzum történéseibe kapcsolja be. — Számodra meddig terjed az univerzum? — A természettudósok jelentései izgalmasak, de ugyanennyire aggasztók is. Ha kiderül, hogy más bolygókon is létezik élet, kultúra, akkor a Földön mindent át kell értékelnünk. Ez még nem is lenne baj. De egyes tudósok arról elmélkednek, hogy az idegen égitesteken nálunk civilizáltabb lények élnek. Olyanok, amelyeknek már elsorvadtak az érzelmeik és az ösztöneik. A civilizáció az ösztön-érzelem-értelem hármas egységét itt a Földön is egyre inkább felborítja. Lassan a ráció uralkodik az emberiség értékrendjében. Féltem magunkat. Úgy érzem, a művészet talán segítene abban, hogy ne veszítsük el intuitív képességeinket. — S végül térjünk vissza a Földre. Ezzel a szemlélettel hogyan boldogulsz a hétköznapi életben ? — Teljesen két lábon járó ember vagyok. A munkahelyemen ledolgozom a napi 8 órát. Bármilyen furcsa, szükségem van a hétköznapok darálójára ahhoz, hogy festeni tudjak. Ha az ember benne van égy gépezetben, akkor — hogy úgy mondjam —, gúzsba kötve táncol. De nekem szükségem van arra. hogy egyik énem szorongassa a másikat. Szerintem a művészeket nem a művészet templomában szentelik föl, vagy avatják szentté. Én nem készültem művésznek, de ma már elmondhatom: nem tudnék úgy élni, hogy ne fessek képeket. PACSIRA EMÍLIA UGYANAZ A TÖRTÉNET Hencz Alajos felvételei P\- ÜMlli i íHÉ ?' ünf liv •••• -tv J