Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-29 / 100. szám

1990. április 29., vasárnap Az évkönyv titka Szenzáció? A szűk szakmai körökön kívül aligha esemény egy múzeumi évkönyv megjelenése, ma pedig, amidón az olvasó nép öntudatát Apollinaire Tizenegyezer vesszócsapása zilálja, nem várható a tolongás a megyei múzeumok, a Somogyi Könyvtár pénztárai elótt a Móra Ferenc Múzeum legújabb, 1988./1. évkönyvéért. Ez nem „olyan" nyereséges vállalkozás. A különbözó szakterületek, a szerteágazó témák összessége azonos mértékben még a szakembereket sem érdekelheti, ám egy-egy dolgozat a maga területén jelentós adalékkal, felfedezéssel, elemzéssel izgalmas újdonságokat tartalmaz. A nap mint nap folyamatosan végzett, egyáltalán nem látványos kutatásokból kapunk itt szemelvényeket, azokból a munkákból, amelyek megalapozzák a „nagy" történetírás hitelét, órzik szűkebb hazánk öröklött értékeit, lehetővé teszik a látványos kiállításokat. A hagyományosan szép kivitelű, mértéktartó ízléssel tervezett kötet (a Szegedi Nyomda munkája), 26 tanulmányt közöl a régészet, a néprajz, a történettudomány, az irodalom- és művészettörténet, az éremtan köréból. Horváth Ágnes hidrobiológiái kutatások ismertetésével a természettudományt képviseli az Évkönyvben Szeged és Szentes a szakma határain túl is elismert régészeti műhellyel dicsekedhet. A két város múzeumainak kiállításai a néprajzi anyaggal együtt országosan vonzók, ismert és kedvelt kirándulási, honismereti úticélok. A leletek, emlékek számbavétele, leírása és elemzése nélkül csupán dekoratív, de hasznavehetetlen lomnak tekinthetnénk egy kiásott filigrános mellkeresztet, a fegyvereket, egy-egy mesterség ósi eszközeit. „Miért e lom?" kérdezte Vörösmarty Mihály annak idején a felhalmozott tudás akadémiai templomában. Hisszük,' hogy gyermekeinknek mesélni kell, milyen volt egykor a csongrádi ükapa tanyája, hogyan dolgozott a falusi takácsmester, a hadak és népek miféle viharai ellenében él e tájon az ember. Fájdalmas hiányként éljük meg a családi emlékezet hézagait, a kisközösségek Dr. Nagy István 60 éves pusztulásával, fonók, kalákák, tanyázások eltűntével szétfoszló egykori önmagunkat, hiszen múltja nélkül az ember, a család, a nemzet gyökértelen és erőtlen volna. A mostani évkönyvnek, amely 1989. végén hagyta el a nyomdát, van egy titka. Ezzel gazdagabb. Ez az Évkönyv kétszer született: jó félezer oldalnyi terjedelméből másfélszáz 1989. nyarán jelent meg, különlenyomatként, önálló lapszámozással, előszóval. Az alkalom ünnepi, születésnapi volt, ezért tette lehetővé Trogmayer Ottó, a szerkesztőbizottság elnöke, Juhász Antal szerkesztő, valamint a Szegedi Nyomda kollektívája, hogy kilenc kutató, tanár, levéltáros tiszteleghessen tanárunk, a hatvan éves dr. Nagy István tanszékvezető főiskolai docens elótt. „Mi, tanítványai — írja az előszó —, akik különbözó években hallgatói voltunk a szegedi tanárképző főiskolán, s most e néhány tanulmánnyal köszöntjük elindító mesterünket, atyai barátunkat, mégsem a puszta szokásnak, a protokolláris gesztusnak engedelmeskedtünk... valamennyiünk szemléletébe beépültek azok az előadások és szemináriumok, kivált pedig azok a gyakori és hosszas beszélgetések (életről, politikáról, „szakmáról"), amelyek valóban tanítványaivá tettek bennünket." A tanítványoknak csak egy része került tudományos pályára, nem egy közülük a szakma csúcsán dolgozik már, de többségüket az igazi, a nevelói, tanári hivatásra készítették fel azok a bizonyos beszélgetések. Most, a születésnap alkalmából, a történelemtanárok I. ópusztaszeri találkozóján összegyűltek a történettudományt kedvelő, és azt az iskolákban továbbadó tanítványok. Akiknek írásai nem fértek a kötetbe, azok kéziratos emlékkönyvet készítettek, mindenki egy oldalt. Még többen vettek részt a Nagy István-emlékérem alapításában, melyet Lapis András mintázott meg tartalmi és formai húséggel. E sorok írójánál gyűltek össze Győrtől Gyuláig azok a levelek, amelyekben az egykori diákok részvételük módját jelezték, s magát a kezdeményezést, Nagy Pista tanár úr köszöntésének a lehetőségét köszönték meg a szervezőknek. Ki tehát ez az ember? „Hogy mi mindent tanultunk Tóle, hogy mi mindenre ösztönzött bennünket, hogy milyen utakra terelgette lépéseinket — nem tudjuk számba venni. Kanállal meregetnénk a tengert. De bizonyos: a mindenkori nagy tanárok alaptulajdonságai sugárzottak ránk. Az emberi tisztességnek, mint alapfeltételnek az igénye mindig ott volt körünkben, bármiról folyt is a szó. A másság tudatos elfogadása, méltánylása, a különvélemény szabadsága és méltósága itt, a Vele való eszmecseréinkben lett közös élményünk... Tanárnemzedékek sorát nevelte s rá is illik, ami minden nagy tanárra: gondolatai beépülnek tanítványaiba, s tanítványain keresztül még akkor is hat, ha maga már visszavonult a katedráról." A találkozó és a köszöntés a „töri tanszéken" kezdódött, s Ópusztaszeren, az országalapítás színhelyén fejeződött be. Iskolát teremtő tanárt ünnepeltünk az évkönyv elsó változatának megszületésekor. Egy évkönyvről írtam, a kutatás, a tudományos „lim-lom" rendeltetéséről. Mesterről és tanítványokról. Mindez nem szenzáció, nem „esemény", de olyan szemekből fonott láncolat, amely egésszé abroncsolja, lakhatóbbá teszi világunkat. VARGA LÁSZLÓ Klinikai betegbemutatások A szegedi belgyógyászati klinika nagynevű igazgatója, Hetényi Géza honosította meg az ötvenes években a város érdeklődő szakorvosai számára a nyilvános betegbemutatásokat. Egykori munkatársa, 1973 óta utóda, Varró Vince professzor a hetvenes években és átlag havi rendszerességgel fölújította ezt a gyakorlatot, sőt, gazdagította azzal, hogy az utóbbi évek jelentősebb betegbemutatásairól készült dolgozatokat — huszonhárom támogató vállalat, intézmény anyagi segítségével — háromezer példányban nemrég megjelent tanulmánykötetben adta közre. A szerkesztők, Varró Vince és Fazekas Tamás huszonkét szerző tizenkilenc tanulmányát gyűjtötték kézikönyvként hasznosítható kötetbe. (Kár, hogy az orvosi művekben megszokott tárgymutató hiánya némiképpen korlátozza gyakorlati használatát.) A napjainkban és nálunk növekvő gyakoriságú szívbetegségekkel foglalkozó hat tanulmány közt regénybe illő kórelőzmény és kóroktan teszi különösen érdekessé Kovács Zoltán és Fazekas Tamás esetbemutatását. A mellkasi szorító fájdalmat eredendően lelki okok, szerelmi csalódásokból fakadó szorongások idézték eló, így a gyógyításnak ki kellett terjednie a pszichiátriai módszerekre. A gyomor-, bél-, máj- és epebetegségek érdekes eseteit négy dolgozat elemzi. A ritka Whipple-kórnak Náfrádi József és Mohácsi Gábor bemutatta előfordulását az teszi tárgy alandóvá, hogy föl nem ismerése biztos halált okoz. Lonovics János az epeműtétek után olykor diéta ellenére is jelentkező fájdalmak okait és kezelését elemzi. Várkonyi Tibor tankönyvszerű részletes leírássá bővíti esettanulmányát, amint a vékonybél baktériumflórájának kóros elváltozásait tárgyalja. Három dolgozattal a klinikán működő önállóan endokrin osztály és kutatólaboratórium munkatársai szerepelnek. Megdöbbentő, hogy Julesz János pajzsmirigy-elégtelenség miatt torzán maradt betegéről a hatóság tudomást sem vett: „Ez az emberi lény tehát hivatalosan nem létezett." A kutató orvos késóbb szem elól vesztette páciensét; sajnos nem nyomozott további sorsa után. Két fejezet immunológiai tárgyú, azaz a szervezet védekezőképességének csökkenését tárgyalja. Ismét kettó a vérképzószervi kórfolyamattal foglalkozik. Sonkodi Sándor betegének különlegessége abban állott, hogy két eltéró természetű betegség is előfordult benne. A korábbi Hodgkin-kórból eredt magasvérnyomáshoz veserák járult. Sági István dolgozatának fontosságát jelzi, hogy egyre többször olvasunk a veszedelmes gyomirtónak, a Gramoxone-nak halálos mérgezéséről. Betege kerti munka közben, ittas állapotban sörnek vélve fogyasztotta el a folyadékot. Alkoholmérgezéssel szállították a klinikára, ám mire kiderült, mit ivott, szervezetébe már fölszívódott a méreg, s menthetetlen lett. A legfrissebb kutatási és gyógyítási eljárásokat közkinccsé tevő munka megnyugtató képet ad a szegedi klinikusok tudományos és gyógyító tevékenységéről. Előszavában Varró Vince joggal hangsúlyozza, hogy a hiánypótló mú a gyakorló orvosok számára íródott. Reméljük, újabbak követik. PÉTER LÁSZLÓ , egy szerelem csöndes emléke, homloka, verekedésig fokozott barátságok, sáros nadrág, várakozás a virágok között, a nagy ismeretlen, fürdés a folyóban, félelem, hogy a csuka leharapja, szappanok, dezodorok illata, anyu, mosd meg a hátam, mert rövid a kezem, s épp ezért nem lehetett átölelni a kedves szóké lányt, mert rövid volt a kezem, egy erdó sűrű éje, titkok, titkok mindenütt, a temetőben mámoros gesztenyefák, foci, foci, a Bakternek lecsúszott a mackója és villogott, tejbegríz pompás csomókkal, mi az, hogy bunker?, sok szemérem, mindenre egyedül emlékszem, egy galamb szeme közelről, félelem, félelem, hogy valaki van, akiről nem tudok, lábnyomok, távoli csillagok, az apacsok, kék szem s borosta, meleg, csillogó hó, a tanárnő meghalt, tehát nincs többé, a nók is meghalnak?, a nádasban nem mozdul a levegő, csak a nap tűz, félmeztelen a parton, tanyák, bosszantóan hülye tehenek, támadósak, végre mindenki itthon van tavasszal, a föld még hideg, nem szabad ráfeküdni, zöldpaprikát eszünk, ahogy jön a nyár, egyre több zöldpaprikát eszünk, nem merek fölmenni a padlásra, pejig az is a ház egy része, aztán mégis, és mikor fülhúztam egy cserepet, hát olyan szépet soha nem láttam, öt méter magasból, egy alföldi gyereknek ne legyen tériszonya?, talán nem kellett volna szétnézni, nekem van, iszonyodom a tértől, aztán a nyár küszöbén, ha azt mondom, a zöldtói zokogok, akkor kezdődik a nyár, forró kakaóval reggel nyolckor a hűvös homokban, a ház mögött még hideg van, a fú harmatos, vagy a boxer vizelt oda, a nap pontosan ott jött föl, ahol föl kellett jönnie, a nagy, barna ház mögött, ahol egy öregaszszony lakott egyedül, a trafóház mellett, de már meghalt, öreg volt szegény, megöregedni nagy házban lehet a legjobban, fóképp sarki házban, ahol nem egyértelmű a földi út fogalma, na persze, és a trafóház, mikor meghalt, másnap éjjel kigyulladt a trafóház, mondták is, nem lett volna szabad vízzel oltani, éjszaka világított a hold, be a szobába, de azért kint is világos volt, azt mesélték, hogy ilyenkor kis fényes gömbök gurulnak az úton, oldalukon tőrt viselnek, volt egy boszorkány is, azt mondták, tud repülni és bűbájos, a falu szélén lakott, nem messze, talán egy szárnycsapásnyira tőlünk, a zöld rét és fekete tó mellett, ott jól lehetett landolni, gondoltam, egyszer mikor sok eső esett és az PODMANICZKY SZILÁRD: Életrajzom előképei utcai árkok is kövér pontyokkal meg tarajos gótével teltek meg, azt mondták, a banya fogott egy 30 kilós harcsát, a harcsa napozott a sekély vízben és a banya lecsapott rá, félelmetes egy ilyen izmos banya, 30 kilóra rácsapni, próbáltam titokban fölemelni 12 téglát, de nem bírtam alányúlni, aztán amikor beértek a gyümölcsök és eltemettük a Jocó galambot, egész nap a kertben voltam, kiástam Jocót, hogy mi a fészkes fenét csinál, de nem kellett volna, volt egy hajnal is, mikor az egész faluban én keltem föl elóször, kivéve a napot, csábított a verebek fütykölése, meg az, hogy elsőnek fogadom magamba a hajnalt, nyomás az utcára — lábujjhegyen — aztán a mezóre, lehetett hallani, ahogy egymás után ébrednek a fűszálak, növekszenek, nyújtózkodnak, körülnéznek és azt mondják, jó reggelt, ma is gyönyörű nap vár ránk, délután sárkányt csináltam, föltámadt a szél, sárkányos idő, csak beleszúrtam a lábamba az ollót és véres lett a sárkány, akármilyen magasra engedtem föl, mindig látni lehetett a mosolygó száj alatt a vérfoltot, mire begyógyult a seb, a kutyák széttépték a sárkányt, egyszer kimentünk fürdeni a kanálishoz, ott fürödtünk, ahol kibetonozták, a kanyarban, ahol átfolyt az út alatt, oda is be lehetett bújni, de különös érzés volt, ahogy a gyors sodrású víz és a beton fedőlap között épp hogy elfért a fejünk, fejest ugráltunk, én nem mertem, csípett a víz, az egyik fiú, aki arról volt híres, hogy amikor leesik az elsó hó, elcsúszik az iskola kapujában és röpüló táskája betöri a tanári szoba ablakát, szóval azt mondta, hogy ó nekifutásból ugrik fejest, behátrált a kukoricásba és szépen lendületből átrepült a másik partra, volt nevetés, de a feje azért betört, jó helyek a temetőben is, naná!, meg csigák, amik biológiailag fontosak, a kógalambok, angyalok társaságában két, különös szagot árasztó házikó állt, olyan mint a hentesüzlet, közöttük egy ragyogó fekete konflis, mikor befogták a csillogó szőrű lovakat, elég sok ember összegyűlt, kezeiket összekulcsolták és hosszú sétára indultak, a gesztenyeverés főleg órsi órákon ment, kivonult a tigris őrs a temetőbe és a szemétre hajított keresztekkel verte le a gesztenyét, ma ez kicsit sok, de akkor a fa fa volt, a temetó gesztenyeföld, soha nem sikerült négylevelű lóherét találnom, pedig összeviszsza jártam a hereföldeket, egyik este barátommal tértünk be hozzájuk a napi csúzlizásból különösebb zsákmány nélkül, és zsíroskenyeret tömtünk magunkba, mikor üvöltve rontott be az apja, „valaki letaposta a herémet!", egész nyáron ezen röhögtünk, néhány nap múlva a fent meg nem nevezett apa két sarlót nyomott a kezünkbe és megkért, „vágjuk le a heréjét, mert éhesek a nyulak", a sok nevetés között mindig volt valami félelmetes is, a legiszonyatosabb éjszakák egy bizonyos történelemóra után vártak rám. a tanárnő elmesélte, hogy Haynau tetszhalott volt, és mikor másik nyugodalmas gödörbe plántálták át, kiderült, hogy félig megette magát, arra gondoltam, hogy egyszer mindenért meg kell fizetni, és hetek, hónapok teltek el mire végre nyugodtan tudtam aludni, attól féltem, hogy egyszer rossz helyen ébredek, azonnyomban összeszámoltam bűneimet, és úgy láttam, az én bűneim még nem csinálnak történelmet, legalábbis valami ilyet éreztem, sokáig tartott viszont, míg leszoktam az alvajárásról, egy különös pofon vetett véget a hódkórosságnak, ugyanis mikor kaptam, még alva jártam-keltem, és mikor állva ébredtem, rettentően égett az arcom, csak a tüzesedést éreztem, s csak éles logikával jutottam a tüzesedés előzményéhez, egyszer az ágyneműtartóban ébredtem, na most vessük ezt össze az elóbbi aggályokkal, minden oldalról faburkolat, sötét, féljünk együtt!, télen a lódombot szánkódombbá alakítottuk, a lejtó egy roncstelepen végzódött, a sebesülések pontosan olyanok voltak, mintha télen is lödombnak használtuk volna, amikor tél végén elolvadt a hó, akkor víz állt az utcán, hogy minden éjjel azt álmodtam, hogy a tengerparton lakunk, ezt azért szerettem, bár csak a tévében láttam tengert, fekete-fehérben néztem a habokba hulló napot, azóta se tudok normális naplementét álmodni, színesben, egyszer meg született egy öcsém, hazamentem, megnéztem, oké, fiú, jöhet, de mire sikerült megtanítanom rendesen védeni, egészen megöregedett, viszont az óvatosság végsó határait ó vázolta fel előttem, egyszer úgy kivette a kezemből a perecet, hogy észre se vettem, kötni akkor tanultam meg, mikor az iskolában csengetó-ügyeletesnek kellett lenni, egész nap ülni a folyosón, akkor tanultam meg, köttem egy szép zöld sálat, az eleje szoros lett, de a végén már kezdtem lazítani a szemeket, aztán szerelemből elajándékoztam a sálat, így odalett, elsó versemet egy hintában olvastam fel, magamnak, ragyogott a hold és hintáztam, egyszer lerajzoltam a templomot oldalnézetből, de tényleg csak egyszer, az osztályteremből pont a templomra láthattunk, azt mesélték, hogy az a férfi, aki föltette a keresztet a tetejére, utána lezuhant, ót is berajzoltam, csak késóbb tudtam meg, hogy állítólag a másik oldalon ért földet, így mi a teremből ilyet egyáltalán nem láthattunk volna, húsvétkor már korán felkeltem, egész nap sütik, kólák, sonkák, tojások, akkor ettem meg életem elsó meleg kavicsát, a kavicsgyűjteményemból egy féltojás alakú keveredett az igazi féltojás alakú féltojás csokik közé, és lenyeltem, ez persze csak késóbb derült ki, a horgászásban igazán nagy örömet leltem, dobogott a szívem, csak a kukacot nem mertem megfogni, így csak akkor mehettem ki a tópartra, ha a Csimpinek is kedve volt, neki nem lévén botja, csak az én kukacomat tűzte föl, aztán a halakat elfeleztük, általában nekem jutott a több, mert a Csimpi mindig kis zacskót hozott, volt egy olyan érzésem, hogy előre tudja, másnapra úgyis földobják a talpukat a halak, úgyhogy felesleges cepekedni, egyszer aztán nagyon szerelmes lettem, beakadt a biciklim elsó kereke az átjáróban a dupla sínek közé és a lábai elé zuhantam, szerencsére élve megúsztam az egészet, a biciklimnek se lett semmi baja, aztán harmadik lettem az iskolai kimittudon, elmondtam egy négysoros török verset törökül, legközelebb már csak a bélyeggyűjteményemmel engedtek beszállni, nemsokára nagyon beteg lettem, én már lemondtam magamról, a szokásos napi imádkozást is elhagytam, jöjjön aminek jönnie kell, mire kijöttem a kórházból, egészen kizöldültek a fák, anii meglepett, mert hetek óta csak pizsamán láttam zöldet, ott is csíkokban, azt hittem, mégse oda tértem vissza ahonnan elvittek, de amikor újra az ágyamban ébredtem, láttam, maradásom valóságos, de súlyos,