Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-03 / 78. szám

4 PÉLMAGYARORSZÁG 1990. április • -t Az ember autóba ül s azt gondolja, nemsoká megismerkedik egy másik emberrel, aki tán néhány héten belül, meglehet, az ő személyes sorsáért is felelős lesz. Megismerkedik? Persze, hogy naiv a szándék, hiszem mi az a másfél óra, amíg látom, amig figyelem a mozdulatait, arcának, kezének rezdüléseit. A politika az emberen túlra helyezi annak lényegét. Ami pedig az emberen túl történik, ha nem Isten, nem érdekes. És mégis. Meg kell látni a politikusokon keresztül az embert, azt, aki visszasugárzik a politikusra. A szerepre. Ők együtt feltételezik egymást. Egy költő például lehet disznó alak és angyalok barátja, iásd Verlaine-t. A gonosz politikus biztosan rossz ember. A rossz politikus lehet jó ember. De a jó politikus...? SOK SZEREPBEN Rajt a második helyről Nos, ennél a kényes pontnál hagytam abba az elmélkedést, mert autónk megállt a kisteleki Petőfi Sándor Általános Iskola bejárata előtt. Itt tanít Harmath Istvánná, aki az MDF színeiben jutott be az egyéni képviselőjelölés második fordulójába. Tizenketten kezdték el a Csongrád megye 4. választókörzetében. Hárman nem kapták meg az elégséges számú kopogtatócédulát, a 9 jelöltből Harmathné, a pegagógus, egyedüli nőként második lett. Nő. Családanya. Három gyermek édesanyja, osztályfőnök, képviselőjelölt, ezt mind egyszerre. Azon gondolkodom az iskola kicsiny aulájában várakozva, hogyan lehet ezt így bírni egyszerre. Ezt a rengeteg szerepet, elvárást és követelményt. Az egyik falon a nyolcadikosok felhívása, legyen minden héten egy nap az anyanyelv ápolásának napja... Kicsengetnek, jönnek a gyerekek, feldübörög az épület. Majd jön a tanárnő is, üdvözöljük egymást. Az előzetes telefonon azt kértem, hadd nézzem meg egy óráját. Inkább ezt, mint egy szokványos beszélgetést. Úgy alakult, hogy történelem lesz a megtekintendő óra, talán nem véletlenül a tanárnő saját osztályával... A történelem szaktanterem pedig épp olyan, amilyennek lennie kell. Az ajtó felőli fal oldalát tablók, évszámok és arcképek sokasága borítja. A ablakokon hatalmas nyír- és fenyőágak köszönnek be. Szemközt a tanári asztal mögött pedig felirat figyelmeztet: „A történelem az élet tanítómestere". Hetedikesek a gyerekek, a látogató miatt tán kissé feszélyezettebbek a szokásosnál, ám az ismerős visszafogottságon így is rendre átüt az érzékenység, s a kedves gyermeki bölcsesség. A tanárnő pedig szigorú, határozott és lendületes. A kiegyezés utáni éveket taglaló anyagba bele-beleóvakodik a jelen, a határon túli és inneni nemzetiségek helyzete, az újonnan megválasztott rendszer lehetősége, mely felváltja a szocializmust, s kaput nyit az emberszabásúbb demokráciára. Halad az óra, kicsengetnek... Üldögélünk a 1 üresen maradt teremben, persze hogy a szerepek sokaságára utal az első kérdés. — Mindig is politikus alkat voltam, ezért lettem Kisteleken az MDF egyik alapíHarmath Istvánné 4. vk., 2. hely (18,14%) tó tagja, majd elnöke. A családom? Támogatott. Több mint 30 nagygyűlés van már mögöttem, fárasztó volt, de igyekeztem vigyázni magamra. Volt itt olyan jelölt, aki kilenc kilót fogyott a kampány alatt. A pedagógus-képviselőjelölt asszony valóban nem tűnik kimerültnek. — És ha nem sikerül? Legfontosabb vetélytársa, aki megelőzte, az első forduló alapján jóval több szavazatot tud maga mellett. Elmosolyodik. — Nézze, én nem akarok mindenáron képviselő lenni. Nem minden áron. Ha ő győz, gratulálok neki, s örömmel tanítok tovább, mert ez mindig megmarad nekem. Amikor kikísér az iskolából, felmutat a nyolcadikosok tablójára: — Olvassa csak el, ezt én... — de közbevágok: — Már olvastam. Történt mindez egy borús március végi napon, 1990 sokat ígérő és várakozással teli esztendejében. KI NEM ÍGÉRT, NEM GYŐZHETETT A „földutak" nehezen járhatók Óriási káosz van ma a földkérdés megítélésében. Pártok indultak harcba a hatalom elnyeréséért, s ki tudja miért e téren találtak legtöbb ígérni valót. Talán csak a szavazók kegye volt a cél, s utána a vízözön? A népgazdaság más ágazatai, s főképp az ipar jóformán kimaradt a megváltó programokból. Pedig az aztán valóban igazi tulajdonos nélküli állami tulajdon. A varázsszó ugyan a privatizálás, de hogy ki, mikor és hogyan, az már a ködbe vész. önmagában e tény már minősítés, a mezőgazdaság az, amelyben még a múlt is értékként vehető számításba. A nemzetközi szintű termés- és tenyészeredmények egyes növény- és állatféleségeknél vitathatatlanok. Éppúgy, mint a konvertibilis export tekintélyes volta. Mindezt másként is beállíthatjuk. Talán előrébb tartanánk, ha nem a közösségi tulajdon magasabbrendűségét bizonyító ideológiai zónában szabatott volna ki az életterünk. Most űgy tűnik, a hatalmi szférákban elérkeztünk egy új földosztáshoz. Sokan ezt a földosztást szó szerint értelmezik. Nagy csinndarattával le is verték már az első mezsgyekarókat. Én ezt a megtévesztés diadalának fogom fel. A földkérdés bonyolultabb annál, hogy ezzel elintézzük. Aki az 1947-es tulajdonos jogáról szól, igazat mond, csak vegytisztát. Sőt, maga az időpont is kérdőjeles. Túl késő már a jóvátétel naturális, földet-földért módját választani. E földön emberek élnek és dolgoznak, s nem akarnak újból más cselédje lenni. Az Agrárszövetség azért lépett csatasorba, hogy az elkerülhetetlen és józan átmenetet képviselje. Elismerte a kisemmizettek igazát, s cserébe örökváltságot ígért azoknak, aki már nem a mezőgazdaságból élnek. Ugyanakkor a tulajdonon alapuló, valódi szövetkezés lehetőségét vetette föl. A szövetkezetekben megművelt föld közel negyven százalékának még létezik természetes tulajdonosa. A tag vagy örököse választhat, földjáradékért bent hagyja, vagy egyéni művelésre kiviszi azt, miközben szövetkezeti tag maradhat. Sok helyen már a kötelező közösben végzendő munkát is eltörölte a közgyűlés. Joga van rá. Hárommillió hektár az, amely (sajnos) ma már közös tulajdonú. Nézőpont kérdése: senkié, mindenkié vagy inkább valakié (volt). Ugyanakkor a falun ott a tömeg, amely nem földdel lépett be a szövetkezetbe, de a földből él, s erre az élettérre szüksége van. Ha valakinek jussa van a föld tulajdonjogához, neki igen. No nem ingyen. Egyrészt, ami ingyen van, senki sem becsüli, másrészt nem is erkölcsös. Egy rehabilitációs földalapba befizetve, ebből az összegből kártalanítani lehetne az eredeti tulajdonost. E kompromisszumos megoldást a körülmények kényszere és mérlegelése sugallja. Ugyanis nem törvényszerű, hogy a föld tulajdonosa és használója ugyanaz a személy legyen. Csakhogy a valódi értelemben vett földjáradék, amely a tulajdonost illeti meg, nem része az árrendszerünknek. Az „olcsó élelmiszert a népnek, a szocializmust építő munkásnak" jelszó értelmében az állam lemondott erről a summáról. Közvetve ezzel támogatást épített be az élelmiszerárakba. Aki a fair play jegyében mégis arra voksol, hogy a városban, közpénzen épített bérlakásban élő, támogatott élelmiszert fogyasztó (legalábbis a múltban) egy kis jövedelemkiegészitéshez jusson, az gondoljon arra, hogy ezzel a tényleges termelők újabb „adót" vesznek a nyakukba. Vagy érvényesíteni tudják ezt a költséget a piacon, vagy tönkremennek. Az Agrárszövetség nem büszkélkedhet a szavazók nagy táborával. Az országos 3,15 százalék kevésnek bizonyult a parlamentbe kerüléshez. Hogy egyéni kerületből jut-e be közülük valaki, nem tudom, de kétlem. A józan mérlegelés programjára ma (még?) nem vevők az emberek. A volt tulajdonos nem szavazott rájuk, mert kevesebbnek hitte az örök váltságot, mint a föld értékét, vagy annak járadékát. A föld nélküli paraszt meg megijedt, hogy fizetnie kell a tulajdonába kerülő földért. Ez utóbbi réteg még nem mérte föl a veszélyt, kicsúszhat alóla a talpalatnyi. Mégsem tartom hiábavalónak az Agrárszövetség erőfeszítéseit. Fellépésével több párttól kikényszerítette az övéhez közel álló nézetek felszínre jutását. Nem véletlen, hogy a kisgazdák földdel kapcsolatos elképzelései idegenek a nagy, illetve most befutó pártoknak. Más kérdés, hogy a harmadik legerősebb párt erejére, támogatására szükségük lehet, s ezért belemehetnek egy-két kiszámíthatatlan játszmába. Az Agrárszövetség azonban nem oszlott fel, a vártnál kisebb játéktéren, de továbbra is egy létező érdekképviseleti szervezet. Ha az ígérgetések korszakában nem fe kapták meg a „gólpasszt", a végrehajtások és a teljesítmények időszakában nem árt az általuk képviseltek véleményére is adni. Egy vallomással tartozom: paraszti családból származom, de elhagytam őseim életterét. Önszántamból nem is szeretnék oda visszakerülni, s remélem elkerülhető, hogy a megélhetés, az önellátás kényszere visszahajtson oda. A TSzI szignó kapcsán hallottam már olyat, hogy én vagyok a Téesz Pista. Jó értelemben vállalom is e minősítést, habár ez napjainkban nem éppen a legnépszerűbb. Tóth Szeles István Röplapok helyett facsemetét osztottak Realista idealisták T

avaly november elején az a furcsa helyzet állt elő, hogy előbb alakult meg a magyarországi zöldek délalföldi szervezete, mint maga az országos párt. „A mienk valóban alulról szerveződő párt, amely vidéken hozza létre első csoportjait" — nyilatkozta akkor Molnár Gyula, az ügyvivő testület tagja, majd hozzátette: „Mi semlegesek vagyunk, mint a természet, de be kell szállnunk a politikai arénába, hogy az egyértelműen életigenlők nézőpontját képviseljük". Szándékuk szerint a Parlamentben is, tehát ilyen reményekkel indultak a választásokon. S most, hogy ismertek az első forduló eredményei, milyen a zöldek közérzete, s hogyan tekintenek a jövőbe, erről beszélgettem a dél-alföldi szervezet két ügyvivőjével, Molnár Gyulával és Ilosvay Györggyel. Nem búslakodnak Az országos összesítés szerint a Magyarországi Zöld Pártra leadott érvényes szavazatok aránya 0,37 százalék. A dél-alföldi zöldek nem érzik magukat vesztesnek: őket még hat párt követi a sorban, s ha sikerült volna listát állítaniuk, a 13.-ok lettek volna. Úgy vélik — az sem mellékes, hogy a listát nem állítók közül ők érték el a legjobb eredményt. Azokban a megyékben pedig — Békésben, Somogyban —, ahol rákerültek a listára, megelőzték a helyi választásokon a Néppártot, a HVK-t és az Agrárszövetséget, s 2 százalék fölött volt a rájuk voksolók aránya. Nem is indultak túlzott reményekkel a „versenyben", hiszen szervezkedésük első percétől tudták: azok az eszmék, amelyeket ők képviselnek, a nyugati világban se törtek be a köztudatba egyik napról a másikra, s még kevésbé sikerült szerepet, még epizódszerepet is kapniuk a politika színpadán. De az NSZK-beli és osztrák példák alapján nem alaptalanul lehetnek bizakodók, mert a németeknél 14, Ausztriában 8 képviselőjük ül ma már a parlamentben. Tehát semmi ok a búslakodásra: ez a párt mindössze háromhónapos... Hogy miben látják még első szerény sikereik okát? Ilosvay György úgy fogalmazott: „a szelíd" kezdetnek. Annak, hogy nem ugrottak fejest rögtön a szervezkedésbe, nem indítottak plakátháborút. Némi öniróniával vegyes öntudattal jegyezte meg: „röplapok helyett mi facsemetéket osztottunk". Szavazataik száma ugyan nem azonos arányban nőtt kiadásaikkal, ám az ajánlószelvények gyűjtésekor úgy érezték, cserébe az emberek szimpátiáját kapták. Az eszméiket övező érdeklődés és együttérzés erősítette meg őket abban: a számokkal mérhető eredményektől függetlenül folytatniuk kell, amit elkezdtek, talán az eddigieknél erőteljesebb propagandával. Csak tiltakozni tudnak? A zöldek tehát nem adják föl. Meggyőződésük: ha Magyarországon polgári demokrácia jön létre, akkor abban a társadalomban helyük van a.zöldeknek. Hogy mire alapozzák ezt? Arra a tényre, hogy az ország válságtünetei közül a politikai és gazdasági bajok orvoslására törekszik szinte minden párt, egyedül a zöldek koncentrálnak az etikai és ökológiai problémák megoldására. Kérdés, találnak-e ehhez partnereket? Hiszen a zöldeket említvén sokan legyintenek: „ezek csak tiltakozni tudnak". Hallottam azt a véleményt is róluk, hivatásos környezetvédőtől: „idealista társaság az!" Az efféle tévhitek ellen is gyógyír lenne a jobb propaganda, mondják, mert az egyszerűen nem igaz, hogy csak tiltakoznak. Ha szót emelnek valami ellen, akkor mindannyiszor „mellékelik" javaslatukat is a megoldásra. Lásd: atomerő fölszámolása vagy a földvédelem kérdésében. Hogy idealisták, azt nem tagadják, de hozzáteszik: „idealizmusok" létjogosultsága bebizonyosodott a vízlépcső építésével kapcsolatban. A döntések előtt mégiscsak meg kellett volna hallgatni a mi véleményünket is" mondják. Segítőtársakra, partnerekre tehát számítanak, de kijelentik: egyik párttal sem akarnak koalícióba lépni. Annak ellenére nem, hogy többen fölkeresték őket együttműködési szándékkal. „Mi azokat támogatjuk, akik írásba adják, hogy a zöldgondolatokkal azonosulni tudnak és céljaink megvalósításán munkálkodnak, ha a Parlamentbe kerülnek. " Túlélő életigenlők Elterjedt a városban egy pletyka, amely szerint a délalföldi zöldek hajlandók lennének együttműködni a HVK-val. Hogy mi igaz ebből? Az ügyvivők elmondták: noha szinte valamennyi párt kereste a kapcsolatot velük, egyetlen mellett sem kötelezték el magukat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha egy lényeges természet- és környezetvédelmi kérdésben szükség van a nagy- és kispártok együttes fellépésére, nem csatlakoznak. Ez nem politikai együttműködés, ez azt jelenti: a szakmai véleményeket politikai síkon is támogatják. Erre egyébként máris van példa Szegeden: több párt aláírásával nyújtották be a tanácsnak a belvárosi tömegközlekedés átszervezésének tervét. A jövőben szemmel láthatóan is jelen szeretnének lenni a város életében: utcasöprögetésre vállalkozókat toboroznak, s terveik, hogy a Föld napján, április 22-én — különböző egyesületekkel közösen — élő lánccal lezárják a füstösbűzös-zajos Bartók Béla teret... S

aját, a dél-alföldi régió területére kidolgozott tervükben olyan állatvédelmi és biokertészeti feladatokat fogalmaztak meg, amelyek egyetlen párt programjában sem lelhetők föl. Céljuk az, hogy minél több kislétszámú, apró pártsejtet hozzanak létre ezen a vidéken, és ezek a kiscsoportok főként közvetlen környezetükben fejtsék ki swllemi hatásukat és azon a tájon hagyják ott kézjegyüket. A jövőt illetően bizakodók a zöldek. A dél-alföldi ügyvivők azt mondják: ha sok apró párt közül el is hal a többség, ők a túlélők között lesznek. Optimizmusuk nem teljesen megalapozatlan: mi más is történhetne az életigenlök pártjával?