Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-21 / 93. szám

1990. április 21., szombat 16 DM] igazin © SZERB MATE Zweitausendfünfhundert — Poszt-Glaciális Würm Johannes Hieronymus mereven bámulta a Végső Felismerések Sugárútján tolongó tömeget. Az elsó napra gondolt, amikor mint fiatal kutató belépett a titokzatos építmény, Jerden Új élet az Apokalipszis után című dombormúvével díszített kapuján, s a sötétszemüveges portástiszt a gondolatsterilizálóhoz vezette. Akkor is zúgott a feje, s magához szorította iratcsomóját, elsó kutatásának végeredményét, miközben a kinti világra, a sugárútra gondolt, hol a Negyedik Bolygó Negyedik Élet Ünnepének megfelelően minden talpalatnyi helyet elborított a fesztelen tömeg. Erősen érződött a kultikus frissítők illata, s javában folyt az év párválasztása, amelyből attól kezdve mindig kimaradt. Még azon a napon az Életelókészító Akadémia előtt sikeres vizsgát tett. megvédte kutatásának eredményeit, amelyeket az Hogy békében lehessen itt örülni, hagyjatok egy dimenziót törülni! Josef Knecht iszonyatos mértékű sterilizáló sem gyöngített meg. Már a harmadik választási évtizede az Intézet igazgatója, a Semmiből Világot Alkotók Rendjének Lovagja, s ahogy nézte az alant tarka folyóvá duzzadó embersereget, a látvány újra felidézte a titokzatos verssorokat, amelyek régen kutatómunkájának alapötletét szolgáltatták, s egy ismeretlen kéztől származtak az ősrégi időkből: PODMANICZKY SZILÁRD Távoli bomba Olyan távol vagyok tőled, hogy már ki sem nézek az ablakon. Egy szénszemű lánnyal a buszpályaudvar tüzénél melegszem. A bugyidat elhasználtam. Sokszor álmodok veled. Főleg kedden Látszik, hogy túléli (beöntés) Minden almát meg kell enni. Valaha ezért küzdtek az emberek. Nem tudom, hogy mit mondjak neked. Rosszul nézel ki és már napokkal ezelőtt elveszítetted a fonalat. De azért holnap megint elmegyek hozzád és kihozzuk sodrából a folyót. Alkalmilag megragadjuk a tollat, Egy lapra róni fekete betűket; Jelentik ezt meg azt is. köztudottak. Játék csak, mely szabályokat követ. De ha egy Holdlakó vagy egy vad nézné Vizsgálva egy ilyen lapot, ilyen Runabarázdást, a kép, mely szemébe Meredne, a világtól idegen. Idegen képek elvarázsolt terme. Látna Á-ts B-t, mint embert s állatot. Szemek, nyelvek, tagonként tekeredve Merengve itt, ösztöntói hajtva ott; Olvasná, mint varjúnyomot havon: Együtt itt futás, fájás, nyugalom, S minden lehetséges teremtést látna Kísérteni kövült sötét jelek közt. Átsiklani dús betűfolyandárba. Látna szerelmi izzást, kínzó eszközt, Kacagna, sírna, ámulna, vacogna, Mert az írás betűrácsa mögött a Világ mint vakult tolongó sereg Jelenne meg, törpintve, jelbetűkben Varázzsal kötött lények, amelyek Olyan egyformák merev menetükben, Hogy élet s halál, kínjuk s kéjük őket Testvérré teszi, alig különböznek. S bírhatatlan rémségtől nyűgözötten Áldozattüzet szítna a vadember, S homlokverés, litániázás közben A rúnákat elégetné a tűzben. S érezve tán, mígnem rászáll a szender, Hogy ez a varázs, ez a nem-világ, Éz a bírhatatlan Sohse-voltban mint szívja vissza végül önmagát, Sóhajtana, nevetne, s meggyógyulna. DARVASI LÁSZLÓ A hiába mért idő Lépésre lépés, nem számolt, csak gondtalan séta, így járt fel s alá folyója partján, de mert a habzó fehérbe piros kavicsot, fényes kagylószárnyat, fekete sárgombócot dobált, emelkedett ezért, és fénylett legmagasabban, és lebukott legmélyebbre a pontos fénykorong. Az elsó csobbanást nevezte hajnalnak, délidónek a másodikat, éjnek a súlyos harmadikat, hogy zárt, s dallamos legyen a csak ember szólongatta idő. Ám arra szállt az Ördög, csodálkozott, majd ravasz mosollyal a kavargó fehérbe ugrott. Mégsem láthatta, sem hallhatta e rettentő, negyedik csobbanást a Férficsecsemó. Szemére kék eget lehelt, fülébe Isten küldte angyal suttogott, mint szél fut a könnyű por fölött, nem érinti, csak játszik egy alakjával, akárha tölcsére lenne e kavargás az isteni szónak. Forgolódott mégis álmatlansága darócán a Férficsecsemó. „ Tudom. Jól tudom, hogy három a csobbanás. Miért számolom mégis minden áldott nap újra?!" BAKOS ANDRAS A zsarnokság születése több mint valószínű: már kisgyerekkorától fogva őrzi ösztönei mélyében néha az iskolából jövet a járdára hullott száraz falevelekre lép mert hallani akarja csörrenésüket Radnóti Az ablakon túl esteledett. Asztalomon, éppen előttem akvárium volt, lebegő halakkal. Verseket olvastam. A kötet már mindenét megmutatta; ismeretlenek voltak a szavaid. Fölnéztem; a fűzfák fölött halvány rózsaszín lett az ég, hanga — súgtam: a két neonhal rebbenő úszókkal megállt. . HÁY JÁNOS Noé JÓNÁS CSABA Évek óta figyelem a horgászokat. Néma csendben, feszülten figyelik a víz színén billegő úszót. Előttük a hatalmas víztükör, de bármennyire is kíváncsiak arra, hogy mit rejt, figyelmüket csakis a parányi úszóra összpontosítják. Rá sem hcderítenek a hullámokra, ám az úszó legkisebb rezdülésére is összerezzennek. Néha az úszó furcsa táncba kezd, ilyenkor a horgászok sebesen kihúzzák a vízből, hogy megvizsgálják, nincs-e valami baja, aztán már kicsit megnyugodva visszadobják a vízbe. A horgászokkal nem lehet beszélni, ezért csakis megfigyeléseimre hagyatkozva megpróbáltam megfejteni tevékenységük értelmét. Arra a következtetésre jutottam, hogy a horgászat lényege éppen a megfigyelés. A horgászok figyelme pedig arra irányul, hogy leválasszák az úszó mozgásáról azokat a mozgásokat, amelyek a vízhez tartoznak. Az én figyelmem pedig egy ideje arra irányul, hogy a horgászok figyelméről megpróbáljam leválasztani a sajátomat. (A rossz megfigyelő) A bűnös nép, mely ősszel beleszeretett az istenekbe, halálát nem feledheti. Csak ó menekül egyedül, mert úgy hiszi, a víz fenntartja, s a tűz nem ejt rajta sebeket. Magához öleli a tollas és pikkelyes állatokat, a lombhullató s örökzöld növényeket, de figyelmét elkerüli, hogy kísérő lopakodik utána, ki majd bűnből operál és bűnből gyógyít. És a menekülő megfordul: Kezeimet hordágyon viszik, de szájamban megőrzöm a pikkelyes halakat. Mozdulataim hordágyon viszik, de szívemben megőrzöm a vágtató lovakat, leheletemben a tollas madarakat. Ne tekints esélytelennek. És így szól a kísérő: Szájában oszlásnak indul a bárányhús, szívében rögös a bárány vér, lehelete méreg a szelíd növényeknek. És imához kulcsolja kezét a menekülő: Drágaságom! nevezd meg a környezetet, hogy újra szerethessem! Ám a kísérő csak nevet, hisz jól tudja, a zuhogó esőben semmi nem válhat azonossá.