Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-14 / 88. szám

1990. április 14., szombat magazin | DM Az intendatúra Miközben egyetemeinek, főiskoláinak irányításában is az együvé tartozás hasonló szerkezeti közelítése, az úgynevezett fölsőoktatási tanács jön létre — Szeged helyhatóságának végrehajtó bizottsága megbízást ad e sorok írójának a színházi társművészeti intézmények integrációjára. Távolról sem önszántából. A körülmények adják a biztatást. Új művészeti modellhelyzet Funkcionális szerkezet Tavaszi, nyári, őszi színház „A szegedi színházi élet évek óta nem elsősorban előadásairól, hanem kisebb-nagyobb ügyeiről, botrányairól híres" — szól egy ismert szegedi személyiség, tanácstag sürgető beadványa a végrehajtó bizottsághoz. S valóban, csupán az elmúlt évtized effajta toplistája bámulatos. Giricz Mátyást a népi ellenőrzés (és nem a művészetpolitikai zsákutca) kezdi ki, Ruszt József önkéntes száműzetésbe vonul innen (és alapítja meg Zalaegerszeg színházát), Pál Tamás igazgatói székébe pártalkalmazottat ültetnek, ahonnan aztán a pályázati rendszer bevezetése, később egy tengerikígyóként tekeredő botrányspirál sem képes kimozdítani. Mögötte állnak a pártállam kontraszelekciós kultúrpolitikai gyakorlatának maradványai. így történhet napjainkra, hogy Gregor-ügy van (a kitűnő basszista Győrbe távozik), aztán Sándor János-ügy (a főrendezőt pár hónap leforgása alatt Érdemes művésznek tüntetik ki, megbízatásában hoszszabbítják, majd hirtelen leváltják), aztán ismét Ruszt-ügy (a tanács elnökhelyettese hívja vissza, ám egy nyilatkozata alapján az igazgató bocsájtja el, dacára annak, hogy az egész prózai társulat rászavaz, 17-én fölmondásukkal adva nyomatékot kívánságuknak). Tacepaók városszerte, a kivált színészek Független Színpadot alakítanak és játszanak tovább, az időközben Szegedre repatriált és az operistáktól saját vezetőjüknek választott Gregor József nem bírja az idegi terhelést, lemond tisztéről („elhatározásom megmásíthatatlan" — adja nyomatékát). A művelődésügyi osztály főrendezői pályázatot ír ki, Ruszt előbb beadja, majd Gregor lemondása miatt visszavonja szándékát, új embert neveznek ki, a fölmondott színészeket kilakoltatják. Az események mozgatói különböző szavazási tortúrák — és persze a szakszervezet, mely gyakorlatilag kezébe vette a művészeti irányítást is, döntéshelyzetbe kényszerítve a tájékozatlan városatyákat. Nehezen érteni, hogy a zenés tagozat szavazását (Gregorra, Oberfrank Géza másodfoglalkoztatása ellenében) elfogadja a tanács, ugyanakkor a prózistákét (Rusztra) nem; hogy a szakszervezet miért rendez olyan ügyekben liturgikus szavazásokat, amire nincs jogosítványa (mégGregorral is eljátsszák, legyen igazgató — aztán cserbenhagyják). A szavaztatás a felelősség áthárítása. Nem volt szükség rá, helyesen, a szimfonikusoknál sem. Egy mozgásképtelen, lassacskán illegitim tanácsi szervezet passzolja tovább a labdát, miközben döntenie kell, hiszen lépéskényszerbe szorult. A klinikai ló Tapasztalati tény a szegedi színház belső feszültségeit mindiglen a tagozatok kényes egyensúlyhelyzeti problémái okozták. Tulajdonképpen Vaszy Viktor óta. aki elsöprő szakmai tekintélyével rendre úrrá tudott lenni a föl-fölcsapó indulatokon, miközben a színház belső szerkezetét, mi több, külsőleg is láttató fazonját, image-ját, operaira fésülte át. Azóta persze változtak az idők. A legendás Vaszyistálló szétszéledt, kiöregedett — maradt viszont az image meg a szerkeszet. Hozzá kell tenni, örökében Vaszyt nem jelentéktelenebb zenei vezetők követték, mint Pál Tamás, majd Oberfrank Géza, ezért is érezhették úgy az utódok (prózai igazgatók, főrendezők). Szegeden a drámajátszás igazán lábra nem tud kapni. Úgy hiszem. Ruszt viharos távozásai mögött sem regnál alapvetően más indulat, nota bene a dologban tragikomikus, hogy éppen tőle áll legkevésbé távol a zenés fogantatású, erős zenei effektekkel dolgozó drámajátszás. Jószerivel a klinikai ló példája áll előttünk, hiszen a többtagozatú színházak irányítása más városokban sem mentes az eleve beépített konfliktusoktól. Szegeden azonban a szakmailag rosszul előkészített, különböző szintű hibás döntések sorozata után mára zaklatottá, időnként működésképtelenné vált a nem kevés áldozattal újjáépített Nagyszínház, a kisszínházbeli előadások színvonala a város színházszerető közönségét messze nem elégíti ki. Szegeden máshol már bizonyított művészek pályája törik meg, jelentős színházi személyiségek sérülnek, kerülnek sokszor önhibájukon kívül — egymással szembe. Ezek az esetek világosan mutatják, hogy nem egyszerűen összeférhetetlen emberek személyes ellentétéről, netán gyűlölködéséről van szó. Az okok lényegében visszavezethetők egy koncepciótlan múvészetirányítási gyakorlatra, és egy korszerűtlen, intézménycentrikús színházi szerkezetre. A jelenlegi struktúra ugyanis létesítményekhez, s nem funkciókhoz, ügyekhez kötődik; a városban három intézményt működtet önállóan: a Szegedi Nemzeti Színházat, a szimfonikus zenekart, a szabadtéri játékokat. Ezen belül az egyes művészeti műhelyek (próza, zenés, balett, szimfonikusok) tényleges önállósága, autonómiája nincs biztosítva, valódi anyagi lehetőségeiket nem ismerik. Ezek összemosottan jelentkeznek, vezetőik ezért felelőssé nem tehetők (az operett a prózához tartozik, holott a zenés tagozatban, az opera mellett a helye). A műhelyek munkája nincs összehangolva, párhuzamosan működtetett, így túlméretezett kiszolgáló egységeket tartanak fenn, (a nyári szabadtéri műszak ilyen, de a lejátszott darabok selejtezésében is sok a pocsékolás, nincs művészetianyagi egyeztetés stb.). A központosított minisztériumi, majd a pártirányítás megszűntével az is kiderült, hogy a tanácsi apparátus a megnövekedett feladatokra nincs, de valószínűleg nem is lehetett felkészülve (például személyi kérdések előkészítésénél nincs országos kitekintése, a pénzügyi források megítélésénél nincsenek szakmai érvei), újabban pedig az intézmények önállóságára hivatkozva a felelős döntést is elhárítja. A vezetők munkájának — kompetencia hiányában — nincs szakmai felügyelete, őket a gazdasági szempontok alapján minősítik, nevezik ki, esetleg küldik el. A döntéseknél sem a szakmai, sem a társadalmi kontrollt jelentő tanácsadó, előkészítő fórumot nem működtetnek (művészeti tanácsadó testület, kuratórium, szakfelügyelet). A tagozatok nagyobb önállósága A fenti összetett problémakör megoldására kibontakozni látszanak egy egységes színházi szerkezetnek (intendatúra) körvonalai — a meglevő anyagi források hatékonyabb, ésszerűbb felhasználását, a különböző művészeti műhelyek fokozott autonómiáját, egyúttal munkájuk automatikus összehangolását is biztosítandó. A társadalmi megújulás és a gazdasági regresszió (infláció), a tanács finanszírozási tehetségeinek várhatóan szűkülő trendje annak kimondására össztőkéi, hogy ami összetartozik, egymásból és egymásra épül, az gyakorlatilag is tartozzon össze. Az eddigi intézménycentrikus szemléletet kell fölváltani tehát egy racionálisabb, értékközpontú, funkcionális struktúrának. Az integrált egységek biztonsági, a párhuzamokat kiiktató laza burája tudniillik önállóbbá, elkülönültebbé, -karakteresebbé teheti a különböző művészeti műhelyeket, melyeknek művészeti és gazdasági önállóságával párhuzamosan megnő a művészeti és gazdasági felelőssége is. Azóta, hogy a minisztérium deklarálta, nem szól bele a helyi művészeti élet irányításába, de az intézményeket fenntartó szegedi tanács sem vállalhatja (várhatóan tovább leépülő, funkcióját módosító apparátusának energia- és kompetenciahiánya okán) az intézmények működésének szakmai ellenőrzését, összehangolását, irányítását — a hatáskörök leadattak, de pillanatnyilag nincs hová. Komplexitásában semmi sem fogadta ezeket a fölszabadult jogköröket, illetékességeket, erkölcsi, gazdasági, művészeti felelősséghordozó irányítási szerepköröket. Ezért kell az úgynevezett intendatúra. Ha definiálni akarnám: az egységes színházi szerkezet irányítása, szakmai felügyelete, képviselete; művészeti testület, gazdasági egység, költségvetési intézmény. A modell lényegében tehát egyetlen költségvetési intézményt feltételez (pontosabban pillanatnyilag kettőt, hiszen a szimfonikusok csak helyi tanácsi dotációval működnek, gyakorlatilag bérkeretük van, s amíg az állami támogatások rendszere nem tisztázódik, kár lenne őket hátrányosabb helyzetbe hozni). Ezen belül önálló költséghelyként működtetett (így tényleges anyagi lehetőségeit ismerő) művészeti egységeket — próza, zenés balett, (szimfonikusok) szabadtéri fesztivál — valamint egységes, ezeket kiszolgáló, közös gazdasági, műszaki bázist, közönségszervezést tartalmaz. Mindezt az intendatúra (igazgatói tanács) fogná össze, melyben az intendáns partnerei a zenés-, prózai, balett tagozatvezetők, a szimfonikusok, a szabadtéri művészeti vezetője, a gazdasági igazgató (műszaki igazgató), a titkárságvezető (ügyvezető) és a közönségszervezés vezetője. Ez az egységes szerkezet a gazdaságosabb, öszszehangoltabb működés mellett ugyanakkor az eddiginél lényegesen nagyobb önállóságot, „korlátozott szuverenitást" adna az egyes tagozatoknak: anyagi eszközeikkel bizonyos keretek között maguk rendelkeznének, a sikertelen bemutató kockázatát is maguk viselnék, és kiküszöbölve az ütközési pontokat, lehetőséget kapnának a súrlódásmentes együttműködésre . A fesztiváliroda továbbra is biztosítaná a várospolitikai szempontból kiemelt feltételrendszert a szabadtéri játékok számára, vendégművészek szerződtetésére, társulatok fogadására. Szegedi színházi dolgozók esetében a többletteljesítmények elismerésére is megmaradnának a lehetőségek, kölcsönös megegyezésen alapuló, különböző formákban, a feladatok megfelelően (célprémium, alapbérrendezés, különszerződés stb.). A fesztiváliroda befogadó színház jelleggel szervezhetné a társulatcseréket, évad közben is, megoldhatná a szegedi produkciók kül- és belföldi értékesítését, egyes művészek menedzselését. Rajta keresztül kapcsolódhatna szervesebben a város jelentős amatőr színházi, zenei, táncmozgalma a hivatásosokhoz. Erős műszaki bázis A különböző tagozatok összehangoltan, januártól decemberig terveznének, valószínűleg három terminusra szűkítve, tavaszi, nyári, őszi szezonra. Egész éves színházi modellben, miként a költségvetést is eszerint működteti a városi tanács. (Egyébként mint az utóbbi esztendőkben rendesen, az idei nyárra sem tervezett másként programot a szabadtéri, szoros együttműködésben a szegedi operatársulattal. kórussal, szimfonikusokkal, Ruszt József prózatársulatával. Krámer György és Imre Zoltán balettjével: a Hunyadi László, A mosoly országa vagy A szuzai menyegző nélkülük éppúgy elképzelhetetlen, mint a fővárosi vagy más színházakból hozott vendégek nélkül.) Az egységes szerkezetet az is indokolja, hogy gyakorlatilag ugyanazok az emberek dolgoznak a város művészeti életében egész esztendőn át, illetve nyáron csak kiegészülnek a szükséges vendégművészekkel, külföldiekkel, vendégtársulatokkal, többletműszakkal. A három szezonperiódus között lehet turnézni vagy szabadságra menni. A gazdaságiSÁVAI MÁRTA RAJZA műszaki, propaganda-közönségszervezői munka integrációjának előnyei szinte kézzelfoghatóak, egyértelműek. Sohasem értette senki, miért ne kapcsolódhatnának össze a jegyforgalmazási, bérletezési, műsorfüzettervezői szektorok egymás munkájának hatékonyabbá tételére. Ily módon évközben is biztosítható a munka a díszletkészítö, jelmezvarró műhelyek esetleges felesleges kapacitására, a gazdálkodásban kiküszöbölhetők a párhuzamosságok, a feladat nélküli egységek felszámolhatóak. A dolgok természetéből következik, hogy a műszak nyári többletmunkáját külön kell honorálni. Az intendatúra létfeltétele az egyeztetés: nemcsak a szabadságok kiadásában, de a nyári programok évközi fokozatos műszaki-technikai előkészítésében is, amivel a szabadtéri igen-igen költséges stábja csökkenthető a nyári időszakra. Itt kell említést tenni egy lassan elodázhatatlanná váló generális megoldásáról, hiszen a közeljövőben például a Dóm téren ellehetetlenül mindenfajta gyártási folyamat, és csak kicsi, jól fölszerelt, operatív jellegű korrekciós műhely tartható fenn a próbák és előadások időszakára. Mind a színházi, mind a szabadtéri előadásokra a díszletgyártás csak egy jól megtervezett és kivitelezett díszletgyártó bázis feladata lehet. Ez szolgálhatja a város valamennyi kulturális intézményének díszlet- és dekorációs igényeit. A műhelybázis önálló, vállalati, profitérdekeltségű üzemként dolgozhat úgy, hogy a színház és a szabadtéri (frioritást élvez — hasonló szervezeti és működési forma a Magyar Televízió keretein belül működő díszletgyártó üzem Budapesten. A díszletgyártó bázis fennmaradó eszköz- és munkaerő kapacitását ki lehet ajánlani, (miként Zalaegerszeg műhelye dolgozik sok színháznak, profitot termelve a sajátjának), célszerűen elsősorban a régió kulturális intézményeinek kiszolgálására, esetleges külföldi díszletpályázatok elnyerésére. A műhelybázissal egy időben és egy helyen működő raktárbázist is építeni kell, mivel az állagmegóvás és a többszöri felhasználás alapja az összevont díszletraktározás, nyilvántartás, díszletkezelés. Ez különösen a repertoáron lévő darabok díszleteinek, jelmezeinek, kellékeinek megóvása érdekében fontos különösen. A műszaki dolgozók jövőbeli munkarendjének és feladatkörének kialakításánál természetszerűen külön kell választani az üzemi rendben dolgozó kivitelezőket és a színházi előadásokkal, próbákkal együtt élő kiszolgálótárak dolgozóit, munkájukat, munkarendjüket és érdekeltségi rendszerüket szoros összhangba kell hozni. Mindebben tükröződjék végre a színházi szakmákat még művelő és azokat kreatívan gyakorló kivitelezők és a színházi élettel járó áldozatokat vállaló kiszolgálók megbecsülése. A műszaki-technikai objektumok és a dolgozók anyagi érdekeltségi rendszere nélkül elképzelhetetlen egy új alapokra helyezett színházi struktúra. Kuratórium Az intendatúra-modell kialakítása esetén a tanácsi szakigazgatásnak mellérendelten működne a kuratórium, amely szakmai tanácsadó testületként funkcionálna (színházi szakemberek részvételével), de amelyben helyet kapna a közönség is, amolyan „intézményesített" társadalmi kontrollként — a szakigazgatás hatósági irányító tevékenysége mellett. Ami az ügy társadalmasítását illeti, e kontrolligény máris jelentkezett. Előbb a Fricsay Társaság alakult meg, aztán a színházbarátok köre, kisvártatva pedig az operabarátoké — a korábban már létrejött szabadtéris Hont Ferenc Társaság mellé. A közönség tehát már lépett, türelmetlen. NIKOLÉNYI ISTVÁN A fenti tervezetet kidolgozó működési és szervezeti szabályzat javaslatát — a városi tanács pénzügyi osztályának, Rantal Zoltánnak támogató, korrekciós észrevételeivel — a szerző határidőre átadta a tanács kulturális elnökhelyettesének, Miiller Józsefnének.