Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-03 / 53. szám

1990. március 3., szombat 44 DM| magazin DARVASI LÁSZLÓ Fantom /Pompeji/ És mégsem szó az, hogy így vagyok, »< Téllyes életet élnék az testem vei, holott magomat már nem mozdíthatnám — iffiú poéta verteng az literature dermedt libasorában: fölyhőnek túl szabályos, szarnak túl kemény, küembernek túl nehéz, fantomnak túl fantom. — környülöttem szorítva, fogva, őriztetve, előröl is, hátulról is gipszesek. Kedig folyékony történet volt ez, hogy előröl is, hátulról is az ÉN, Ó a láva is. ÉN, ÉN, az irodalomember, azki ettől fantom, azkik ójják bennem az nyavolás hiányuk, azkiknek hangját csinyálom. És ha, mint fenéktelen szájból az sző, lukból ürúlég, elmozdulok (szököm), máris velem mozdulja magát az Egész (szökik). Egy gipszcsonk, szigorú, mert matéria, figyelmeztetónek-é, avagy, mert élethel szüksége hergelé őt is, az szúvóvó bordám közé rugóid. Fáj is, s nem fáj is. És mast már ki(fel) sem állhatok (abbahagyni), mert ugyan mi tartana meg. Azmitömlecel, el is tart. Egymás hiányán élősdi nyomorult lények, akárha Osszián honában, hol sápadt Napra fölyhő olmos fátyla hull, s gáz lehellet szálldos az földnek odvából, és sárkánygyíktaréjos kúszikla cakkoz sürő léget, \ hol a lélek nehéz és komor, mint a növényi zöld, hol fülemvei fájdalmas, folytonos sírást hallék, Ki sír, folytonosan ki jajong e tájban? Nessie sír, a szörny — kong az hang, mintha énbelőlem, gipszen által — Nessie sír, hogy nincs, nincs, ó szömélye nem is léi soha. Dac, s harag virága szökken, önzésem kettős, élősdi elve: ha őse, én se. ha igen, s igen. Mert mégis az itt a kérdés, ki kérdez itten, és ki sír, folytonosan ki jajong, gyömbeleg, szép fején két halló fülével ki hall, rózsás ajakával ki szól, s hallgat, testével ki text e tájban. JONAS CSABA Vetületek „...minden három dimenziós tárgy, melyet egyszerűen csak látunk, egy olyan négydimenziósnak a vetülete, amit nem ismerünk." Marcel Duchamp: Zöld doboz Dráma a lőtéren Véres dráma játszódott le szombaton a dél-norvégiai Farsund város egyik sportlóterén. Egy ismeretlen helyről támadó orvlövész agyonlőtt két sportlövőt, akik éppen a lőtáblák előtt tanulmányozták eredményeiket. A támadó néhány perc múlva meggyilkolta az áldozatokhoz siető két orvost is, majd megsebesített két másik személyt is. (Ars poetica) * A tűzkerék lassan bukdácsolt lefelé a domboldalon, pöfékelt, puffogtatott és olykor lángokat pökött. Lerítt róla, hogy házilag barkácsolt szerkezet. A törököket is ez a hatás bilincselte le: mozdulni sem tudtak a meglepetéstől, csak rázkódtak, remegtek a magukba fojtott röhögéstől, miközben a kerék átlendült velük az adott pillanaton és az egész, alapvetően jelentéktelen, hülye életükön. (circulus vitiosus) A világ első önkéntes temetőjében járunk. Fiatal, és kevésbé fiatal emberek strandpapucsbán, fürdőköpenyben, a kőasztalok körül ülnek, vagy a márványoszlopoknak támaszkodnak, vagy tenyerükbe rejtik az arcukat, míg fényes koponyájukra madár, lepke vagy bogár nem száll. Egy lépés hátra, vagy egy zseton. (aqua vitáé) PODMANICZKY SZILÁRD Két rövid levél Hegedű Kedves, és szépmtvú, elragadható teremtés. Én nem vádolom a dekadenciát. Mindenki olyan szomorú, amilyen csak tud lenni. Most Mesterem megbízatását töltöm. Tűztem a gomblyukamba egy rezignált bibét, kezembe demonstratív sportszatyrot nyomott, mondta, séta az utca. Virágáru üzletünk van a Nyitnikék utca sarkán, telve amolyan szolid, éjszakai növényékkel, szirmaik azéj pazar leple alatt a türkiztól az ébenig változnak. Dolgom annyi, hogy a bimbóikból megtért virágokat a lehető legkozmikusabban juttassam kifejezésre. A munka néha nehéz, ha szeretem. De mindig akad egy vendég, ki megismeri a kezem, és borítékot csúsztat a szétnyíló levelek közé: IMÁDOM A BIMBÓIT. A szatyor pillanatzárján hegedült a szél. A Mester az ablakból figyelt. A karcsú lányok fülig pirultak, és mint ki olajos rongyra lép a fürge padlón, elsuhantak a bolt előtt. Aztán a mester behívott, már látszott rajtam, hogy megfáztam. Mosolygott és dörgölte az orrát: „Úgy látszik, itt nincsen megoldás". Hamu Drága Kati néni. Én már innen írok. Megérkeztem. Nem is volt olyan nehéz, ahogy azt mesélni tetszett a rökamién lazán elheverve. Emlékszem minden rojtra. Itt fűtenek. Mindig látok két embert. Csupa korom az arcuk. Ók fúthetnek be ennyire. Áthoztam magammal a szájharmonikát. Az itt direkt jó. Ráfonódok és zengeni kezdek. Azt mondják, én holnap kerülök sorra. Nem szeretnék csalódni. KURDI FEHÉR JÁNOS Megtelepedések Izmos férfiak fognak közre életrevaló nőket. Egymáshoz, hasonlítják másságukat és karmaikat értelmes mozdulatokkal próbálják felszabadítani a láncok alól. Az úton, mely hozzájuk vezetne, a Föld és az Ég közé kényszerített épület áll: majdnem eltakar. Lehajolok megvizsgálni ezt a helyet — innen még látom őket. Hajlásúk emlékére teszi most a térdem azt, mit a Nap, hogy így mögéjük ereszkedett. SZERB MÁTÉ Szünet a könyvespolcot jöttem átrendezni fönököm, Eliot úr, tegnap erről beszélt nekem gémkapcsaimat összeszedni jöttem, és idézeteimet, ne heverjenek így szanaszét a tájban nagy lest ez a természet, a tárgy tele jóval, rosszal, csak a lélek más egy fokkal, hogy így a kettő közt lebeg. Letépem mondataim a fákról elviszem ezt a néháríy törmeléket, kiásott mondalsir Isten között, ember között becsomagolom a szereplőket és beköltözöm. PONGRACZ TIBOR Darvak Korinthosz fölött Ibükosz, a költő, egy napon elindult Rhegiumból, hogy a korinthoszi dalnokversenyen bemutassa legfrissebb műveit. Útján — mely sziklás szorosokon, poros ösvényeken, és sötét rengetegeken át vezetett Poszeidon erdejéhez, — csak egy darucsapat követte lépteit, fenn a szikrázó égbolton. Ibükosz vidám, gondtalan hangulatban tért a lombok hűs menedékébe, nem látván előre balsorsát, ami a közeli tisztáson várta beteljesülését. Két haramia vetette rá magát ott, s ártatlan lelkét nyomban el is orozta testétől, majd az árván maradt tetem kifosztását követően a város irányába távozott. Korinthosz népén nagy keserűség lett úrrá, amikor értesült a poéta haláláról. Ibükosz tragikus végzetének körülményeiről azonban mindaddig semmit sem tudott, míg az Eumenidák baljóslatú kardala után fel nem tűnt egy darucsapat a templom fölött. A gyilkosok ugyanis — akik a tömeg közé vegyültek — a madarak megjelenésétől megrettenve elárulták magukat, amikor fennhangon azonosították őket Ibükosz darvaival. Az erdő titokzatos eseményei, miket a tetteseken kívül élő ember nem láthatott, a darvak által így napfényre kerültek. Az igazság bizonyosságot nyert, amint a bún lelepleződött a híradásban, ezáltal Ibükosz halála felfedte az emberek számára a gondviselés lényegét, a pillanat megőrzését. Ekképp szól hát Ibükosz története, amit az európai kultúra leginkább Schiller poémája nyomán tartott meg az emlékezetében. Azóta e mítosz nem játszott számottevő szerepet gondolkodásunkban, kivéve talán Alexander von Tyrol naplójegyzeteit, melyeket az alábbiakban közlünk. A szöveg nehezen hozzáférhető, és magunk is csak lankadatlan kitartásunknak és felsőbb kapcsolatainknak köszönhetően juthattunk hozzá, hiszen a szerzó naplójával, valamint egy holland teherhajó teljes legénységével együtt a Frederik Hendrik szigete partjai közelében, az óceán mélyén pihen. E tény tudatában persze bizonyos kétségek merülhetnének föl szavahihetőségünket illetően, de azt, hogy miképp sikerült a mű kikölcsönzése a Szférikus Breviáriumból, sajnos nem árulhatjuk el összeköttetéseink kompromittálása nélkül; így a szöveg olvasói kénytelenek lesznek mindenben ránk hagyatkozni, bár korántsem hitegetjük magunkat, hogy bizalmukra rá is szolgáltunk. „... A napokban ismerkedtem meg Ibükosz történetével és rendkívüli benyomást tett rám: fényt vetett arra, hogy halaszthatatlanná vált az emlékezés. Hirtelen megértettem általa az utóbbi hónapok kínlódását, azt a szörnyű érzést, ami a hegyen kerített hatalmába magányos estéken, a lenyugvó nap dermedt bámulásakor, a völgyben konduló harang keltette szomorúságában. A fenséges pillanatok ugyanis mihelyst elérték kiteljesedésüket, nyomban abba a feneketlen homályba taszítottak, mely minden átélt, megtapasztalt eseménybe a bizonytalanság érzését keverte. Ami egy pillanattal előbb még a tiszta egyensúly látszatát keltette, az egyszerre hiányolni kezdte a maga feltétlenségét. Végül már azt sem tudtam, hogy megtörtént-e mindez valójában, hogy olyan volte, amilyennek láttam. Meg kellett tehát őrizni, s ezért agyam kitisztulásakor lejegyeztem, ami a szavakban megmaradt. Viszsza akartam szerezni azt, ami elhagyott. Most is itt tartom magamnál a füzetet, és a közelségére még nagyobb szükségem van azóta, hogy Ibükosz feltűnt a láthatáron. A mítoszból az derült ki, hogy valójában már nem is érthető. A történetet persze felfogjuk, de a legbensőbb magva továbbra is rejtélyes marad számunkra; vagyis az, hogy miképp lehetséges a szemtanú nélküli esemény igazságának feltárása. Még pontosabban: létezik-e égi krónikás? Az ezzel való számvetés életbevágóan fontos, legalábbis azóta, hogy egyáltalán kérdéssé vált. Ki ad ugyanis számot a harangszó teremtette csendről, a föld súlyáról, a hegyek árnyékában rejtekező homályról, az aknától széttépett lovak teteméről, az elítéltek siralomházi imájáról, a kibetűzhetetlen sírok mohos törzséről, a néma romok állandó visszavonulásáról? Ki tart meg, és igazol bennünket? Ki fogja fel a tekintetünket, és ki érzékeli azt, amit érzékelünk? Ha folytonosan elveszítjük az erdők tavaszi apályából kisarjadó mezők egyszerű tapasztalatát, — mert ami számunkra van, az a bizonyosság hiányában mindenkor alaptalan —, akkor a tanú nélkül a világ is elillan a szemünk elől. Mi, emberek, régtől fogva nem vagyunk elegendőek egymásnak, mert ha meg is mutatjuk magunkat, az sem feledteti saját láthatatlanságunk tényét. Amióta nem szállnak az égen a darvak, azóta nincs meg a bizalom sem a bennünket figyelő tekintetben, azóta nem minket néz a világ, hanem mi bámulunk rá, és minden tettünk után türelmetlenül várjuk annak érvényesítését, hogy történetünk a miénk lehessen. A láthatatlan természeténél fogva persze a darvak korában is láthatatlan maradt, de benne volt a felhőkben, a vizekben, a barlangok üregeiben, a világ működéseiben. Azóta a fa fává, a tenger tengerré, a végtelen végtelenné vált, fennállása azonban a láthatatlan oltalmából elragadva állandó bizonytalansággá változott. A bizalom kihunyásakor vette kezdetét az emlékezet, és vele együtt a történelem is. Az, hogy az emlékezet és a történelem létrejött, azt tette nyilvánvalóvá, hogy halandóságunk a legvégsőkig beteljesedett. Eltűnünk, mert testünkkel az emlékezetünk is szétporlad a földben. Az emlékezet, amire azért kényszerülünk, hogy a tanú megüresedett helyére magunkat állítsuk, hogy a tapasztalat ne merülhessen el a bizonytalanban, mert annak visszamenőleg is igazolnia kell bennünket. Az emlékezet ilyenformán viszont hamis tanúskodássá lesz, mert a szemtanú és a kárvallott személye egy és ugyanaz. A történelem az emlékezet eme bűnét úgy próbálja jóvátenni, hogy a megalapozatlanul maradt tapasztalat nyugtalanságát a közösen látott bizonyosságával csitítja el. A történelem szüntelen mentesítés és megnyugtatás azért, hogy történésünk hihetővé váljon. Ennek véghezvitele azonban képtelenség tapasztalataink igazolása nélkül. így megintcsak a megalapozó bizalomhoz kerültünk vissza, aminek eltűnése nem egyszerűen a bizalom hiányába való átfordulásként ment végbe, mert maradt valami utána, amit hitnek nevezünk. A görög esetében a bizalom a mindenkori tapasztalat igazoltságán, és a belőle fakadó hiten alapult, a kereszténység beköszöntével ez a hitre apadt. A kereszténység már erősen történeti, mivel az Úr tanújának megfeszítéséről a parusziáig feszülő ívben pusztán a hit táplálja az igazolás lehetőségét. A tanú viszszavonult a láthatatlanba, és csak az idők végezetén jelenik meg, hogy kiszolgáltassa az igazság hiányzó bizonyítékait. A remény valóraváltásáig a történelem az ígéret jegyében működik, ami megintcsak nem elegendő a tapasztalat igazolásához. A kereszténység óta mondjuk ezt, hogy az igazság megtörténik, és ez arra enged következtetni, hogy meg is semmisül, mert csupán pillanatnyi. Isten élménye ilyeténképpen megoszthatatlan, mivel amit megtapasztalunk, az nem igazolható. A hit ezért abba fekteti minden energiáját, hogy a pillanat tanúsításának idejét kitolja az újraeljövetel horizontjáig, ahol a koronatanú perdöntő igazságmondása befejezi a sokáig halogatott processzust. Amióta hit sincs, nincs többé időnk a tanú eljövetelére várni, magunkat nevezzük ki azzá, és szüntelenül történelmet írunk; igyekszünk tudomásul venni azt a felfoghatatlan tényt, hogy itt vagyunk, ahol többet nem leszünk. Ezért dokumentálunk, és raktározzuk spirituszban maradványainkat: mentjük a menthetőt. Hírül adjuk az itt feltűnőt, ahogy megtörtént a maga megalapozatlanságában, és nem reménykedünk. Csak az érvénytelenséget érvényesítjük a darvak hiányától csupasz égbolt alatt. így válunk mindjobban, és végérvényesen halandókká..." (Megjelelt a Harmadkor évkönyvben) J