Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-03 / 53. szám

1990. március 3., szombat 5 DM] magazin Adalékok a Dóm építéstörténetéhez Csúri András — egykori Bálint Sándor-tanítvány — látogatott be hozzám a múzeumba. Most is szóba került szépemlékú tanára, mi mégis a Dómról, annak építéséről beszélgettünk, mert hogy Csúri uram magával hozott három olyan fényképet, amelyek a Dóm körüli munkálatokat örökítik meg. Ugyanakkor magával hozta kis gyűjteményét, följegyzéseit azon kétkeziekről, „akik ezt a csodálatos székesegyházat a mérnök urak irányítása szerint kivitelezték". Följegyzései az 1920as évekbe visznek vissza minket, amikor Csúri úr édesapja kőművesmesterként, testvére, Gyula pedig kómúvessegédként, majd" pedig mesterként az építkezésen dolgozott. — Engem mindig elgondolkoztat, vajon élnek-e még azok közül, akik nyaklós saroglyával hordták az ácsok által épített feljárókon a téglák, hasonlóan nyaklós, karos ládákkal a maltert. Ha igen, bizonyára kevesen, s azok is öregek már. Édesapáméknak naponta hordtam az ebédet. A többi kőművesnek is hasonlóan elvitték övéik, ám a segédmunkások, akik zömmel tápai lányok és fiúk. majd pedig sándorfalviak, szóregiek, sót gveviek és a tiszántúli falvak fiataljai voltak — tarisznyából ettek. Igaz. némelyek melegítettek olykor paprikás krumplit, krumplis tarhonyát, máskor meg sárgakását, de legtöbbjük reggelire is, délre is bicskás kosztot evett. Még a vízhordó gyerekek is tápaiak voltak. Naponta tíz órát dolgoztak. A mester bére 1,50 forint körül mozgott, amikor bejött a forint. Ugyanakkor a segéderők megkeresték az 50-60 fillért óránként, a vizes meg harmincat. — Jegyzetei közölt bizonyára szerepelnek nevek is. — Igen. A bátyámtól jegyeztem föl, amíg élt szegény. Az építkezés főmérnöke Kövér nevezetű űr volt, kinek teljes nevére már éppúgy nem emlékezett a bátyám, mint ahogyan majd látni fogja, még sok máséra sem. A fópalléri funkciót Csányi János építész, az állványozó mesterek felügyeletét pedig Back és Czinner mesterek töltötték be. A templom falába beépített köveket Auer és Virágh Márk faragták, illetve Dinnyés, Papp, Schóber és Tóth szobrász urak. Mindennemű anyagok kezelője, raktárnoka Csanádi nevezetű bizalmi ember volt. Bizalmi? Ott minden ember a legmegbízhatóbb volt, lett légyen az mester, munkavezető vagy segéderő. Mivel óriási állványok készültek, megfelelő számú segéderővel ácsolták azokat Csúri Mihály, Gladits, Katona és Visky épületács urak. — Természetesen kőműves volt a legtöbb. Közülük bátyám, aki, mint mondtam, kőművesként dolgozott a Dómnál — Babarczira, Badarikra, Balogh Györgyre, Bata Ignácra, Bödő Józsefre, Csiszár Jánosra, Hegedűs Györgyre, Szetei Józsefre, Szöllósi Györgyre, Rácz Károlyra, Zsótér Józsefre, illetve Zombori, Révész, Tóth, Hódi, illetve Ökrös kőművesmester urakra emlékezett. Persze, a felsoroltakon kívül igen sokan dolgoztak ott, bátyám csak az 1920-as évektől az 1930-as évek elejéig ott dolgozókat. jegyezte meg. — Nos, aztán voltak a napszámosok: Almássi, Bartucz, Botos, Csányi, Dékány, Dubecz György (ó talán még él Baktóban), Komócsin, Nagyhaska, Palotás, Papp, Pióker, Spang Péter, Szabó, Tóth és szinte valamennyi tápai családnevet is felsorolhatnám, hiszen onnan járt a legtöbb fiatal segéderő, az egész építkezés ideje alatt. Meg kell jegyeznem, hogy Füssy László is ott napszámoskodott, amíg el nem menesztették, politikai magatartása miatt. — Természetesen az építkezésen inasok is dolgoztak, hogy csak néhányat említsek: Ábrahám, Kopasz János — utóbbi később híres építőmester és lakatos lett Szegeden. Ugyancsak emlékezett a bátyám Juhász bácsira, az éjjeliőrre. Talán vannak még a városban vagy a város környéki falvakban olyanok, akik ott dolgoztak, s adataimat kiegészítik. — Érdekességként szeretném megjegyezni , hogy a Szent Dömötör-templom bontásakor édesapámék vették észre 1925. április tizedikén, hogy a toronyfalon belül egy belső, hatszögletű toronyfal bontható ki. Cs. Sebestyén Károly és Kotormán János azonnal kijöttek a múzeumból, sőt, a budapesti Műemléki Felügyelettől is lejött Lux mérnök, akik természetesen leállították az értékes műemlék további bontását, s maradt meg immáron, mint csonka Dömötör-torony, műemléknek. Édesapám a templom tetőzetének bontásakor a padlástérben 9-10 kilónyi régi pénzérmét talált, amit még azon a napon beszolgáltatott Móra igazgató űrnak. (Vajon megvan-e még?) — Bizonyára• megvannak az éremtárban, a numizmatikai gyűjteményben. De mondja, Csúri úr, honnan az érdeklődő ragaszkodása? — Kérem, én Bálint Sándor-tanítvány voltam. Tóle is, szüleimtől is mindenkor azt hallottam és megjegyeztem egy életre, hogy a tisztes múltra épülhet csak tisztességes jövő. Én ezt vallom a hetven évemen túl is; ragaszkodva szeretem szülővárosomat, talán ezeknek az adatoknak az átrtientése is ezt sejteti. IFJ. LELE JÓZSEF A Szent Dömötör-templom kibontása a '20-as években (Csúri András archívumából) Voltak-e farmergazdaságok 1945 előtt? Napjainkban vita folyik a farmergazdaságok létjogosultságáról, lehetőségeiről, jövőbeni szerepéről. Sokan azt állítják, hogy hazánkban sohasem voltak ilyen gazdaságok, ebből következően nincsenek hagyományai, tehát teljesen új úton kell elindulniuk. Mi az igazság ebben a kérdésben? Mit bizonyít az agrárfejlődés alaposabb vizsgálata? Hazánk mezőgazdaságát 1945 előtt jórészt a nagybirtokok uralma jellemezte. A mezőgazdasági termelést alapjában a külterjesség, az alacsony technikai színvonal, az elmaradottság határozta meg. A parasztgazdaságok mintegy fele öt holdon aluli volt, amelyek nemcsak árutermelésre nem voltak képesek, hanem tulajdonosaik megélhetését sem vagy csak alig tudták biztosítani. A külterjes mezőgazdasági termelés körzeteiben a nagybirtokok nyomása alatt a 10—30 holdas, árutermelésre képes gazdaságok is alig tudtak fejlődni. Azokban a körzetekben azonban, ahol nem volt feudális eredetű nagybirtok és belterjes jellegű volt a mezőgazdaság, a parasztgazdaságok árutermelése jobban kibontakozhatott. A nagy határú Duna—Tisza közi városok parasztsága teremtette meg szorgos munkájával a műit század második felében a ma is virágzó szőlő- és gyümölcskultúrát. Erdei Ferenc a Duna—Tisza közi Homokhátság szőlős, gyümölcsös gazdáit, továbbá a makói hagymakertészeket tekintette a vállalkozó szellemű, piacra termelő, felemelkedésükért hallatlan erővel küzdő parasztréteg tipikus képviselőinek A Duna—Tisza köze mezógazdasagának kapitalizmuskori fejlődését elemezve hangsúlyozta. hogy e tájon a termelőerők fejlődése az országoshoz képest „feltűnően gyors, több vonatkozásban viharos ütemű volt". A múlt század közepén ez a vidék volt a legelmaradottabb, legkulturálatlanabb területe az országnak; azonban a kertkultúra óriási fejlődésnek indult és átalakította a táj arculatát. Féja Géza és más falukutató írók a vásárhelyi és a szomszédos városok tanyai állattenyésztő parasztgazdaságait tartották a „virágzó kisbirtokkultúra" megteremtőinek. A szociológusok és más szakértők úgy vélték, hogy e körzetekben szabadabb paraszti fejlődés ment végbe és e vidékek árutermelő parasztságát tekintették polgárosodó parasztságnak. Megyénkben három területen bontakozott ki jobban a parasztgazdaságok árutermelése 1945 előtt. Szeged akkori nagy kiterjedésű, mintegy 140 ezer holdas határában a szőlő- és gyümölcskultúra, valamint a fűszerpaprikatermelés, a makói körzetben a hagymatermelés, továbbá Hódmezővásárhely 130 ezer holdas határában a tanyai állattenyésztés révén. Mindhárom város közös jellemzője, hogy határában nem volt feudális eredetű nagybirtok, tehát már a korábbi évtizedekben a parasztgazdaságok szabadabban fejlődhettek, mint a nagybirtok uralta területeken. Szeged városa ugyan rendelkezett mintegy 60 ezer hold birtokkal, ezt azonban már évtizedekkel korábban túlnyomórészt kisbérletként kiosztotta. A bérlő parasztok e birtokokon úgy gazdálkodtak, mintha a sajátjuk lett volna, hiszen a bérlet hosszú időre szólt és parcellájukon tanyát is építhettek. Szentes és Csongrád határában voltak nagybirtokok, a paraszti árutermelés nehezebbén ugyan, de némileg mégis utat tört magának. Elsősorban a csongrádi szóló- és gyümölcstermelés, a harmincas években fejlődésnek indult szentesi zöldségtermelés és a tanyai baromfitenyésztés formájában jutott ez kifejezésre. Farmergazdaságoknak tekinthetők-e az említett, piacra termelő parasztgazdaságok? Hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, kissé részletesebben meg kell vizsgálnunk a három említett körzet viszonyait. Makón mintegy háromezer parasztcsalád foglalkozott — 6-8 ezer holdon — hagymatermeléssel. Többségük földnélküli vagy néhány holdas törpebirtokos volt, akik jórészt bérelt földön termelték a hagymát. A hagymakultúrát a város zsellérsége fejlesztette ki s így vált polgárosodó parasztréteggé. Szeged határában több mint tízezer, többségében tanyai parasztgazdaság volt a '30-as évek végén. Az összes szólóterület megközelítette a tízezer, a gyümölcsös kertterület pedig meghaladta az 1700 holdat. A gazdaságok 60 százaléka foglalkozott szőlő- és gyümölcstermeléssel is. Mintegy kétezer gazdaság azonban 800 négyszögölnél kevesebb szólóterülettel rendelkezett, árutermelése ezért esetlegesnek tekinthető. Fél hold és két hold közötti szőlőterülettel hozzávetőlegesen háromezer gazdaság rendelkezett, amelyek a 20 holdon aluli birtokok kategóriájába tartoztak a szántóterületet is figyelembe véve. A szölóés gyümölcstermelést is folytató 20-25 holdas gazdaságok száma csak mintegy 600 volt, az 50 hold felettieké pedig alig haladta meg a százat. Az adatok bizonyítják, hogy a szóló- és gyümölcstermelésben a törpe- és kisbirtokok töltöttek be döntő szerepet. Szegedről 1936-ban több mint száz vagon gyümölcsöt exportáltak, s majdnem ennyi mennyiséget szállítottak csak vonaton belföldi piacokra. A kevés földű, de szólót, gyümölcsöt termelő parasztok rendszeresen hordták termésüket a város piacára az 1920-as évek végén épült tanyai gazdasági vasúton. A város határában a fűszerpaprika-terület fokozatosan növekedett: a harmincas évek elején mintegy 6-7 ezer holdon termelték e fűszernövényt, a negyvenes években pedig már meghaladta a 10 ezer holdat. Az e növény termelésével is foglalkozó parasztcsaládok száma 6-7 ezer között mozgott, s túlnyomó többségük 20 holdon aluli birtokkal rendelkezett. A paprikaórlemény 1928—29-ben míntBENES JÓZSEF: E. T. (Földön Kívüli) egy 159 vagont, 1937-ben pedig már 324 vagont tett ki, amelynek értéke meghaladta az 5 millió pengőt. A paprikaórlemény akkor az országnak jelentős exportcikke volt, amelynek többsége Szeged környékéről származott. Szegeddel és Makóval szemben Hódmezővásárhelyen nem a törpe- és kisbirtokosok, hanem a középparaszti gazdaságok játszottak döntö szerepet. A több mint hétezer parasztgazdaság többségét a 10-30 holdasok tették ki, és a gazdagparasztok aránya is valamivel nagyobb volt, mint a másik két városban. A harmincas évek végén több mint ötezer parasztcsalád gazdálkodott tanyán. E tanyai parasztgazdaságokban az állattenyésztés dominált. A 20-35 holdas gazdaságokban volt legnagyobb az állatsűrűség, a magasabb birtokkategóriákban csökkent és eltolódott a juhok javára. A gazdagparasztok zöme külterjesen gazdálkodott, földje nagy részét bérbe adta. A 20 holdon aluli tanyai gazdaságokban elsősorban a baromfitenyésztés volt fejlett. Az egész országban az egységnyi területre jutó baromfiállomány Vásárhelyen és Szegeden volt a legnagyobb. A középparaszti gazdaságok nagyobb arányából következett, hogy Vásárhelyen minden második gazdaság lóval, igával rendelkezett, míg a környező városokban és községekben csak minden harmadik, negyedik. Az egész országban ezer holdra számítva itt volt a legtöbb traktor. Elsősorban az említett szegedi, vásárhelyi parasztgazdaságok folytattak árutermelést, s ennek következtében voltak hasonlíthatók a farmergazdaságokhoz. E gazdaságokat ugyanis a család munkájára épülő, többékevésbé szakosodott piacra termelés, vállalkozói gazdálkodás, a korszerűségre való törekvés, a piaci szemlélet és a gazdasági racionalitás jellemezte. Ennek figyelembevételével, úgy vélem, hogy a szegedi és vásárhelyi tanyai, piacra termelő parasztgazdaságok hasonlítottak leginkább az amerikai, nyugateurópai családi farmergazdaságokhoz. A gazdasági ésszerűség abban is kifejezésre jutott, hogy a lakóhely és a termelés helye egybeesett. A farmergazdálkodás optimális tere a tanyai gazdaság volt, és jelenleg is az. A makói hagymatermelók és a szentesi zöldségkertészek is szakosodott árutermelést folytattak, de gazdaságaik kevésbé tekinthetők farmerjellegúnek. A cikk címében feltett kérdésre tehát az a válasz, hogy igenis, voltak 1945 előtt vidékünkön farmergazdaságok, vagy legalábbis ahhoz hasonló parasztbirtokok és méginkább piacra termelő, vállalkozó szellemű parasztok. TAMASI MIHÁLY