Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-03 / 53. szám

1990. március 3., szombat 3 Sűrű sötétség ereszkedik a városra, a délutáni vihar már elcsendesült, amikor tíz óra előtt néhány perccel odagurulunk a Taurus szegedi gyárának kapujához. Az országút kihalt, csak néha húz el egy-egy autó. Itt beszéltünk meg találkozót Pajtás Zoltánnal, aki a délutános műszak végén vállalta, hogy eljön velünk a Nagyállomásra A Menedékhely Alapítvány kuratóriumának tagja már hetek óta kijár a hajléktalanokhoz, akik félszázán beszállásolták magukat a pályaudvar várótermébe. — Amíg nem sikerül munkába állítanunk ezeket az embereket, addig nem fog megoldódni ez a probléma — kezdi a történetet az autóban. — Az az igazság, hogy jó részük nem is igazán akar dolgozni. Kettévált a hajléktalanok tábora is, de a munkát csak a kisebbség fontolgatja. Nem marad sok időnk a beszélgetésre, megérkezünk a pályaudvarra. Minden csendes, minden kihalt a földszinten. Az zépkorú úr, később kiderül, amolyan szóvivőfélének szegődött mellém — Fedél kéne a fejünk fölé, addig dolgozni sem tudunk menni. Honnan járjunk munkába? Innen? Itt nem lehet aludni, tisztálkodni, ruhát mosni. Szóba sem állnak velünk egyetlen munkahelyen se, ha ránk néznek. — ... mert mi nagyfaiak vagyunk, mindenhonnan elküldenek! — kiabál közbe egy asszony. — Hol keresett már munkát? — Itt is, ott is. — És elküldték? — El. Belenéznek a munkakönyvembe, és már mehetek is. Mindenütt létszámleépítés van, nem kell a börtönviselt, meg a nagyfai senkinek. — Ma hol próbálkozott? — Ma éppen sehol! — És tegnap? — Tegnap se. — Miért nem mennek el közmunkára? Onnan nem küldenék el magukat. — Mire? — Közmunkára! Tudja egyáltalán, hogy mi az? — Hát persze, közösen dolgoznak valahol az emberek. Ebben maradunk. Eszik a lapot... nak velünk. Ha kapnánk egy épületet, az más lenne... Lassan vége a napnak, az óra mutatója közelít az éjfélhez. Nem jutottunk semmire, megoldást se az itteniek, se a hivatalok nem tudnak erre az áldatlan helyzetre. Kifelé jövet egyikük felajánlja, hogy kikísér bennünket Hamar kiderül, nem önzetlenül. Csak félfüllel hallom, kísérőnket igyekszik megvágni egy ötvenessel. Zoli azonban hajthatatlan: — Kerítünk munkát, oké?... — mondja szelíden, s már sietünk is. A lakók félnek Hazafelé a kocsiban folytatjuk a beszélgetést: — Eddig a nyomorékok! és a cigányok nem kellettek a társadalomnak. Ezután a munkanélkülieket és a hajléktalanokat is magukra hagyja ez az ország. A hivatalok nem csinálnak semmit. A tanácsi vezetők, tisztviselők még a Nagyállomásra sem jöttek ki, pedig felajánlottuk, szívesen elkísérnénk óket. Ezt az átmeneti időszakot csak közös erővel tudnánk túlélni. Vegyék már tudomásul, hajléktalanok nem azért vannak, mert mi kitaláltuk. Attól, hogy nem veszünk tudomást róluk, még léteznek. Másnap a szegedi drogambulancián ülünk le beszélgetni: — A konzervgyár nagylelkűsége folytán hamarosan lesz élelmük. Sajnos, csak keddre tudják szállítani a konzerveket. Most kenyeret zsírt hajkurászunk, hogy addig is legyen ennivalójuk. A tisztálkodás úgy-ahogy megoldott, ingyenes fürdőjegyet sikerült szerezni a hajléktalanoknak — mondja Farkasinszky Teréz, a kuratórium elnöke. A probléma mégsem oldódott meg. Hiszen nem lehet az idők végeztéig egy állomáson aludni. — Minden ment rendben a maga útján — veti közbe Szirtesi Zoltánné, a leendő menedékhely igazgatója — A tanács nekünk adta az új híd lábánál levő egykori postabarakkot Azután jött a lakossági tiltakozás. Ügy érezzük, az aláírásgyűjtés szervezett volt Az ezerötszáz ellenző közül nyolcszáz a középiskolás. Minden bizonnyal néhányan mozgatták az egészet — Azt ott lakók félnek ... — Mi nem állítjuk azt, hogy nincs a hajléktalanok között börtönviselt A többségük azonban segítségre szorul, és különben sem a mi feladatunk az, ítélke>zés — veszi vissza a szót Farkasinszky doktornő. — Egyébként is, a rendőrségtől tudjuk, a szegedi bűncselekményeket nem a hajléktalanok követik el. ök legfeljebb egy-egy ABC-ből csennek el ennivalót. . Mi a megoldás? Nos, felvetődött az a gondolat is; hogy az algyői barakképületekbe költöztessék ki a hajléktalanokat. Az a gond, hogy az épületeií az olajosoké, akik ötmillió forintot kérnének érte. De az alapítványnak hírből sincs ennyi pénze. Különben is, amikor az ott lakók hírét vették az ötletnek, máris tiltakoztak. A hajléktalanokat senki sem tűri meg a környezetében. A városi tanács most a Bajai úti reptér egyik barakképületét ajánlotta fel — de ezt a kuratórium nem fogadja el, mert a hajléktalanok számára nem megoldás. Az épület túl kicsi, és különben is, lakott Szóba került a Rigó utcai nevelőotthon egy részének átadása, hiszen kihasználatlan. Ebbe a művelődési osztály nem megy bele. — Ügy tűnik, a tanács maga előtt akarja tolni a problémát — mondja Szirtesiné. — Igyekszik nem tudomást venni az emberekről. Gondolom, arra számít, hogy júniusban lejár a mandátuma, majd a következő önkormányzat talál rá megoldást Az a gyanúnk, nekik sem ez lesz az első tennivalójuk. Ezt a problémát és a hajléktalanokat, ha tetszik, ha nem, nem lehet száműzni a városból. — Nem szeretnénk, ha Szegeden is a fővárosihoz hasonló tüntetés robbanna ki. Nem tartjuk a Déli pályaudvari megoldást követendőnek. Mi csak kérünk továbbra is. .. — mondja az elnöknő. A kuratórium továbbra is az eredeti elképzelést szorgalmazza: egyelőre a postabarakk felét kéri, legalább ideiglenesen, az év végéig. Ha találnak más, elfogadható megoldást, ők nem zárkóznak el előle. Igaz, az eredeti egyezségben is úgy szerepelt, az épület felét kapják csak, próbaidőre. Ha minden, rendben lesz, átadják az egészet. Ha nem — elesnek a lehetőségtől. De vajon sokan miért nem hagyják még azt sem, hogy ezek az emberek bizonyíthassanak? — kérdezik magukban a kuratórium tagjai. * „Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetöt — hiába törli a bú szívünkről a rákövesedót." — mormolgatom magamban József Attila sorait, miközben a reggeli postát bontogatom. , A MAV-igazgatoság március 5-étól, hétfőtől munkanapokon 23 órától hajnali 4 óráig takarítás miatt lezárja a szegedi Nagyállomást. Az érvényes menetjeggyel rendelkező utasok ez alatt is tartózkodhatnak a kijelölt váróteremben" — olvasom az átküldött hírt Nehezek az esők, egyre nehezebbek ... N-aay László felvételei (A képek szereplői a közléshez hozzájárultak.) Megbotránkozó utasok — Bírnak ezekkel az emberekkel? — fordulok a pályaudvar ügyeleteséhez. — Van velük probléma bőven. Isznak, azután duhajkodnak, volt már, hogy a rendőrséget kellett hívni. Ha rájukszólunk, még nekik áll följebb. — Napközben is itt vannak? — Reggeltől estig; estétől reggelig itt tanyáznak. Képzelheti, mikor reggel jönnek az utasak, hogy megbotránkoznak. Előfordul az is. hogy részegen maguk alá csinálnak. Hiába szólunk, nem takarítanak fel maguk után. Valamilyen megoldást most már találni kellene, ez, így nem állapot, ami itt van. Tizenegy óra felé több asztal mellett elnehezednek a fejek. Leborulva próbálnak néhányan aludni. Ki tudja, miről álmodnak > Családról, otthonról, rendes megélhetésról, szépasszonyokról, vagy csak egy üveg italról. Az asztal lábánál kibontott sörösüveg, már ürfes... — Vizet hozott benne a tag. Nehogy azt gondolja, sörözünk — lép hozám egy köAhogy előkotorászom a zsebemből a teli doboz Sophianaét, pillanatok alatt szoros embergyűrű kap körül. Az egyik fiatalember halkan odaszól: — Ezt kár volt... Néhány másodperc alatt kiürül a pakli. — Én mezítlábas Marlborót szívok — nevet az egyikük, s előkotor a zsebéből egy összevissza gyűrött Munkást — Mit esznek egyáltalán? — Van itt olyan, akinek már négy napja nem volt falat a szájában. — Ital se? — Hát... Valahogy el kell viselni ezt az egészet. — Többen hobószendvicset esznek! — szól közbe egyikük. — Mit? — Hát hobószendvicset — válaszol a borostásabb képű, kicsit sértődötten, hogy akad ember, aki ezt a földi csemegét nem ismeri. Újságpapírt kennek meg zsírral, s azt csemegézik. Kiderül, hogy a Délmagyar is étlapra került már. Egyszóval, eszik a lapot.. . — Tegnap négyen vettünk negyed kiló szalonnát, azt osztottuk el. Hosszú, borgőzös mesék indulnak útjukra vacsoráról, egy pohár piáról, legalább napi egy doboz cigiről. Szerény álmok, ami között a munka a legkevesebb ember fantáziájában szerepel. — Az a baj, hogy nincs összetartás. Néhányan próbálunk itt rendet tartani, de sehogy sem megy. A rendesebbje nem is ül az ablak előtti sorba, ha balhé van, azokat viszi a rendőrség. — Ugyan már, Józsi, nem bántanak minket a rendörök — veti közbe a másik. — Kijönnek, igazoltatnak, de hát mit is tehetnének... — Talán ha dolgoznának... — kockáztatom meg újra. de rájövök, ismét olajat öntöttem a tűzre. — Két szelet kenyérért leütöttek a múltkor a Déliben — esik nekünk egy fiatalember a váróterem ajtajában — Tíz napig nyomtam utána az ágyat, begennyesedett az egész szám. Azután ide jöttem. Szegedre. A váróteremben körben asztalok, itt is. ott is bóbiskolnak borostás, elnyűtt arcú férfiak, megtart asszonyok. A levegő finoman szólva is áporodott. Akad, aki már hónapok óta nem tudta kimosni a ruháját, s ha ehhez még a tömény alkoholszagot is hozzászámítjuk, akkor talán elképzelhető az alkalmi menedékhely levegőjének állapota. — Értse már meg, uram, először fedél kell a fejünk fölé. Nem tudunk tisztálkodni, mindenünk koszos, szóba se állutolsó vonatok is elmentők, utas sehol. Síri csönd nehezedik mindenre. Figyelmeztet kísérőnk, vigyázzunk, mert minden bizonnyal megpróbálnak majd megvágni bennünket egy ötvenessel, százassal. Ha engedünk, se vége, se hossza nem lesz az unszolásnak. Próbáljuk ehhez tartani magunkat. 1 < w