Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

78 1990. március 31., szombat DMI magazin ' ® .-•.•.•/ ».v.'j tv SZERB MÁTÉ » Kirándulások Az uraknak eredendően maguk alá szűkült szellemük és prémes kabátjaikat seggük alatt virággal rakta dússá a penészÁrtatlan kérdés volt a kezdet, s ki hitte volna, hogy ilv gyorsan s reménytelenül bukik el. Nehéz a harcot felvenni egy szem színével, különösen, ha t'gv évtizedről évtizedre változik. Minden világ büszke önmagára. az orr földrészt választó kitüremkedés. Egy bizonyos távolságból szép a földgolyónk, benne a zöld többféleképpen is összeomlik. L

assan szertefoszlik az éj szürkés, durva daróca, ahogy egykori fényképek színei, alakjai húzódnak vissza a múlt árnyai közé. Közelebb lépek az ablakhoz s egyetlen pontot figyelek az utca egyre nyüzsgóbb forgatagában, szemben a fák finom ívben fordítják agaikat a nap gyenge fénye felé. Harmadik hete. hogy itt állok, segyegy átvirrasztott éjszaka emlékével fogadom a tél soron kővetkező napját. Mire teljesen megvirrad, a gyerekek is elindulnak az iskolába, futásukkal olyan zajt keltve a lépcsőházban, mint amikor a kádárok az elkészült hordókat döngetik, meggyőződvén munkájuk alaposságáról. Hanyatt dőlve, tarkóm a kád kemény peremére hajtom. Itt soha nines tökéletes csend. Valahogy, ugyanilyen fenséges nyugalommal fekhetett kádjában M. E. majd' hatvan évvel ezelőtt randevújára készülődvén. Fél órát kellett csak apró, sietős léptekkel megtenni, hogy hódolója óvatosan, de rendkívüli szaporasággal nyissa fel előtte a harmadik emeleti garzon ajtaját. De addig még várjuk ki majdnem két óra hoszszát! A találka délután négyre szólította, s most éppen hogy csak megszáradtak az ebéd elmosott kellékei, amiket a cselédlány nagy igyekezettel pakol a szekrény papírral bevont polcaira. Semmin sem csodálkozhatunk. legfőképp azon nem, hogy M. E. finom, a fehér lisztre emlékeztető kezeit hamarosan egy hozzá méltatlan környezetben fogja szolgálatba állítani. Nem, nem érthetetlen ez. Először nyakát, majd yállai után karjait simítja végig szappannal. Finoman siklik a csöppnyi kézfej a mellek szelíd völgyében, hogy megfürössze a vízből lassan kiemelkedő puha hasat. amely a legnagyobb békességben emészti az ebéd odaveszett falatjait. Március idusa van. de a fák még nem virágoznak, hisz' ebben az évben. amire a század harmincvalahány tavaszán eddig nem volt példa, alig olvasztotta meg a korai enyhület az utcák kövei közé fagyott vizet. M. E. lép ki a faragott, barna kapun, határozottan lépdel, de nagyon jól tudja, hogy dolga valójában egész más felé vezetne. De így jobb. Biztosabb. Ahogy egyre távolabb viszik illatosra mosdatott lábai, magabiztossága csak nó, egyre-egyre felülkerekedik benne az anya, az anya, aki gyermeket szül a férfinak, míg az halálhír nélkül eltűnik a háború titokzatos rengetegében, de most egyelőre a sötét kis garzonban üldögél s varja öt. A cseresznyepálinka és a meggylikór már az asztalon. A várakozás hosszú perceiben előbb az egyiket, majd a másikat kóstolja meg. Az udvarra bámul. Vasárnap van. Néptelen a környék, a mozi már játszik. A lakók félnek a hidegtói, a szén már elfogyott legalább két hónapja. Hideg van kint is, bent is. Nyolc óra: a gyerekek az iskolában ülnek. Mire a tízórait előveszik táskáikból: alszom. Csend lesz. Megáll egy férfi a buszmegállóban. Sétálgat le-föl. Délelőtt ritkán járnak az autóbuszok. Végignézi alaposan a kifüggesztett táblákat. Lehet vagy hetvenéves. Soha nem láttam erre. Föltekint a szembeni toLENGYEL ZOLTÁN Film ronyház magasába. Hiába mustrálja az ablakokat, nem keres senkit. M. E. egy pillanat alatt besiklik az alig résnyire nyitott ajtón. Meleg levegő egy szusszanásnyi sem szökik el: már-már boszorkányságnak tűnik, ahogy elvillan — de nem látja senki. A férfi lesegíti prcmtelen kabátját s megelégedve csodálja a hosszú ruha esését. Olyan zöld. mint amilyennek odakint a világnak kellene lennie. De ebben az évben késik valami. Óvatosan ülnek le. A férfi nyomban ugrik is: az ajtó! az ajtót zárni kell: nem csak most. Nem, nem látott meg senki. Siettem. Ugye, mondtam, hogy ez az idő a legalkalmasabb! Nézzen körül! A férfi most feláll, még nem meri megérinteni M. £.-1. kezét feléje nyújtja, de mielőtt az elérné, hogy felálltában támasza legyen — a. kéz egyetlen elegáns mozdulattal a szoba felé mutat. A meleg elviselhetetlen. Magának ez fölöttébb költséges lehet, fenntartani egy lakást... A férfi közben a háta mögött áll s tekintetét végighordozza a kuglóf domborúságára emlékeztető vállakon. majd.az asztallapegyenes háton. le a csípőn s a hatalmas, ígéretes tomporon. M. E. csak álmélkodik s borzong. A férfi elképzeli... Egészen a közelébe lép és beleszagol a nyakába. A gyerekek már tízóraiznak. Az álmosság ébren tart. A kód elnyelte a buszmegállót. Hideg van. Nem merek kimozdulni. M. E. nem ellenkezett. Sót, minden erejét arra fordította, hogy viszszafogja magába a vágyat, mert attól félt, hogy ha szabadon enged szenvedélyének, , még megriasztja párját. Hadd munkálkodjon kedve szerint, legyen csak féktelen, megvadult bika. S valóban, a levegő is olyan forró, amilyen a legfullasztóbb nyári papon se lehetne. A nő háta, mint a villámló márvány, hol előre, hol hátra ringatózik. Olyanok ezek a párnák, habos paplanok — gondolja a férfi —, mintha maguk is a szerelem részesei lennének: készséggel isszák be az izzadó testek váladékát s puha támaszul szolgálnak a lüktető homloknak. Három órán át szeretkeznek s építenek ezzel olyan magas várat, amit majd csak jóval később, hat évtized elteltével tombolnak porig. Óvatosan hátradőlök az ágyon. A mértéktelenül fogyasztott kávé ereje enyhül. Becsukom a szemein s képzeletemben megteszem az utat. Milyen utat? Üres a megálló, a sűrű ködben csak a s?agát érzem: a közelben valahol gazt égetnek. Soha többé nem találok orvosságot a bánatra, amivel M. E.-l együvé temették. Leülök a padra, ujjaimmal megkeresem a két szót, amit nem olv rég véshettek a támlába: TALÁN SZERETETT. ZILAHY PETER Irónia helyett Elvágtam az ujjam gépelés közben, ez lehetetlen, vágod rá, és mégis vérzik, az előbb páran azt mondták, cukkoljam fel magam, ha ilyen témáról akarok írni, annyira, hogy szétessenek a mondataim, azt feleltem, szükségtelen, már lehetetlen jobban, agyonverem a gépet, és tárcát írok két flekkben, egy elsikkasztott témáról, ami nem akar engedelmeskedni a nyomdafestéknek, mert olvan tükör akar lenni, amely előnytelenül nem torzít, hogy a távolságtartók, akik csak a szagától szédülnek, észrevegyék, hogy mindenütt, hegyekben áll, és sáros lesz, aki nem gondol rá, és aki nem akarja észrevefmi vagy nem megy el innen, mert nincs több választási lehetőség, és nincs halasztási idó sem. a felismerés pillanatától visszaszámolva. a gyengeelméjűség nem menedék, aki lát, szagol és gondolkodik, aki nem fél látni, szagolni és gondolkodni, érezni a bűzt, azt akarom, hogy érezd a bűzt, kimondatlanul is, minden betű mögött, ne csak fél percre, mint rendesen, hanem állandóan, hiszen hordozod a génjeidben, a megaláztatást, ahogy megfogod a kilincset, ahogy undorral körbenézel, ahogy nem ülsz a deszkára, ahogy a lehúzót méregeted, ez nem átmeneti, ez az állapot, ez van. veled, nélküled, benned, terebélyesedik minden pillanatban, felhőként követ, amikor nem veszel róla tudomást, és váratlanul nyakon önt, újra meg újra, megalázóan, félreérthetetlenül, minden egyes alkalommal, ha gyorsan megszabadulsz a szorongató érzéstói, csak a tested lesz könnyebb, ez az életed része, vele kell élned, ezt elfojthatod, de nem menekülhetsz előle, te is sáros leszel, sáros vagy. ha felejtesz, ne légy józan, létiy dühös, érézd a bűzt. a tehetetlenséget, a szégyent, az undort, már az elsó flekk elkészült, ne higgadj le. akkor véged, én se kegyelmezek az írógépnek, még egy kis vért öntök rá, bizonyíts, magadnak, indíts keresztes hadjáratot, akár egyedül, de számolj veleje, vagy fogadd el, vagy bújj el, a halom mögé. mert ez bűzlik, nem attól, hogy olvasható, hanem mert van. félreértheted, lelked rajta, természetes reflejt. hogy kibújj a megalázkodás felelőssége alól. minden pillanatban egy vécébe lépsz, a papír, még ha viszel is. nem fog tisztán tartani, légy dühös, és dönts, ez nem jégkrém, ez úgy, ahogy van. ne légy illedelmes, ne tűrd el, nem nyelheted le, vagy nyeld le. mindenestül, mért megváltozjk, nélküled is, megtisztulás nélkül, és akkor te leszel majd helyette, és azt hiszed, a fiad másképp cselekszik majd. ha van benned egy pici kurázsi, indulattal, mert ezt nem lehet intelligensen, kulturáltan, diplomatikusan, akkor még csak le se. líjtod. itt van a nyelvem hegyén, de nem mondom ki. azt akarom, hogy te mondd ki. hogy elég, hogy vége. mert a közöny éppolyan barna, legalább próbálj megküzdeni, hogy letörölhesd a szégyent, vagy kitörölheted vele a lelkiismereted, ne hagyd, hogy betömjék a szádat, mindjárt véget ér a flekk, a második, vagy huszonöt sornyi, ha még mindig nem érzed a szagát, koncentrálj erősen, ez az utolsó lehetőséged, a választás a kezedben, érzed a szagát, vagy ne vacakolj, hisz kovácsolhatsz erényt is belőle, akár lepetsz ironikus is. még senki sem halt bele, feltűnően, vagy hivatkozz a helyzetedre, legegyszerűbb, ha kijelented, hogy itt egészen másról van szó. és nem veszed észre, hogy a viszketés bentről jön. mert szabadulni akar a feltornyosuló, fojtogató indulattól, mert a fejedhez vágom. hogy az egész egy nagy . j ' • ..'',. HAY JÁNOS helyzet mely szelídségre oktat különböző átváltozások során a nemlét volt az egyetlen biztos a tagadás amely létrejött bennem s átvette negatív meghatározásomat a helyzet könyörtelen mégis , szelídségre oktat hisz egyszerű hiányom megnevez téged megérint és megtapint téged PODMANICZKY SZILÁRD Karmonádli, ami politika (diabetikus szónokok) Még három vagy négy mosoly. Aztán eltüntetem a teát kis szem-füles csészémből. Egy kaszárnya asztalos hozta a cukrot. Sárga kezeikből mélységes szánalom hullott alá. Ki vagy te, aki lehúztad a cipód és bensőd halovány sejtelmeivel mákvirágos kedvünkbe pottyantál? Nem tudni azt ilyen könnyedén — hasított át a szél jéghideg húrjain. A parancsnok középre állt, elkérte a sótartót. Az életemet merném rátenni, mutatott az aknász vállára, aki persze büszkén sodorta szivarját, mindent elhitt, ami szem-szájnak hengere. Végre üdvözöltek, már egészen sötét lett, mire megértettem, mit akarnak. Foglaljanak helyet, mondtam búcsúzóul, villámmal az alumínium lámpaernyó kövér szegélyén kocogtatva. Lovaikat belepte a por. Zenét, szólt a legifjabb arcú proletár költő, zenét, ismételte, zenét minékünk. Mikor elfáradt a táncban, leroskadt a porba és megkérdezte a hűtőpultra támaszkodó ezredest: Még mindig nincs zene? Az ezredes feltárta arcát. Csak a szemét mozgatta. Először jobbra, aztán kénytelen volt balra. Félt az ítélettől, gondoltam akkor, vagy csak a jégkocka manőverezett hihetetlen nyelvén. Akárhogy is történt, ma már másképp gondolom. Végre megszólalt a zene, egy gumiabroncsba szorult megafon bömbölte a himnuszt. Hátratoltum a székem és mélyet lélegeztem, láttam, hogy poros a bakancsuk is "ondoltam, 'efűjom. Lecsatoltam a görkorcsolyám és beletettem a levesbe, hagy szivárogjon. Az ezredes felhorkant, majd bevágta maga mögött az ajtót. Aztán egy pontos csattanás, azt hittük, öngyilkos lett. A csapos mosolygott; hát mégis tölbukott a kólásrekeszben. Mikor bekötöztük az ezredest, adtam neki egy nagy pofont, hogy máskor jobban vigyázzon. így kerültem két perc múlva hadifogságba. Elvittek a hátsó udvarba és belöktek a szenesbe. Gyermekkoromban sokszor jártam a szenes környékén, de akkor sokkal több szén volt benne. Csak semmi brikett. Hamarosan hoztak egy szelet pirítóst, teát is, kedveskedtek egy kicsit, majd hirtelen váltással, mintegy perifériára dobva az étkek és szürcsölések lármáját. nyakkendős szent emberek portréit nyomták az Orrom elé és azt mondták, most pedig vallani fogsz, csibész. Hogy mit fogok? — néztem ártatlanul üres kezeimre. Vallani, te csibész — ismételte a papagájképü, ki korántsem bizonyult jó beszélgetőpartnernek. Én csak profilból ismerem fel őket — és elfordítottam a fejem, hátha megérti. A papagájképű intett a rabszolgatartónak, ki e századi övéból míves nyelű korbácsot rántott elő. Na, beszélj! — kezdte a süket dumát a másik is. Kissé boszszantott tárgyszerűsége, főképp a tárgynak. Felpattantam a brikettről és jól képzett baszszista modoromban vágtam arcukba titkomat: — Oklahomaü! Ettől aztán végképp gellert kaptak. Szóltak az ezredesnek, hogy ez nem egv rendes hadifogoly. Az ezredes kijött megnézni. Elém áll. fogait csikorgatta. Leveregettem válláról a hópihéket, megigazítottam a kötését. Hideg van. vacogtam, és én is elkezdtem csikorgatni a fogaim. Jól van, mondta az ezredes, elme ictnek. Ketten maradtunk, bár ettől nem lett : elegebb, sőt. egy fél óra múlva négye 1 egészen jól beleheltük volna a szenest. Az ezredes becsületére legyen mondva, nem hisztériázott. Fülembe súgta az összekötő nevét, kezembe nyomott egy vonatjegyet, aztán, hogy szökésemet álcázhassa, megitta a teámat. (Az állomás alacsony küszöbére ezzel a lábammal léptem, még ha a másik is rendelkezésre állott biztos tartalékként. Hová tefeltek szomjas poggyászok sápadt hírnökei? Bizony, a lerágott markolatú fapadok teherbíró ülőkéjén kövér regényírók turbékoltak. Csuklójuk napilapok tövében bukkant elő. Nem is a hasukra célzok, de ha valaki napilapot olvas, kétszer olyan kövérnek látszik. Felmarkoltam egy körbehurkolt telefonkábelt és elgurítottam topánjaik elótt. Hanyag bizsuként hullott ajkukról a szó. Elképzeltem, hogy segítek nekik, de akkor hirtelen megláttam a páncélvonat árnyékát, feltűrt kabátujjal mozdítottam kabinopi reteszén, mintha homlokom magasságát ellenőrizném egy hátulról jött rázkódás elhallgatása előtt. Szinte senkire sem emlékszem, aki bajuszt vagy fedéllel ellátott, bőrtokba helyezhető masnit viselt volna. Elővettem a tükörképem és végleg bemosakodtam. Amit ekkor elhatároztam, nem volt kevesebb egy hangyabolyon átmosolygó selyemszőnyegnél. Mivel nem akartam elmaradni gondolataimtól, melyek inkább halvány neszekre, pipa alakú felhők zöldbe metsző vonalaira hasonlítottak, feljegyeztem tűhegyes noteszembe a csábítás és taszítás emblémáit. Börtalpam a hazug ülésnek tetszelgett, folyékonyan beszélte nyelvét. Egy kémnő huzatos kesztyűje simult a csöndbe, valahol a vonatkerekek tömör balonjába. Leülhetek? — kérdezte saját nyelvén. Hagytam, hogy feledje egy időre bűneit, a reggeli fésülőtükörre tapadt tollpihék ezeregy meséjét. Van sok ilyen csel az életben. Vacsorához terítettem, esetleg ö egy olyan kém, aki mindent magához szoríj. Nem akartam magyarázkodni, elég volt a vonaton rázkódni, lehunytam a szám, hisz a hiszekegy n túlnan már az olvasóra is a halál vár. A kémnő mezítelen állal hunyorgott, törékeny vállaira súlyos fény zuhant. Metszőfogai egy töltőállomáson vibráló komondorkommandó biztos és lehetséges kimenetelét ámították. Szavaim hatására étvágya egyre fokozódott.) f 4