Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

DM 1990. március 29., csütörtök 79 ® © magazin BÁN. DÖRNER. GÁSPÁR A csend is reakció Bán. Dörner. Gáspár. Egy János, cgv György és egy Sándor, három fiatal színész, generációjuk ..élharcosai", a legjobbak közül valók. A kötődési pontok elég természetesek. mégis föltűnó. milyen sokszor találkoznak filmen, színházban, vagy épp a JATE-klubban. ahol március elején kétszer játszották Árkosi Árpád rendezésében Stawomir Mrozek darabját, a Mulatságot. Az előadás előtt az öltözőben ültük körül az asztalt, s mi mással kezdhettem volna, minthogy... — Nem ebben a darabban léptek föl először együtt, s Stílusgyakorlatokban és a Mammy blue című filmben együtt játszottatok. Miért van az, hogy rendszeresen gondolnak rátok így együtt? Bán János: Egy osztályba jártunk a főiskolán, Horvai István osztályába; ott is sokat dolgoztunk együtt, előtte mindhárman amatőrként játszottunk, nagyon régóta ismerjük egymást, jó barátok is lettünk. Gáspár Sándor: Azonkívül, hogy minket a szakmai kenyéradóink már kezdettől fogva együtt láthattak, van egy másik ok is. Horvai tanár űr is elmondta, hogy hármunk habitusa. fizimiskája a klasszikus artistafölállást fedi, így egységes és izgalmas. Amikor mi találkozunk, óhatatlanul ez a hármas felállás is létrejön. Természetesen színházban, filmben ki-ki a maga dolgát csinálja, elkalandozik ettől, de együtt ez így evidens. — Gondolom, ebből adódik az is, hogy a szereposztás hármótok között mindig nagyjából ugyanaz. Dörner György: Az egyik vonta maga után a másikat. Nyilván, aki a Stílusgyakorlatokat csinálta, az látott bennünket együtt dolgozni a főiskolán, aki a Mammy blue-t. az a Stílusgyakorlatokban és így tovább. — Az életben is érvényesül közöttetek ez a szereposztás? G. S.: Én nem hiszem. Azonkívül, hogy néha egymáshoz torlódunk az életben a színpadon is. filmben is. az utcán is, mindannyian a magunk útját járjuk. Igazából ez a felállás nem érvényes az életben. \ 1 B. J.: Ezt a darabot hármunk között pedagógiailag máshogy is ki lehetett volna osztani. De az ember habitusa, személyisége meghatározza öt színészként is, s ettől akár akarjuk, akár nem, túlságosan nem lehet eltérni. — És ha egy színészre olyan szerepet osztanak, amelyik nem egyezik a habitusával, vagy az eddigi szerepkörével? G. S.: Mivel színészek vagyunk, folytonosan az a kihívás érdekel bennünket, hogy minél többféle embert próbáljunk eljátszani, megmutatni. átélni. Ezen a pályán nekem a kihívások jelentik a legfőbb izgalmat. hogy mindig más-más bőrbe lehet bújni. Gondolom, nagyon kevés embernek jutott volna eszébe — nekem se —. hogy az Egy örült naplóját én játsszam el. Taub Jánosnak szerencsére eszébe jutott. Ezek a nagy kirándulások igen sokat jelentenek a későbbiekben is; az ember felszínre hoz magából valamit. aminek a létezéséről talán sejtelme sem volt. így tágul egy színész skálája, repertoárja, személyisége is akár. B. J.: Ellenszereposztást csinálni csak akkor érdemes, ha van valami konkrét célom vele. Van egy drámai alapanyag, s ha azt én másképp akarom megfogalmazni, mint szokásos. akkor van értelme. G. S.: Önmagában az ellenszereposztás, mint fogalom, rossz színházban működhet csak. Ha egy rendező jót akar, akkor ez nem merül föl. — Mindhárman egy jó színházban, a Katona Józsefben játszottatok. Ketten eljöttetek. János ott maradt. Miért alakult ez így? — D. Gy.: El akartam menni, elmentem. — Ennél azért'vtilami kortktétdbbat is mondhatnál! D. Gy.rNem éreztem jól majam. Ennél konkrétabbat nem tudok mondani, de épp elég ok, hogy az ember elmenjen valahonnan, ahol nem érzi jól magát. Egy évet voltam a Radnóti Színházban, s azóta szabadúszó vagyok. — így jól érzed magad? D. Gy.: Jól, jobban, sokkal. G. S.: Észre kellett vennem 30 évesen, túl a kezdeti lelkesedésen, — hét éve voltam akkor már a pályán —. hogy a színház és a színészet nagyobb kihívást jelent annál, hogy a Katortában játszom. Ez a színház nagyszerűen jött létre, szépen kialakult, és Európa-szerte sikeres lett. Azt azonban semmiképpen nem szerettem volna, hogy én ezekre a sikerekre ráüljek, és konzerváljam magam a nyugdíjig. Nekem unalmassá vált színészként ott lennem. Tudatosan ki is gondoltam, hogy ha egy számomra is áttekinthetetlen dologba lépek bele, az engem erősen motiválhat, azzal csak nyerhetek. — Hát azóta történt is egy s más veled! Elég csak az Egy örült naplóját említeni... G. S.: Hiszek ezekben a nem véletlen szerencsékben, hogy találkozhattam Taub Jánossal, Árkosi Árpival, vagy Grünwalszky Ferenc filmrendezővel, akikkel talán nem találkozhattam volna egyébként. B. J.: Részemről egy hosszabb beszélgetést igényelné, hogy miért maradtam. Erről még nem beszéltem tudniillik. Most maradjunk anynyiban, hogy nagyon sokat dolgoztam abban a színházban, sok munkám volt benne, és én hiszek egy társulati léttel rendelkező együttes életképességében — még a mai napig is. Azzal együttvéve, hogy esetleg egy színházon bizonyos elöregedési jelek mutatkoznak, stagnálás van. s ez bármilyen magas színvonalon is történik, egy határon túl viszszalépést jelent. Maradjunk annyiban , hogy én jól éreztem magam, én maradtam. — Ha Dörner Györgytói elfogadtam ezt a választ, tőled is kénytelen vagyok elfogadni. Beszéltünk a Mammy blue-ról. amely annak idején a Veszprémi Filmfesztivál fődíját is elnyerte! Azt hiszem, ez nagyon különbözik a szokásos magyar filmtől. Miért nem készülnek ilyen üdítően jó filmek? G. S.: Nem tudom. Nem biztos, hogy tudják ezt a műfajt csinálni a rendezők. Ugyanakkor sokan le is nézik. B. J.: A magyar filmművészetből az ilyen stílusú filmek alapvetően hiányoznak, nincs iskolája, nem készülnek ilyen forgatókönyvek. Mi egyet csináltunk, kellene többet is. Nagyon fontos a műfaji megkülönböztetés: ez a film szerintem több. mint egy egyszerű szatíra. Én sem tudom, miért nem készülhet több ilyen film. — Engem a Mammy blue leginkább a cseh filmekre emlékeztetett. Te játszottál is Menzel-filmben, Az én kis falumban... B. J.: Az egy más kultúra! A szatírára való hajlam a cseh színház sajátja alapvetően, s az valamivel mélyebben gyökerezik, mint a film. Ez egyszerűen más játékstílus, más iskola. Sztanyiszlavszkij-alapú. ha nagyon vulgarizálni akarjuk, de semmi köze nincs sem a lengyel, sem az orosz, sem a nyugat-európai színházakhoz. D. Gy.: A Mammy blue abszolút nem egy magyar film. Az embernek pontosan a csehszlovák film jut az eszébe. Ez valószínűleg bennünk is bennünk volt. a cseh újhullámos filmek, Chytilova, Menzel ismerete. Nem törekedtünk rá. hogy ehhez hasonlítson, de szerintünk is ehhez hasonlít, nem egy magyar vígjátékhoz. Egyébként készülnek magyar vígjátékok, csak hát... — .nevetségesek! Ennek a mostani Mrozek darabnak, a mulatságnak is van némi köze elthez a világhoz. Legalábbis a közönség sokszor nevet. G. S.: A csendek legalább olyan fontosak, mint a nevetés! A nevetés és a csendek harmóniája adja meg számomra azt az érzést, hogy az aznap esti előadás jól működik, vagy nem. B. J.: A néző annyit nevet, amennyit akar.- Ebben a darabban rengeteg olyan félmondat van, amiken én olvasás közben is nagyon jókat tudtam mulatni. A nézö nagyon fontos része az előadásnak, mert a nevetésével vagy a hallgatásával értelmezi azt, amit csinálunk. Megmutatja, hogy mi többé-kevésbé pontosan dolgozunk, mert azt értik, amit mi szeretnénk. Hogy ez a hatás kiben mit vált ki. nevetést, sírást, izgalmat, azt nem kell nekünk eldönteni. Mi nagyjából belekalkuláljuk, hogy hol számíthatunk kisebb-nagyobb reakciókra. Az a lényeg. hogy reakció legyen, s ebben az esetben a hallgatás is reakció. D. Gy.: Nagyon nehéz ezt megtudni — talán nem is kell —. hogy a közönség mikor van együtt egy előadással, ha nevet, ha hallgat, vagy ha éppen -mást csinál. Attól, hogy egy ember nem nevet, vagy sír valamin. attól még ugyanúgy együtt lehet vele. — Végül is a komoly dolgokon lehet a legjobban nevetni. D. Gy.: Hirtelen az jutott eszembe, hogy: ma ültem a konyhában. és egy újságot olvasgattam, amiben volt egy grafika, Krisztust szögezték a keresztre. Ugyanakkor ment a rádió, s egy politikus épp azt mondta: „Szeretném leszögezni!" Néztem a grafikát, hallottam a rádiót, óhatatlanul összehoztam a kettőt, és olyat röhögtem, hogy összecsődült a ház. Magában mindkét dolog nyilván halálosan komoly, de ha egymás mellé kerülnek, akkorát lehet nevetni rajtuk, hogy fantasztikus. MÁROK TAMÁS Nagy László fotói Az első március Temesvár. A városnévhez nincs mit hozzátenni. Ezek a hétköznapi pillanatokról tanúskodó képek mind súlyosabbá váló évtizedeket várattak magukra. Mert hétköznapi pillanat az, hogy ünnepelhetsz. Ünnepelhetsz saját történelmet, saját hőst, saját nyelvet s ideát. És ezek között az emberek között hányan lehetnek, kik még ezt egyszer sem tehették meg? Most igen, először, 1990. március 15-én. Romániában, Temesváron. DAL