Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. március 29., csütörtök 77 SZIVAROK, KORSÓK. ANEKDOTÁK Péter „emlékművei" Nem kerestem a képet, csak egyszeriben előttem termett. És Ita már így történt, vallatni kezdtem azokat, akik belenéztek Kegloviclt fotográfus lencséjébe. Keresztanyámat, Király-König Péternél és kereszt. .. Azám, leírhatom, hogy az 1870-ben, a stájerországi Rosseggben született és 1940-ben Szegeden elhunyt zeneszerző a keresztapám? — Természetesen — mondja a kép jobb oldalán álló úr, miközben barátságosan rámhunyorít. Keresztanyám a fotográfus megkívánta pózban, könyvvel a kezében továbbra is ülve maradt. A szoba egyik sarkába húzódunk. Szivarral kínál, sört tölt a poharamba és mesélni kezd: — Kérlek szépen, amikor befejeztem a Tisza kantátát. a kollégáim érdeklődtek, milyen motívumok találhatók a műben. Közöltem velük, hogy az egészen egy nagy magyar motívum vonul végig. A kezdetén van egy kii román stíl, a végén egy kis délszláv. A közepe viszont színtiszta magyar. Jó lenne, mondtam, ha az elején meg a végén is a közepe lenne. Föltűnik németes kiejtésű magyar beszéde, derűs, bohém természete, amely a szegedi zeneiskola igazgatóját tanítványai és barátai körében egyaránt közkedveltté tette. Törzsasztalainál, a Kassban, az Európa kávéházban, a Dréher sörcsarnokban, a Prófétában és a Hágiban szinte naponta születtek az anekdoták, a hírnév és a szeretet eme időtálló emlékművei. műsorra tűzését, mi több. azonnal tanulmányozni akarták. Érdeklődésükre a zeneszerző derűs nyugalommal rámutatott egy hatalmas kottatömegre, amelynek címlapján a következő állt: Andante. Kass-taps 1908 júliusában nagy sikert aratott a Kassban a honvédzenekar. Figedv-Fichtner karmester és Király-König társaságában a bájos szubrett. Krémer Jenóné is ott ült. Amikor csillapodott az ováció. Király-König megkérdezte kollégáját. — Tudod-e, hogy mi a különbség Krémemé és a honvédzenekar közt? - Mi? — érdeklődött FigedyFichtner. — A Krémemé Újvidéken kapott vastapsot, a honvédzenekar pedig ma kapott Kass-tapsot. Cserző, alias Homok 1911 őszén az egyik helyi szerzó darabjának színházbéli bemutatóján a földszint utolsó sorában ülő Király-König tapsolt a leglelkesebben. És nem csupán tapsolt, hanem harsány „Szerző! Szerző!" kiáltásokkal mindenáron színpadra akarta hívni az est hősét. Nem mindenki osztotta a zeneszerző véleményét. Az előtte ülő úr szerint például cserző emiegeDM1 mq9qzi" A cé(h)láda Valamikor a '30-as évek elején a Szegedi Ipartestület vezetősége kiállítást rendezett az egykori helyi céhek ládáiból, zászlóiból és egyéb relikviáiból. A kiállítást az országos hírű zeneszerző és iréíacsináló is megtekintette. — Hát a muzsikusok céhládája hol maradt? — kérdezte az egyik látogató az ószhajú mestertől. — Még nincs, itt — felelte nyugodtan —. de holnap magammal viszem a templomba. Másnap, amikor ismét a céhládára terelődött a szó. Király-König Péter szó nélkül benyúlt a zsebébe, ahonnan egy kis faragott kerek dobozt, abból pedig egy C-sípot vett elő. — Hát itt a cé(h)láda — mondta mosolyogva... Benediktiner és kapuciner Temesvárott. a székesegyházi orgonahangversenyen 1916 júliusában mutatták be a „Te Deum" című müvét. A megkapó erővel fölépített opusznak frenetikus hatása volt. A temesvári lapok megjegyezték, bárcsak mielőbb, a világbéke alkalmából is hallhatnák azalkotást. Ugyanazon a napon Stájerországban, az admonti bencéskolostorban — ahol 35 évvel korábban szerzetesnövendék volt — is bemutatták miséjét. Amikor a múítészek arra kértek, vesse össze életpályáját Liszt Ferencével. azt mondta: — Én előbb voltam benediktiner. és azután írtam egyházi zenét. Liszt Ferenc viszont előbb írt egyházi zenét és csak azután lett kapuciner. A bűvös tizennyolc 1914 májusában az Európa kávéház zenei asztalánál született a következő anekdota. Király-König szivarra pukkantott. kortyolt egyet korsójából, majd fennhangon magyarázni kezdett: — Mozart 1791-ben halt meg, s a számok összeadva tizennyolcat tesznek ki. Tizennyolc év elteltével, 1809-bén elhunyt Haydn. E számok összege ugyancsak tizennyolc. Hayd halálát követő tizennyolcadik évben. azaz 1827-ben Beethoven távozott azélök sorából. Halála dátumának összege megintcsak tizennyolc. Hát nem különös, uraim? — Valóban az! — szólt közbe lelkesülten az egyik pincér. — Kérem. én meg 1863-ban születtem, ami ugyancsak kiteszi a tizennyolcat. — Na. hallja! — förmedt rá Király-König. — Ne tolakodjon maga Beethovenék közé! Előbb haljon meg, s utána magára is érvényes lesz a tizennyolc. Andante A Dugonics Társaság ünnepségéről folyt a társalgás a Hági étteremben, 1921 novemberében. Amikor valaki megjegyezte, hogy Liszt Ferenc szonátáját is bemutatják Bárányi Ferenc tolmácsolásában, a zeneszerző tettetett haraggal megjegyezte: — Én is komponáltam Dante igézetében, ám Liszt Ferencét többre értékelik. A társaság tagjai ott helyben megszavazták Király-König opuszának gedűs András jegyző elótt elszántan kibökte: — Vártüzér akarok lenni. Hegedűs doktor hazafias megilletődöttséggel mérte végig az ószhajú mestert, és rögtönzött előadást tartott a kottaírás veszélytelenségéről. Erre a derék muzsikus egy bizonyos Bonaparte Napoleon nevú úrról tett említést, megjegyezve, hogy noha a francia is kistermetű volt, mégis meghódította a világot. Amikor ez az érve sem győzte meg a sorozóbiztost, fura ötlettel állt elő: — Akkor majd én ütöm a taktust... — De nézze, igazgató úr, a muszka nem muzikális. — Asztat én dutom... Asztat én nem bánok... Én muszka mekeszeg... Einz, zwei. drei és három... Én nem fokog tréfálni... Majd én mekmutatok... A heves szócserélés vége az lett, hogy Hegedűs jegyző nem méltányolta a zeneszerző katonai ambícióját, és szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította. Oly sok szellemes anekdota főszereplője maga is elmés csevegő hírében állt. A Dugonics Társaság 1927. március 25-ei Bcethovcn-emlékünnepségén tartott előadásának bevezetőjében mondta: „Ha egy magyar társaság jól érzi magát a fehér asztal mellett, akkor cigányt hívat. így tett a Dugonics Társaság, mikor szellemi lakomáihoz engem, a muzsikust tagjai sorába fogadott. Kapcsolatom a társasággal korábban igen laza volt. s csupán külsőségekben nyilvánult meg. Mert az csak nem elegendő ok a beválasztásra, hogy a Dugonics-szobor hátat fordít a zeneiskolának. Vagy, hogy egy régi Dugonics-taggal sógorságban vagyok. Nem írtam én sohasem költeményt, sem tárcát, sem regényt, legföljebb egy csomó beadványt a tekintetes tanácshoz, melynek irodalmi értékét ez ideig még nem födözték föl..." Király-König Péter a Szegeden eltöltött valamivel több mint 36 év alatt nemcsak nevében, hanem lelkében is magyarrá lett. Eredeti művészegyénisége olyan szorosan hozzá tartozott a város képéhez, mint a Tisza, a tanácsháza vagy később a Fogadalmi templom, ahol oly sok művét bemutatták. Tagja és egyik vezetője volt annak a szegedi szellemi generációnak, amely Gárdonyi Gézával és Mikszáth Kálmánnal kezdódötfés Tömörkény Istvánban, Cscrzy Mihályban, Móra Ferencben, Nyilasy Sándorban és szeretett sógorában. Juhász Gyulában teljesedett ki. A város kultúrájának élő lelkiismerete, Péter László irodalomtörténész a zeneszerző születésének centenáriumán a következőket írta ezeken a hasábokon: „...lassan negyedszázada következetesen intem a szegedi utókort, becsülje jobban Király-König Péter szellemi örökségét... Egy márványtábla, egy emlékhangverseny lenne méltó megemlékezés." Húsz év telt el azóta. Mindhiába. Mostanában alkalom kínálkozik az adósság törlesztésére. Május 14-én lesz ötven éve, hogy meghalt, május 29-én pedig születésének 120 éves évfordulója ad(hat) okot a megemlékezésre. THÉKES ISTVÁN Karmesteri pálca és kard Az I. világháború idején, 1915ben a karmesteri pálcát karddal akarta fölcserélni Király-König. Annak rendje és módja szerint megjelent a katonaügyi osztályon és Hetése pontosabban minősítené a produkciót. Gondolatát azonban közölte is: — Tudja-e, igazgató úr, mi az a cserző? — Hotyne tutnék — felelte a magyar nyelvben meglehetősen járatlan megszólított a világ legtermészetesebb hangján. Az a Homok, a Miska... Das Haus (A haz) Nyíregyházán játszódott e rövid és tanulságos eset. Etnikailag izgalmas vidék ez a SzaboIcs-Szatmár. Sokan, tévesen, azonosítják a cigányvidékkel. Mos nem erről lesz szó. A történet főhőse egy értemiségi. Hülyén hangzik így kiemelve e-szó, de most kifejezetten hangsúlyt kap. Ezen entellektüel — német tanár. A nyelvtudás hasznos és fontos dolog. A germánok, németek történeténekés nyelvének ismerete napjainkban akut kérdés. Szóval ezen úriember joggal hihette, hogy megbecsült, fontos ember lesz Magyarországnak legelmaradottabb vidékén. Mondom, hihette. Történt ugyanis, hogy pedagógusunk a gazdaságijólétben szerzett, összekuporgatott pénzecskéjét ingatlanba fektette. Vett egy telket. Telkecskét. Ezeddig rendjén is volna, hisz a munkás-paraszt-értelmiségi nagy hármas az elmúlt történelmi (?) időszakban összemosódott egy munkás, paraszt értelmiségi fogalommá. Nincs e telekvásárlásban semmi kivetnivaló, hisz a családos tanárnak is jól eshet az egész heti-havi der, die, das-os napok után a kora tavaszi, selymesen, bársonyosan simogató napsütéses időben kényelmesen elterülni a fúben vagy elnyújtózni a nyugágyon és nézni, csodálni a természet permanens varázslatait. A Tügyedzó fákat, a bimbózó virágokat. Igen ám. de mi lesz. ha vélétlenül egy szombat délután, mondjuk áprilisban, vagy mondjuk a nyáron, a kellcnidús napsütést pillanatok alatt vad. fergeteges zápor, zivatar váltja fel. mondjuk a meteorológiai előrejelzéseknél is gyorsabban? Kéne egy kis viskó, hová béhúzódhutnak! Minő szerencse, hogy a szomszéd (mármint a telekszomszéd, a szomszédos gazda) civilben, azaz mikor nem földműves, akkor kőműves. Jó gazdatársakhoz illően áldomást ittak a telekre, beszélgettek erről, arról, fűről, fáról — politikáról. Hősünk udvarias, intelligens tanárember lévén, csak a beszélgetés végén pedzette meg a vityilló-gondolat húrjait. Jól pengett e húr. hisz a véletlenek, valóságos, újbóli, sze- _ rencsés egybeesése végett, nemcsak értő fülekre. hanem viszontpengetésre is talált. Mit tesz Isten, ez a kőművesmester is családos ember, s a fentebb említett természeti csodák közül egy vele is megesett. A legnagyobb, legszebb és legörömtelibb. (Zárójelben teszem hozzá, hogv ö. mint bármely férfi a világon, ezt inkább saját kvalitásának, nö feletti képességeinek tudja be!). Egy szó. mint száz — van egy lánya. Nos. ez a hölgyike éppen német nyelvből szeretne telvételizni. igy adok-kapok alapon létrejöhetett (még a római jog rendkívül szigorú értelmezésében is szabályos!) szerződés. Én vityillót építek. Te nyelvet tanítasz. A sorrend nem mellékes. Elérkezett a cselekvés ideje. Annak rendje és módja szerint meg is csörrent a telefon, és elkezdődött az üzleti párbeszéd a kőműves neje és a nyelvtanár között: - Halló? — Tiszteletem asszonyom. Én lennék az. a Schwarz Pista, a szomszéd — Jaj, nagyon kedves. Miért keres bennünket? — Hát a férjével szerettem volna beszélni. Apropó, hogy vannak a kiscsirkék? — Jól. Ha a férjem az üzlet ügyében keresi, nekem is nyugodtan elmondhatja. Nos, mik az elképzelései? — Jómagam úgy látnám a legcélszerűbbnek, hogy ahány órát adok a lányuknak, annyi órát építené a kedves férje a házamat... — ..hogy képzeli!!! — fortyan fel az aszszonyka. s lecsapja a kagylót. Ennyi az egész. Az öntudatos kőműves feleség vérig sértődött, hogy férje munkáját egy német tanár a sajátjáéval egyenlő szintre meri tenni. Konklúzió... (Ide azért nem írok semmit, nehogy valaki az alapján a magyar értelmiség és a magyar munkásosztály társadalmi és anyagi megbecsülését az elmúlt évtizedek távlatából összevesse!) A történet igaz. Hallottam, le- és megjegyeztem egy fizikus barátom elmondása alapján Szegeden, valahol a Maros utcában. CSÚRI ÁKOS