Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

10 1990. február 10., szombat magazin DM A Hét vezér utcai épület, amely annak idején Juhász Gyulát még köl­temény írására is ihlette, ma koránt­sem „templom", s nem is a „jövó menedéke". Ki ott belép, ma gépek zaját hallja és szúrós festékszag csa­varja az orrát. Az udvari épület eme­leti termében, amelyben egykor szín­padi előadásokban gyönyörködhetett a zömmel munkásokból álló nézőse­reg, ma hegedűk sorakoznak. Még nem muzsikálásra kész, lélekemelő percekkel megajándékozó hangsze­rek, hanem néma, üres, simává csi­szolt, pácolatlan hegedútestek. A hangszergyár termékei, félkész álla­potban. Ezek a tárgyak is hirdethet­nék ugyan: „Szentség a munka és eró", ám ottlétük ténye a költői jóslat cáfolatára késztet Ennek a szép múltú épületnek a története ugyanis aligha igazolta a mára megvalósult, millióknak jogot adó jövót. A munkások vásárolta, nagy reményű, szimbólum értékű ott­hon sorsa a háború után ugyanis igen hányatott lett. Tulajdoni viszonyai­nak változását meg — bár megkísé­reltem — alig lehet nyomon követni. Téglánként vett épület A szakszervezet nyugdíjasklubjá­ban kártyázgató idős emberek bizony gyakran visszasírják a „régi szép idő­ket", amikor fiatalon a Hét vezér ut­cai épületben múlatták énekkel, tánccal, fölolvasó estekkel az idót. Aztán egyre gyakrabban szóba kerül mostanság az is, hogy tulajdonkép­pen ók is áldozatai lettek az államosí­tásnak: úgy érzik, jogtalanság érte óket, a szakszervezeti tagok téglán­ként megvásárolt munkásotthonát egyszerűen elvették tőlük. A 87 esztendős Heiszig Józsefnéval lakásában beszélgettem. A falak, a vitrin tárgyai mind az elmúlt évtize­deket idézik. Az érmek, oklevelek, fényképek mellett asztalra kerültek a régi iratok, a hajdani tagkönyvek is. A gondos, rendszerető és minden emléket féltőn őrző idős asszony la­pozgatva a könyvecskékben megmu­tatta az éveken át, rendre beragasz­tott bélyegeket is. — A férjem szervezett munkás volt és a szociáldemokrata párt tagja. Együtt fizette a két tagdíjat. Emellett a szakszervezeti tagok ahány halott volt, annyi bélyeget vettek, hogy eb­ből segítsék a hátramaradott hozzá­tartozókat. A famunkások szakszer­vezete ezenkívül téglaalapot is fize­tett, úgy vettük meg azt a bizonyos munkásotthont. A MUNKÁSOTTHON HOMLOKARA Aki kapja, marja A Szegedi Általános Munkás Dalegylet zászlóavató ünnep­sége 1935-ben, a munkásotthon udvarában. Középen az első sor­ban Kéthly Anna mint vendég. „Ki ilt belépsz, templomba lépsz be, Szentség a munka és erő, Ez a jövó nagy menedéke, Embert egekbe emelő." (Juhász Gyula) — Mikor kezdődött ott a moz­galmi élet? — A '20-as években a Maros utcá­ból hurcolkodtunk át. Úgy emlék­szem, egy Márton nevű asztalos mű­helye volt korábban az az épület, amelyet birtokunkba vettünk. A kul­túrcsoportok azonnal munkához is láttak: működött ott munkás test­edző, általános munkás dalkör is. Először a férfikar jött létre, majd 1929-ben megalakult a vegyes kar. Mi 1930-tól énekeltünk ott, s abba se hagytuk évtizedeken át. A férjem 44 évig, én 59 évig voltam a kórus tagja. A '30-as években itt kapott helyet a gyerekbarát egyesület is. De szívesen dolgoztunk ott is! Kirándultunk a kis proliivadékokkal a ligetbe. Szép idők voltak azok! — Milyen rendezvényekre emlék­szik, kik fordultak meg a munkásott­honban? — A harmincas években, amikor egy zöld kaput csináltattak, a belső rész a szakszervezeté lett. Ott volt a kultúrterem, színpad, öltöző, külön helyisége az énekkarnak. Itt rendre föllépett a munkások színjátszó cso­portja, s a gyűléseket is itt tartották. Megfordult ott Kéthly Anna, Szaka­sits Árpád, Várnai Zseni. A termé­szetbarátokat dr. Szepesi vezette. Ju­hász Gyula pártoló tagja volt az ének­karnak. Gyakran vittem neki a meg­hívókat rendezvényeinkre. — A munkásgyűléseket is itt tar­tották? — Hogyne! A taggyűléseken ott állt a rendőr. Fogtuk egymás kezét, szorosan, nem tudtuk, a következő pillanatban kit emelnek ki közülünk. — Melyek az utolsó emlékei a munkásotthonról? — Amikor 1944. márciusában be­jöttek a németek, attól kezdve vége­szakadt ennek a virágzó kulturális életnek. Mással voltunk elfoglalva, így megszűnt létezni a munkásott­hon. A fölszabadulásig mi tartottuk a hátunkat azért, mert ott szervezked­tek a kommunisták is. Aztán, amikor kettévált a párt, a szociáldemokraták kapták a Hunyadi János sugárúti épü­letet, a kommunisták meg a Kálvin térit. Míg korábban „büdös kommu­nisták"-ként bélyegeztek meg ben­nünket, akkor hirtelen „nyilasok"-ká váltunk. '48-ban, az egyesüléskor meg sokan derék kommunistákká. Hiszen tudja... — S mi történt ebben a zűrzavar­ban a szakszervezettel? — Akkor kapta meg a Tolbuhin sugárüti kollégiumot. — Miután a háború és a politika viharai szétrobbantották a munkás­otthon közösségét is, mi lett az épület sorsa? — Erre talán az ottani gondnok lánya, Bányász Ilona színművésznő tudna válaszolni. Új gazda: az állam A művésznő először nem szívesen állt kötélnek, régi párttagként sértő­dött keserűséggel gondol vissza a múltra. A hajdani emlékek azonban csak szóra bírták az egykori gondnok, Bucsezán Miklós leányát. -- Amikor bejöttek a németek, a szociáldemokrata pártot illegalitásba helyezték. Elküldték a tisztviselőket, az iratokat elzárták, a papa pedig internálótáborba került. Anyámmal ott maradtunk a gondnoki lakásban. Szörnyű idők voltak. Emlékszem, 80 fillérért blúzok hímzését vállaltam, hogy éhen ne haljunk. Ilyen körülmé­nyek között, noha volt a fölirat: Mun­kásotthon, megszűnt ott az élet. A németek és az oroszok bejövetele között üres volt az épület. — Amikor 1944 őszén megjelen­tek az oroszok, akkor sem követelték vissza meghitt — és megvásárolt — fészküket a munkások? — Nem tudok erről. Arra viszont emlékszem, hogy az alsó nagyterem­ben akkor tollfosztó volt, egy bizo­nyos Fraulein volt a „góré"... S mivel anyám attól félt, hogy — 18—19 éves fiatal lány voltam akkor — „megesz­nek" az oroszok, ott a zsákok között rejtett el. Édesapám a következő év áprilisában hazatért, hófehér hajjal, s még azon az őszön meghalt. Gond­nok nélkül maradt a gondnoki lakás, nekünk mennünk kellett. — Hova? — Az akkori helyhatóság kiutalt a mamának egy szobát az Imre utcá­ban. Odaköltöztünk. — Mi történt a munkásotthonnal? — Az épület, az L alakú színházte­remmel, öltözőivel, úgynevezett tyúklétrával állami tulajdon lett, amely tudtommal a tanács kezelésébe került. Vevő: a Konsumex A földhivatal segítségét is kértem a „nyomozás" során. Két hétig vár­tam, hátha előkerül valamiféle doku­mentum a pince mélyéből, amely ta­núsítaná, milyen módon szűnt meg a munkások tulajdonjoga saját ottho­nukra. Sajnos, nem jártam sikerrel. Egyetlen betétlapot találtak, nem is a régi múltból: az 1974-es összeírás ide­jéből. Ezen is a puszta tény olvasható az épületről: a magyar állam a tulaj­donos, a Szegedi Hangszergyár a kezelő. Bejegyezve az 1952. évi 4-es törvényrendelet alapján. Annak szintén nincs írott nyoma, amit a gyár igazgatójától is tudok, hogy a városi tanács, szorult helyzeté­ben, a színházépítés idején pénzt csi­nált az épületből, azaz eladta a hang­szergyárat a Konsumexnek. Hát itt tartunk. „Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be, Mely millióknak ád jogot..." Olyat, mint amilyet az 1952-es álla­mosítási törvény valósított meg. Amely megfosztotta a „dolgozó nép ellenségeit" vagyonuktól. Úgy tűnik, olykor magát a dolgozó népet is. CHIKÁN ÁGNES L ángolt a víz fölött a nap. Szinte szemlá­tomást olvadt a folyó, szürke homok­dombok bukkantak elő a mélyből, s a ladik lassú vonulása mutatta, hogy az evezők a meder alját kotorják. A vízparton óriási töl­gyek és fűzfák. Idehúzódom alájuk, így ebéd után jólesik lepihenni, élvezni a semmittevés örömét. Elóbb egy kutya jön oda a pokrócomhoz. Füttyentek neki. Barátságos, Szürke korcs, szimatol, ennivalót keres. Mikor a gyerekek­hez is közelebb ér, alvó arcukhoz bújna, el akarom riasztani. — Isz te! — jut eszembe a régi kutyariasztó. Nem érti. Vagy nem akaija. Csak elmozdul ütésre lendülő kezemre is, arrébb dobja a derekát, de marad. Megnyugszik. Leül. — Nem bánt az, kérem — hallom hirtelen hátulról. Öreg ember jön, olyan falusiféle, ruhája tiszta, de régi és olcsó. Bakancs van a lábán, kezében olyan bot, ami lehet védekező fegyver is, valami hivatal jelvénye is. — Nem bánt az — jön közelebb. — Szelíd az, kérem. Játszani akár. — Csak a gyerekek... — intek oda. Az öreg botot emel a kutyára, erre odább somfordál, lefekszik egy óriási tölgy tövébe, kilökött nyelve pirosan mozog. Az öreg leül. — Messziről? — kérdezi. Mondom. Aszott kis arca van az öregnek, bajúsza szürke pamacs. Szemmel láthatóan társat keres a beszédhez, hasra fordul a füvön, fejét a két öklére támasztja, kalapját kicsit a szemére húzza. Felém néz. Muszáj visszakér­deznem. — Hát maga? — Én? Én vagyok itt a csősz — mutat a parkírozóhelyen álló kocsikra, biciklikre, meg félmozdulattal a botra is maga mellett. — Megél belőle? — Megélni megélek. A nyugdíjam mellett. — Hát már nyugdíjas? — Ott én, uram. Megszolgáltam a magam idejét. — Akkor talán otthon is elkelne a segítség — kötöm tovább a szót, hogy megnézzem, ki lakik a fekete kalap alatt. BÉNYEI JÓZSEF Árnyék — Otthon? Kinek, uram? — No. Csak nem agglegény? — Nem én kérem, özvegy vagyok. Már egy jó esztendeje, hogy itt hagyott az asszony. Azóta aztán magam vagyok. Nyáron még jó is, itt a víz mellett, munkám van, emberekkel is találkozom. De télen... Csapódik a keserűség a hangjából. Érzem, hogy ereszkedik le mögöttem a vízre a délután árnyéka. — Hát a gyerekek? Először nem szól. Csönd van, már azt is hiszem, nem akar beszélgetni vagy másra figyel. Körülkémlelek magam is, nem jött-e új kocsi vagy bicikli, nem mozdul-e a kutya. De nyugalom van, csak a forró levegő mozog a víz fölött. — Azok, uram... azok akár ne is lenné­nek... — Hát vannak? — Voltak. Kettő. Az első feleségemtől. Merthogy aki most itt hagyott, az a második asszonyom volt már. Rendes asszony volt, isten nyugosztalja. Már jól benne voltam az időben, amikor összekerültünk. Az első fele­ségem szegény, az hamar itt hagyott. Alig hogy megszületett a két fiunk, ó már el is ment. Ott maradtam én, uram, magam a két gyerekkel. Dolgoztam, sokat dolgoztam ak­kor is, nehéz idők voltak, de inkább én nem ettem kenyeret egy hétig, csak nekik jusson rá egy kis zsírozó is. Mostam, főztem, vasaltam, úgy éltem én, uram, mintha meglett volná az asszony is. Néha, ha segített valaki ezt-amazt, de inkább csak bámészkodtak, meg a fejüket csóválták. Lassan beszélt az öreg, mcg-megáll, bár érzem a szavain, hogy nem először formálja mondatokká őket. Gondolom, ha valaki meg­a vízen áll itt és ledől a fák alá az árnyékba, melléje ül az öregember is. S ha kérdezik, beszél. — És a fiai? — Rendesek voltak azok, uram, olyan ren­des gyerekek, hogy na. Mikor már tudtak, segítettek. Meg tanultak. Mert azt akartam, hogy tanuljanak. Ha nem is miniszter, de legalább szakmunkás legyen belőlük. Lett is. Aztán megismétli újra, kicsit féloldalra dől közben a füvön, ránéz a kutyára is, mintha annak kéne igazolni, amit mond. — Lett is. Csak az a nagy jó isten tudja, mit küszködtem én azokért. Aztán, amikor már felnőttek, szakmát szereztek, megnősültem. Azt gondoltam, elég volt egyedül. Ók is elmennek dolgozni, nagyon magam leszek. Hát megnősültem. Rendes, jó asszony volt, nem mondta az egyik fiamnak se még azt se, hogy állj odébb. Nem érezték azok azt soha, hogy mostoha van a háznál. Úgy volt minden, mint addig. Csak ók nagyok lettek. Emberek. És elmentek dolgozni, ugye, ki erre, ki arra. És ritkán jöttek. Azt hittem, így kell ennek lenni. Cigarettát vesz elő egy ócska, régi bádog dózniból. Kossuth vagy Munkás lehet, a do­bozát eldobhatta, s rábízta őket a dóznira, ne törjenek annyira. Nyújtja felém is, jó szívvel, látom. Mintha a hálája lenne a mozdulatban, a hála, hogy meghallgattam. — Aztán nem jöttek. Még ritkán sem. És nem is írtak. Kezdtem magamban gondol­kozni. Mi lehet ennek az oka? Hiszen, ha nem lettem volna jó apjuk, ha ütöttem vagy éhez­tettem volna őket. De nekem mindig munka volt a kezemben, uram, meg a gyerekek a szívemben, úgy higgye el, ahogy mondom. — Egyszer aztán a fiam itt járt Debrecen­ben. Hallottam. Találkozott vele egy ismerő­söm. Kérdezte tőle, hát apádat nem akarod megnézni? A fiam azt mondta: nincs neki semmi néznivalója rajtam. Amikor ezt el­mondták, akkor tudtam meg, uram, hogy én már itt maradtam magamban. Asszony nél­kül, gyerekek nélkül. Nincsenek fiaim. Bár kettőt neveltem fel, etettem őket, mint a madarak a kicsiket. Csönd ül közénk, amilyen csak szikrázó nyárban hűvös vízparti erdőben lehet, ha körül gyerekek alszanak, s két férfi fekszik egymás mellett, rágják a keserű fűszálakat. Hát mit is mondhatok én most ennek az embernek? — Azért... írni kellett volna... .talán mégis... — Azért írtam... Már nem kérdezek semmit. Csak 6 mondja: — Kérdezzen meg mindenkit a faluban, uram, milyen apja voltam a két fiamnak. Nem ittam én pálinkát, csak ha disznót öltünk, akkor is egy kupicával a hideg ellen. Bort meg névnapkor, savanyút, olcsót. Meg nem ver­tem tán egyszer se óket. Az asszonyokat se bántottam én soha... Hát látja... mégis így kellett maradnom. Magamban mondanám már, hogy ez a szü­lők sorsa, meg hogy addig az övék a gyerek, amíg kicsi, aztán úgyis elviszi másfele az idő. De minek mondjam? Vigasznak késő és üres. Filozófiának meg hazug, és önmagát csalja vele az ember. Vagy éppen a majdani keserű­ség ellen akarja már most bebiztosítani magát. Jobb hát, ha hallgatok. Az öreg feláll. — Na, menjünk a hivatal után — mondja, hóna alá veszi a botját, megigazítja a kalapot meg a fekete ujjast magán és elindul. — Isten áldja — köszönök én is szorító torokkal. A kutya észreveszi, megmozdul ó is. Nyúj­tózik, úgy áll fel. S az öregember felmagasodó árnyéka rádől a vízre. Megy, megy, hóna alatt a hivatalával, nagyon maga van itt a szikrázó víznél. Megy, megy, alázatosan és meggörnyedten. Mögötte a kutya.

Next

/
Thumbnails
Contents