Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17., szombat 54 DM| [magazin •A /.' KURDI FEHER JÁNOS Tartózkodási gyakorlatok Kiáltottam, majd körülnéztem, mégis hol vagyok? Egy erős férfi közelében álltam a téren, bemutatott nekem néhány repülési gyakorlatot. Jó erősen mozgatta karjait, és nagy kortyokban itta a levegőt, s így fel-fel ugrott a tér kövezetéről. Nézték őt a köztéri festők, apró szemük megannyi felvételt készített: hátsójukból az egyre hulló guanó nagy szürke vásznakat terített. Ritmusos akart lenni, a térben könnyen mozgó, könnyen ejtette ki a szavakat ahogy elmagyarázta nekem, miért ily idétlenül kell meghódítani a fenti dimenziót. Csak láncunkat, a gravitációt kell megnyújtani kissé, ne vonzzon minket annyira a Föld. Megszakító e kapcsolatot kicsit: felzuhanni, ahol más érzékelhető. Néztem az erős férfit, a közelében álltam, a téren már néhányan figyeltek; ő beszélt, én merengtem és süllyedtem egyre mélyebb vizekbe. Az utolsó szavakat még hallottam (ez kiáltás véltem), azt mondtaelröpül, elhagyja ezt a helyet — elszakad innen szelíden erős testével, de én elájultam vagy mi történt velem, mert közben bent voltam a vízben, és a közepéből nem tudtam kijutni semmiképpen. SZERB MATE Enterieur „A Homokember. az óriási Homokember, az ágy peremén a falhoz húzódva, komolyan figyelve gubbaszt." (Csáth Géza) egy 0,02-es adagot helyez el la wc-ben megérinti a cinikus és töpörödött penist you are the owner here? /olvassa, minden beszéd fárasztó és buta minden terv kivihetetlen és rettenetes ezt a gyöngyöző levelet egy szelet paradicsommal ráadásul a mexikói élénkzöld lenyomatát kivinné ezt a fehér teniszcipót a jó szivarokat ezt a fényesen dotált fürdóorvost ha kivinné Házibulis torzó VVer, wenn ich srhriee, hörte micii denn átmegyek a szoba túloldalára, onnan figyelem szép almaszemeit emlékezetemből kioldom magam valami nagy vizet érzékelek most, hogy itt vagyunk a tenger mellett, s nem törnek át mindenütt busa fények, az angyalok sem zavarnak senkit, mindenki messze van a lét közelében ironikusak a formák, elnyelem földként a zokogó almalevet s már nem tudom honnan indultam el (ki volna az ki kellene nekem leszólnának fentről, hogy hagyjuk abba, visszaindulok, különben csak torzultan belebukok.) Sinka szocializmusa LATOD? A környezet fogságában „A fekete bojtár" elsó verseskönyvét — inkább füzetét, hiszen mindössze 80 lapot tett ki a Himnuszok Kelet kapujában — 1933-ban a szeghalmi Péter András reálgimnázium tantestülete adta ki. S nemrég a gimnázium a Sárréti Múzeummal és a budapesti Eötvös Kiadóval együtt vállalkozott Sinka István (1897-1969) válogatott publicisztikai írásainak megjelentetésére Mezítláb az utolsó padban címmel. antiszemitizmus vádja. („Hiába mondtam, hogy biz azok nem voltak szocialisták, söt ugyancsak hangoztatták úri mivoltukat...") Sértó Kálmánnal és Erdélyi Józseffel emlegették nevét, holott 6 sohasem húzott a jobboldalhoz, sót írásaiban támadta is őket. • igazságos népi jogok jegyében a magyar nép javára és minden magyar munka és alkotás felszabadítására. Ez a szocializmus merőben ellentéte úgy a nyugati, mint a keleti szocializmusnak: ez magyar." Manapság különös időszerűséget kap Kasszandra jóslata: „Ez a szocializmus a népi millióknak épít hajlékot, nem pedig a p á r t vezéreinek és szerkesztőinek villát." A kötetet Sinka hagyatékából és a korabeli lapokból (Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság címú hetilapjából, a Kelet Népéből, a helyi Békésből, a Szabad Szóból. Válaszból stb.) Mcdvigy Endre gyűjtötte és szerkesztette; ó írta a jól eligazító utószót. A bevezetőt pedig Miklya Jenó, a SáiTéti Múzeum igazgatója. Sinkának Üzen a tanya címmel öszszefogott saját írásain kívül a gyűjtemény második fele Poétasors a Nagyalföldön címmel a költóvel készült interjúkat is közli. Az elsőt 1934-ból, a szeghalmi gimnazisták Ifjú Sárrét című lapjából, az utolsót. Pozsonyi Lászlónak a nagybeteg költőnél tett látogatásáról, az Új Ember 1968. április 14-i számából. A magyar társadalom legmélyéről kiemelkedő, juhász, majd napszámos költőnek szerencsétlenségére fóként zsidó nagybérlökkel gyúlt meg a baja, s ebből a szembenállásból háramlott rá a fölszabadulás után még a baloldaliak részéről is az Nézeteit legvilágosabban 1943ban megjelent Két kő között című cikkében fejtette ki. Ebben elhatárolta magát a nyilasoktól, de leszögezte elvi fönntarásait a szélsőbaloldallal szemben is. „Nekem nem kell — írta — se a nyugati, se a keleti szocializmus, mert mindkettő odavaló, ahol termett. Az általános emberséges részét megszívlelem, de másfajtákra szabott túlzásait nem veszi be a gyomrom egyiknél se." Németh László Második szárszói beszéd-é\e 1 teljes összhangban hirdette meg álláspontját: „Legelőször is: ember vagyok, egy a magyar milliók közül. Költő vagyok, nem politikus. Nem tartozok egyetlen politikai párthoz sem. Olyan párt, amelyiknek én tiszta lélekkel tagja lehetnék, nincs. Én a magyar világszemléletú és ösztönú népi magyar szocializmus híve vagyok, ami itt teremhet csak ezen a földön a magyar gondolkodásból és sorsból gyökerezve. Ennek a magyar politikai fogalomnak ez idö szerint még pártja nincs, tömegéi, lapjai nincsenek, párthelyisége a közelgő történelmi pillanatban kell, hogy megnyíljon, a cselekvésben, az 0 Már a fölszabadulás után. 1945ben Kis cikk a szocializmusról címmel megismételte fölfogását. „Igen, nekem olyan szocializmus kell, ami nem szorít és nem is lötyög, amiben jól érzem magam, és szabadnak érzem magam, s amiben megmelengethetem az én emberi vágyaimat s reménységeimet és a születésemből eredő magyar voltomat." „Ez a szocializmus elfogadja a világ általános közösségi gondolatát, az emberi együttműködést. De se az idegenséget, se az erőszakot nem fogadja el." Ez utóbbi cikkét ezzel a költői képpel szemléletessé tett jövendöléssel zárta: „Majd ha eljö és megnő itt ez a szocializmus, akkor majd bátran kiszállhat a közösség tenyeréből a világ fehér madara, a demokrácia." Ma úgy látjuk, a csaknem félévszázados történelmi kerülőút megfordíttatta a sorrendet: a Sinka István megálmodta szocializmus nen; szülője, hanem gyermeke lehet „a világ fehér madarának", a demokráciának. PÉTER LÁSZLÓ DEIM PAL: KOMIVES KELEMENNE Állok az ablaknál, nézelődöm. Figyelem a József Attila sugárút és a Budapesti körút kereszteződését. Autók futkosnak kifelé, befelé, előre és oldalirányba. Látszólag fesztelenül suhannak, mintha tökéletesen szabadok lennének. Akár a madarak. Pedig hol az egyik, hol a másik útnál sorra-rendre lefékeznek. Piros jelzést kaptak. Várakoznak türelmesen: elvégre biztonságos, értelmes térsáv kell a többi utazónak is. Aztán fordul a kocka. Ne vegye rossz néven az olvasó, hogy ilyen nyilvánvaló tényekkel hozakodok elö. Nekem azonban alkalmanként eröt ad az útkereszteződés látványa. Időlegesen ugyan, ám elhiteti veíem: lám a dolgoknak rendje van. De meddig? Ameddig nem fordítom el a fejem az ablaknál jobb felé. Ahol újdonsült panelházak meredeznek az égre. Ezek is tízemeletesek, akár a mieink. A legközelebbi épület olyan közel áll hozzánk: jóformán belátunk egymás ablakain. Szinte egymás gyomrába érünk. Mindegy. Most már mindegy. Pedig élhetnénk szebben, levegősebben is. Annál inkább. mivel a mi betonkalitkánk pont a házsor végére esik. ráadásul ki van fordítva. Ferde helyzetű. A valamikori tervezők tehát úgy gondolták, itt lezárul majd a József Attila sugárút bal oldala. Elébünk és a sarok környékére pedig valami üdítő parkot, zöldövezetet képzelhettek el. De nem. Valaki gondolt egyet, aztán beszorították mellénk e három épületet. Különös egyébként: a derék munkások már az ötödik, hatodik szintnél jártak, amikor azt olvastam e hasábokon, a városi VB jóváhagyta az itteni panelházak felhúzását. Éppen jókor! Persze akkoriban kellett volna szólni, apellálni. Ámde ki figyel oda az ilyenféle duzzogásokra? Időnként még a szakemberek véleményét is semmibe veszik ebben az országban. A közeli években például jelen voltam egy tanácskozáson, ahol pontosan városunk építészeti gondjairól esett szó. Kiderült itt: a helybeli mérnökök közül annak idején senki sem vállalta az Aradi vértanúk terénél lévő orvosi kollégium megtervezését. Otromba feladatnak tartották: a klasszikus nyugalmú belvárosi térszerkezet elrondításának. Ennek ellenére valaki mégiscsak megcsinálta az épületet. Ott van, letagadhatatlanul. Miként a Nagyáruház teátrális formaegyüttese is jócskán belefeszül környezetébe. Vagy ahogy Pátzay mester Kenyérszeló asszonya is diszharmóniát teremt a Klauzál téren. Túl vaskos, túl nagy. Nincs elég levegője. Ha nem vigyázunk az efféle meggondolatlan beépítésekkel, akkor előbb-utóbb a város egészének is szembe kell néznie a levegőtlenség veszélyével. Az embereket korántsem csak kötéllel lehet fojtogatni. A városi zsúfoltság. túlfeszítettség is ugyanezt teszi velünk. Nemcsak az egyéneknek lenne szükségük megfelelő személyes. intim térre, hanem a házaknak, az utcáknak is. Más kérdés, hogy időnként nem tudunk mit kezdeni az épületeket körülvevő tágas térségekkel. Sétálgatok a kutyámmal, levegőzünk. Ütünk a Gyógyszertári Központ és a Deák gimnázium előtti pázsitos földrészre vezet. Megszoktuk ezt a helyet. Lehet futkosni, kaparászni. Mármint a kutyámnak. Engem viszont egyre inkább ingerel ez a kietlen, gondozatlan terület. Se egy bokorsor. se egy virágágyás, semmi. Csak gizgazos füvek és hepehupák. Akaratlanul is Ady Magyar ugarára gondolok. De nem jó az analógia. Elvégre a szegedi tudomány és nevelés egy-egy fellegvára előtt ballagunk. Olyan intézmények előtt, amelyek azért nem egészen tegnap születtek. Aki azonban ennél is kietlenebb, elvadultabb térséget akar látni, annak érdemes szemlét tartani a Mukkosházi körút elején. Itt valóban elférne még néhány panelház, s nem is zavarná a meglévőket. Helyettük viszont csak irdatlan mennyiségű gyom és vadnövény díszeleg e tájon. Ugyancsak hosszú évek óta. Tudom: a városépítészet sajátos montázskészítésnek is felfogható. Nem tudom ellenben: hogy fér össze a túlzsúfolt panelházi lét és az elvadult pusztai táj látványa. Az utóbbi évtizedekben könyvtári irodalma lett a környezetkultúra gondjaival foglalkozó írásoknak. Badarság lenne tehát egy idevágó konklúziót megismételni. Legfeljebb azt gondolom: az ember bizonyára értelmes, praktikus teremtés. Ha úgy látja, hogy körülötte a világban káosz. tülekedés és kilátástalanság van. akkor önkéntelenül is visszahúzódik biztonságosabb, szűkebb környezetébe. És a „műveljük kertünket" szolid bölcsességét gyakorolja. De szó sincs erről. Inkább a világhírű finn építész. Saarinen felismerése igazolódik mostanában is. E szerint a város, az ország formai és társadalmi rendje elválaszthatatlan egymástól. SZUROMI PÁL