Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-17 / 41. szám

1990. február 17., szombat ® ® @ magazin DM En... esküszöm „Esküszöm, hogy mindennek az ellenkezőjét cselekszem" — ígérte a kőszívű ember ravatalánál Baradlay Kázmérné. „Esküszünk, esküszünk" — írta és szavalta a népnek Petőfi 1848-ban. „Esküszünk" — énekelték az örmények kezüket az égnek emelve Karabahban néhány héttel ezelőtt. „Minket nemcsak belső indíttatás, de eskü is kötelez a nép szolgálatára" — érvelt nemrég Németh Miklós kormánya nevében a Parlamentben. Az eskü, az esküvés aktusa, rítusa ma egy részt a lelkiismeretet szándékszik megerősíteni, másrészt a társadalmat ruházza fel számonkérési, elszámoltatási joggal. Ez év januárjában különböző hivatások képviselői újra esküt tettek, most éppen a köztársaságra. Valaha az eskü többet ért, mint a pecsétes írás. S vajon mennyit ér ma? „Szívem szerint visszaállítanám..." Kónya István hadbíró: — Emlékszem, gyermekkoromban egyszer megesküdtem, megtanulom a leckém. Apám akkor azt mondta: esküdni csip-csup hétköznapi dolgokra nem szokás. Az eskü komoly dolog. Azóta is tartom magam ehhez az intelemhez. Úgy gondolom, az eskü ünnepélyes ígéret, az eskütétel pedig megérdemli, hogy megadjuk a módját. Az eskü mindenki számára individuális, az abban foglaltak megtartásáért mindenki egyénileg felelős. A törvényeket az én szakmámban szó szerint kell értelmezni, az eskünek azt hiszem, a szelleme a fontosabb. — S mi van akkor, ha egy kor törvényei nem állnak összhangban az éppen érvényes eskü szellemével? — Éppen mostanában kell foglalkoznom az ötvenes évek koncepciógyanús ügyeivel, illetve az ötvenhatos forradalom — kapcsán elítéltek rehabilitálásával. Az a véleményem, az akkori törvényekkel is lehetett volna tisztességesen operálni, igazságos ítéleteket hozni. S meg merem kockáztatni, a mostani törvényekkel is lehetne bármikor koncepciós pereket konstruálni. Nem mindegy, milyen hatalmi gépezet része az ítélethozó, mégis azt mondom, a bíró lelkiismeretén sok múlik. Az igazi kontroll persze a valós demokrácia, s a nyilvánosság. Nekem szerencsém van, én már nem az orwelli világba születtem bele. Az eddigi kilencéves működésem alatt úgy érzem, senki nem várta el tőlem, hogy a lelkiismeretem ellenére cselekedjek. — S a tárgyalásra beidézett tanúk lelkiismerete mennyire befolyásolja az ügy kimenetelét? — A bírósági tárgyaláson szívem szerint visszaállítanám az eskü intézményét. A vallomás előtt — mint bizonyos országokban szokás — megesketném a tanúkat. Talán a hangosan kimondott ígéret is tényező lehetne az igazság felderítésében, egyik fékje a gátlástalan hazudozásnak. „Nem szeretem az esküt" Ribár János evangélikus lelkész: — A lexikonok szerint az eskü, magasabb rendű szellemi valóságra való hivatkozás. A protestánsok Bibliai Lexikona így ír: „Az esküben Istent hívjuk tanúul, valamely állításunk igaz, vagy valamilyen ígéretünk kötelező volta mellett". Vagyis teológiai értelemben az eskü mindenkor transzcendenciát, valam féle magasabb rendű szellemi valóságot feltételez, melynek hatalma, lehetősége van „behajtani" rajtunk az esküben foglalt ígéretünket, azok be nem váltásakor pedig kiszabni a megfelelő büntetéseket. Jézus az esküt, az esküdözést megtiltja s az igaz, őszinte beszédet teszi kötelezővé. „A ti beszédetek legyen igen, igen és nem, nem." Érdekes, hogy Magyarországon a házasságkötést is eskünek nevezik. A németeknél — talán mert kevésbé hajlamosak a mágikus gondolkodásra — fogadalomnak hívják, vagy inkább ígéretnek. Annak ellenére, hogy az eskü ünnepélyes, archaikus, cizellált, nem szeretem. Őseinkkel, Petőfivel „megesküdtünk" annak idején: rabok tovább nem leszünk. És mégis rabok voltunk. Politikai értelemben gyarmatosított, kifosztott ország lettünk. Nem szeretem az esküt, mert felértékeli az embert. Manapság legtöbbször olyat ígértet meg velünk. amit csak ritkán vagyunk képesek megtartani. A mai embersokszor nem is tudja, mire esküszik, valójában mit jelent az eskü szövege. Amikor a házasulandó fiatalok odatérdelnek az oltárhoz, nem tudják — honnan is tudnák! — hogyan kellene hűségesen, szerelemben élni. Csak akkor tartanám helyesnek az esküt, ha óvodáskortól, olyan szellemben nevelhetnénk gyermekeinket, hogy mire felnőnek, tudják mit jelentenek az eskü szavai. Ha lenne idó felkészíteni őket az életre s az esküvésekre. Természetesen mégis esküt teszünk lépten-nyomon. Magam is. A lelkészi pályámra, a feleségemnek,.., mert nincs jogom felborítani az előírt egyházi rendet akkor sem, ha látom: az legtöbb esetben puszta formalizmus. Túlságosan is nagy szellemi forradalomra lenne ahhoz szükség, hogy az eskü, eskü lehessen. Ma, úgy hiszem, jobb lenne nem esküdni... „Soha nem került szóba" Exterde Tibor büntetőbíró: — Hogy mennyit ér az eskü? Ez a kérdés húszéves bírói működésem alatt még soha nem került szóba sem fehérasztalnál, sem itt a bíróságon, szakmai vagy baráti társaságban. Manapság, tapasztalataim szerint senki nem moralizál az eskü fogalmával kapcsolatban. A bírói hivatást eskütétel nélkül nem lehet gyakorolni. ezt mindnyájan tudomásul vettük és a pályánk kezdetén megesküdtünk. Akkor még egyenként, ünnepélyes hangulatban. Most, mikor az új alkotmányra esküdtünk, hatvanan egyszerre mondtuk a szöveget. Teljesen formális esemény volt ez. — Mi történik, ha a bíró nem ért egyet az eskü szövegével? — Akkor megvan a lehetősége, hogy ne esküdjön. A legújabb rendelkezés például kimondja többek között azt is, a bíró hivatása pártok feletti, politikailag független. Vagyis aki évtizedekig az MSZMP vagy újabban más párt tagja volt, ki kellett lépnie. Aki ezt nem tette meg, az nem gyakorolhatja tovább hivatását. — Volt ilyen? — Tudomásom szerint nem. — Ha ön szerint az eskü formális, van-e egyáltalán szükség rá? — Úgy gondolom, az eskü valamiképpen védi a bírót a fennálló hatalmi rendszer elvárásaitól. „... az alkotmányos jogszabályokkal egyetértek" — szól az eskü szövege. Ha engem bárki hatalmi szóval másra kapacitál, hivatkozhatom erre. Én komolyan gondolom, hogy a bírónak döntését csak a törvényekkel és a saját lelkiismeretével kell egyeztetnie. — Magyarországon a bíróságon a tanúknak néhány évtizede nem kell esküt tennie. — Amíg az emberek Vallásosak voltak, volt jelentősége az eskünek. Az igazmondást talán befolyásolta. Most, tapasztalataim szerint, ez nem így van. Ma a hamis tanúzástól inkább a kilátásba helyezett szankciók tartják vissza a tanúkat, melyekről a vallomástétel előtt beszélünk nekik. „Nem volt lelkem megtenni" Szöllósi János szülész-nőgyógyász orvos: — Magam nagyon régen találkoztam a hippokratészi eskü szövegével. Most — hogy kérdésére kicsit felkészüljék — újra el akartam olvasni, s csak nehezen találtam rá. Keresgélés közben arra gondoltam, nem kellene-e az orvosi diplomára az eskü szövegéből legalább szemelvényeket rányomtatni? Már csak azért is, mert az orvosi eskü az egyetlen, amely az időszámításunk előtti hatodik század óta nem változott. Az évezredek során mindig függetleníteni tudta magát, a társadalmi, politikai változásoktól. Sajnos, az utóbbi évtizedekben Magyarországon nincs minden rendben az orvosok társadalmi, erkölcsi megítélése körül. Ez abból a rossz, felemás helyzetből következik, mely csak nálunk és sehol a világon nem alakult ki, még Kelet-Európában sem. Nevezetesen, hogy a társadalom hallgatólagosan engedélyezte az orvosnak a paraszolvenciát, most az adórendszer hivatalosan is szentesítette ezt a lehetetlen helyzetet. Ettől függetlenül úgy érzem, sok lelkiismeretes, becsületes orvos tevékenykedik a szakmában anélkül, hogy naponta gondolna a hippokratészi esküre. — Az Önök esküjében szó esik az orvosi titoktartásról. — A szülész-nőgyógyász szakorvos óhatatlanul betegei legintimebb kérdéseivel, gondjaival foglalkozik, ezért a titoktartást mi nagyon komolyan vesszük. Az igazi nagy dilemma a gyógyíthatatlan betegekkel kapcsolatban merül fel az orvosban. A mi gyógyítási kultúránk a kegyes hazugságig jutott el. A beteg így élete utolsó szakaszát egyfajta bizonytalanságban, kétségek között éli meg. Mi mindent elkövetünk, hogy ezen a lelkiállapoton segítsünk. A lelkészeket is szívesen látjuk. Nyugaton az euthanázia kérdéseivel foglalkozó szakemberek körében óriási viták folynak. Többen azt tartják humánusnak, ha a gyógyíthatatlan beteg szenvedéseit, megkönnyítendő, halálát úgymond elősegítik. Ez óriási felelősség, dönteni nagyon nehéz. S magam sem tudom ebben az esetben, hogyan értelmezhetem a hippokratészi esküt. — A szakma tudja, ön évtizedek óta sikeresen küzd a meddőség ellen. Az életre esküdött, azon fáradozik, hogy gyerekek szülessenek. Hogyan egyezteti össze lelkiismeretével az abortuszt? — Ez szintén súlyos kérdés, én is sokszor felteszem magamnak. Bevallom, olyan is előfordult, hogy megtagadtam a beavatkozást. Évekkel ezelőtt hosszú ideig kezeltem egy házaspárt meddőség miatt. Mire a fiatalasszony végre terhes lett, akkorra tönkrement a házasság. Az asszony sírva kérte, hogy vegyem el a gyereket. Nem volt lelkem ezt megtenni, kénytelen volt egy másik orvost felkeresni. De szerencsére nem ez a jellemző. Sok-sok reménytelennek látszó eset végződik sikerrel, sok-sok egészséges, szép kisgyermek születik itt nálunk. Az eskü pedig valahol tudat alatt ott munkál a lelkiismeretünkben. „A gyülekezet tett lelkipásztorrá" Molnár János református leikész. (jelenleg könyvtáros): — Életem első esküje a pioníreskü volt, melyet Romániában tettem le, ahonnan nemrég települtem át ide. Nézetem szerint Kelet-Európában az esküre nem annak van szüksége, aki azt teszi, hanem a hatalomnak, aki megesketi az embert. Az én esetemben a lelkészi eskü sem volt kivétel ez alól. Egyházi és állami esküt kellett tennem, hogy hivatásomat gyakorolhassam. Mindkettőre az intézmény képviselőinek volt szüksége, nem nekem. Ehhez tudnia kell, én nem akartam feltétlenül lelkész lenni. Végül mégis az lettem. Nem az egyháznak tett esküm tett igazán lelkipásztorrá, hanem az a falusi gyülekezet, amely éreztette velem, hogy szüksége van rám. Mikor a Securitaténak meggyűlt a baja velem, az állami eskümet emlegették. Aminek a szövegét ők úgy értelmezték: mint lelkész köteles vagyok jelenteni, ha gyülekezetemben valaki „államelleneset" művel. — Van-e olyan eskü, amit autentikusnak, s magára nézve érvényesnek tart? — Igen, ez a házassági eskü. Mert ezt önként, szabadon teszi az ember egy másik embernek Isten előtt. — ön szerint létezik-e olyan eskü, amit csupán önmagának tesz az ember? — Igen. Ez ahhoz kellhet, hogy kitartást, erőt merítsünk belőle. Egyébként az eskünek mindig csak az abszolút jóhoz viszonyítva van értelme. Anélkül éppen a lényeg hullik ki belőle. S bármilyen célra felhasználható. PACSIKA EMÍLIA Vannak évek, amelyekben valahogy összesűrűsödik az idó és akár évtizednyi esemény is megtörténik. Tán mégsem egyenletesen múlik a világidő, koronként megriad és vad vágtába vált a népek mutatója. Ki nem hiszi, tekintsen a '89-es Kelet-Európára. Valami hasonló történhetett a '30-as évtizedben is a sztálini oroszhonban. A tényleges valóság máig titok, legföljebb a fölszín árulkodik a mélység zavarairól. Ukrajna kommunista pártvezetése a napokban látta elérkezettnek az idót bejelentésére: nyilvánosságra hozzák a hat évtizeddel előtti éhínség titkos adatait. Már amit ók ismerhetnek, ami túlélte a szándékos megsemmisítést és a viharokat. Mintegy 14 millióra becsülik az áldozatok számát, ezek nagy hányada gyermek és idős ember. Sztálin parancsára kőkeményen végrehajtották a termés elkobzását, zárolták a vetőmagot és utána kiki élt ahogy tudott. A falvakat katonaság zárta le, belső határzár, a városiak egyszerűen nem vettek tudomást az ott történtekről. Most már beismerik, hogy volt kannibalizmus, mely szintén főként a gyerekeket pusztította. Ma katasztrófáról beszélnek, mely mögött Sztálin egyik terve is meghúzódott: csökkenteni-fogyasztani az ukránokat. Azután emlékezetes még ez a '34-es év a Kirov-gyilkosság miatt is. Ennek aktáit — ha vannak még — máig sem hozták nyilvánosságra. Ami tudható, hogy Kirov Sztálin közvetlen vezetőtársa, netán riválisa s mint ilyen - megjelölt halálraítélt. Megölésének Moszkva -1934 közvetlen-előzménye, hogy a pártkongresszus titkosan majdnem leszavazta Sztálint, Kirov javára. Ezután, az év végén rejtélyes körülmények közepette elteszik láb alól, majd halálát ürügyül használva fölgyorsítják a kivégzések — száműzetések — börtönbüntetések eszelős haláltáncát. Milliók és milliók esnek csapdába, örvénylő őrület garázdálkodik másfélszáz millió ember életében. Ebben az esztendőben, az írókongresszusra utazik ki Nagy Lajos, aki ottani élményeit lejegyezte és most elolvashatjuk. Karcsú kis kötet, Tízezer kilométer Szovjet-Oroszország földjén címmel. Nagy Lajosról Illyés azt mondta, hogy pontos, szürke mondatokat ír, amelyek legfőbb erénye a tárgyilagosság. Nem álmodozó, azt írja, amit lát, mint a gyorsfényképész. Ilyen ez az útinaplója is, pillanatképek egymásutánja. Tcbb mint félszáz év után még érdekes lehet? Egy kortörténeti dokumentum mindig tanulságos olvasmány, mert hű tükör. Ilyennek látta akkor egy magyar író, az európai baloldal tömegeitói áhítozott szovjet köznapokat. Persze nem tudott oroszul, folyton kísérővel járt és mégis megsejtett valamit az igazságból. „Annyit érzékelek csak, hogy csupa rosszul öltözött, komor képű ember mindenféle, szúrós, szinte gyanakvó a tekintetük. Látok egy Lenin-szobrot, álló alak, szónoki tartásban, félig nyitott szájjal, kezével maga elé mutat. Máshol Sztálin mellszobra." Nem érti a mezőgazdaságot sem. hiszen a Szibériába kitelepített kulákok kolhozai a legjobbak, még ott is! Elkeseredik a művészeti élet alkotásain is, hiszen csupa napi politikát megéneklő férc. Ez a keserű felismerése a forradalom múvészetnélküliségének, még a hívőket is gyötörte, akik bolsevik vakbuzgalommal érkeztek Moszkvába. Sinkó Ervin saját szemében kételkedik, hátha benne van a hiba, hiszen ó semmilyen művészetet nem lát, sőt ami fájóbb: forradalmat sem! A harmincas években odalátogató magyar írók közül Nagy Lajos a legszókimondóbb, talán mert igyekszik előítélet nélkül körülnézni. Annyi év után böngészve följegyzéseit, számomra ott bujkál mögöttük a később beigazolódott félelem: mi lesz ha ez lesz a rend nálunk is! Jelzem, e sejtését jogosnak vélem, hiszen utunk másik oldalán ott rémisztett a fasizmus. Németek és oroszok így mutatták föl az akkori magyar értelmiség előtt, vágyott jövönk rémképeit. A történelem pedig kíméletlenül végigvitte népünk megtizedelt maradékát mindkét stáción. Mondhatni, Isten különös kegyelméből túléltük ezeket a nemzeti társasutazásokat, talán gyarapodtunk is némi tapasztalattal. Most már csak a megszokott kérdés mered ránk. ha így nem, akkor hogyan tovább? Elmélkedni annál inkább van okunk, hiszen hazánk földrajzi helyzete változatlan. TRÁSER LÁSZLÓ