Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

91 1990. január 13., szombat DM] | magazin A tűrókepesseg hatarai AVAGY: LEHET-E STRATÉGIA AZ ELSZEGÉNYEDÉS? Mibe kerül a magyar szén? Sokba — állítják sokan. Olyannyira sokba, hogy úgy hírlik, a miénk a világ egyik legdrágább szene. Azaz — hallani lépten-nyomon csak néhány évvel azután, hogy Kapolyi László lelkes közreműködésével sok-sok milliárdot pumpáltunk mindenféle szénbányászat-fejlesztésiprogram jegyében a föld alá — jócskán karcsúsítani kell a hazai bányászatot. Hiába no, drága a magyar szén, ha költségeit, az árát átszámítjuk dollárra. Csakhogy az ember megszokta, hogy immár mindenben kételkedjen. Például abban is, hogy valóban olyan drága-e a magyar szén... Egyszerű müvelet: ránézünk egy árfolyamtáblázatra és pillanatok alatt kiszámíthatjuk, hogy egy tonna magyar szén ennyi és ennyi dollár. Sok. Valóban. De vajon mi történik akkor, ha a forint jó szokásához és a magyar gazdaság helyzetéhez igazodva tovább veszít árfolyamából? Mondjuk a jelenlegi, hivatalos, harminc-egynéhány forintos márkaárfolyam eljut ötven-hatvan közé? (Ami nem is látszik valószínűtlennek!) Akkor kiderülhet, hogy a magyar szén meglehetősen olcsó. Főként akkor, ha az esetlegesen szükséges szénimportról kiderül, hogy: a) a KGST (ha lesz még) országai nem tudnak szállítani. vagy csak dollárért, b) dollárunk még kevesebb lesz, mint manapság. Akkor vajon ismét nekilátunk — milliárdokért — bezárt bányákat megnyitni, a semmiből nemlétezó szakembereket előkaparni, hogy mégiscsak legyen szenünk? Természetesen nem vagyok a kérdés szakembere. A szénárak ügyében inkább csak azokat a kérdéseket próbáltam feltenni, amelyek minden, valamelyest is gondolkodó laikusban és föltehetóen jó néhány szakemberben is fölvetődnek. Legalábbis annak az egészséges bizalmatlanságnak a jegyében, amelyet immár föltehetóen minden honfitársunk érez a mindenkori magyar kormánnyal szemben, fölismerve azt, hogy az utóbbi évtizedek kormányai ugyan sokban különbözhettek is egymástól, de föltétlenül közös vonásuk volt a kapkodás, amikor valamit fölszámolni kellett, vagy amikor milliárdokat kellett soha meg nem térüló presztízsberuházásokra fordítani. Hogy végül is drága-e a magyar szén? Nem tudom. Mint ahogyan nem tudom, hogy egyáltalán valóban mi mibe kerül ebben az országban. Valóban háromszázezer forintba kerül-e egy viszonylag elavult személygépkocsi. valóban annyiba kerül-e a kenyér, á tej. a hús. a lakás és az államháztartás, amennyiért azt nekünk adják és eladják? És valóban annyiba kerül-e a munkaerő, amenynyiért azt mi valamennyien értékesíteni tudjuk? Kérdések és kérdőjelek szaporodnak valamennyiünkben. Olvassuk, halljuk: ráfizet a gazda a sertéshizlalásra, a téesz a gabonára, az ország a szénre, a gyárak az exportra... Lassanként oda jutunk, mint az egyszeri boltos, aki mindenen csak veszít és abból él, hogy vasárnap zárva tart. Csakhogy az ország boltját mégsem lehet becsukni. Pedig lassan milliók fizetnek rá magára a munkára is. immár a munkaerő egyszerű újratermelésére sem igen futja. És most egy jókora, harminc százalék körüli áremelkedés után várhatjuk a következő árhullámokat februárban, márciusban és áprilisban is. Közben azt halljuk: az idei infláció még így is alatta marad majd a húsz százaléknak! De ki hiszi ezt ma már? Fóleg ha azt látjuk, hogy tovább tart az ország eladósodása, hogy egyre újabb és újabb dollár-százmilliók terhelik kasszánkat. Immár olyan milliárdok, amelyek visszafizetéséről álmodnunk sem igen lehet, de amelyek kamatterhei folyamatosan dollármilliárdokkal szegényítenek bennünket. Hol rontottuk el? — vetődik föl óhatatlanul az emberben a kérdés. A kérdés, amelyre választ immár százat is kaptunk, s amely válaszokhoz hadd tegyek hozzá még egy szerényet. Talán alapvetően ott, hogy bár nyitott gazdaság vagyunk, mivel a nemzeti jövedelem mintegy fele a külgazdasági kapcsolatokban realizálódik, mégiscsak bezárkóztunk évtizedeken át. Gazdaságunk minőségi paraméterei így szinte maradéktalanul a KGST-nívóhoz alakultak, s e silányságból építettünk magunknak egy akkor még működni látszó valóságot. Hasonló életmód- és fogyasztási modellt, mint a nálunknál gazdagabbak. Igaz. mást nem is nagyon tehettünk, hiszen a vad-sztálinizmus elmúltával hamarost kiderült, hogy az embernek a „szocializmusban" is laknia, ennie, ruházkodnia és közlekednie kell. Sót, még világot is látnia, ha valamelyest is lépést akarunk tartani azzal a bizonyos világgal. És most silány lakásainkban silány bérekből élve próbáljuk megszerezni a számunkra már drága, mégis silány, de az élethez nélkülözhetetlen termékeket és szolgáltatásokat. Hiszen laknunk, fűtenünk, ruházkodnunk, ennünk, világítanunk. ha betegek vagyunk gyógyulnunk, azaz élnünk mégiscsak — muszáj! De kérdés, hogy lepusztuló gazdaságunk meddig képes biztosítani számunkra ezen. Európában mégiscsak alapvető szükségleteket... Egyre többet hallani manapság a szót: túróképesség. Sokan — s valahogy magam is így vagyok vele — egyszerűen fikciónak tartják. Mert nézzünk magunkba: hol látjuk saját tűrőképességünk határait? A lengyelországi vagy jugoszláv nehézségeknél? A még csak hetekkel ezelőtt is elborzadva szemlélt romániai nyomornál? Vagy egyszerűen a szomszéd kisnyugdíjas tengódésénél? Kinél hol húzódik a határ? Egyáltalán, fölfoghatjuk-e adott helyzetünkben saját minimumunk lehetséges határait? Nem, nem tudom, hol is van az a bizonyos határa a tűrőképességnek/s van-e egyáltalán, megannyi nyomorúságotlátva kies hazánkban is. Csak azt érzem és azt hiszem, sokakkal együtt: sokáig már nem vezethet lefelé az út. Egyszerűen azért, mert nemigen van már hová. De vajon mi a megoldás? És van-e megoldás egyáltalán? A remény azt mondatja velem: kell lennie! Kételyeim viszont azt sugallják, egyre gyakrabban hangoztatott receptjeink — részmegoldások csupán. Legyünk a százezer vagy a millió vállalkozó órszága? Legyünk. Csak hol van az ehhez szükséges töke? Hol van az ehhez szükséges nyitott és mozgékony gazdasági szerkezet, amibe az oly áhított vállalkozók sikeresen integrálódhatnak? Alakítsuk át gazdaságunk szerkezetét? Át kell alakítanunk! Csakhogy hány év alatt leszünk képesek kiépíteni (és menynyiért) azokat a gazdasági-integrációs kapcsolatokat a világgal, amelyek nélkülözhetetlenek egy akármilyen gazdaság működőképességéhez? Égető kérdések, amelyekre alighanem lesújtó válaszok is adódnak szép számmal. Annyi viszont bizonyos: lépnünk kell\ A kérdés csak az lehet: mit és hogyan? Magam egyre inkább azokkal értek egyet, akik szerint mindenekelőtt elkerülhetetlen immár egy, az inflációt nem gerjesztő, hanem szigorúan korlátozó kormányzati politika. Hiszen az infláció föleszi megtakarításainkat, szétzilálja a piacot s így eleve gátja mindenféle vállalkozásnak. És elkerülhetetlennek túnik az eladósodás megállítása. Az, hogy fizetőképességünk oltárán újabb milliárd dolláros hiteleket áldozunk, a válságot könnyen csőddé súlyosbíthatja. Adósságaink kezelhetőbbé tétele, valamilyen formájú konvertálása, részbeni leírása elkerülhetetlen. Föltehetóen ez az a két kulcskérdés, amelyre egy jövendő kormányzatnak meg kell keresnie a választ. S csak abban reménykedhetünk, hogy egy szabad választás eredményeként megalakuló, új legitimitású kormányzatnak lesz elegendő ereje, tekintélye, hozzáértése és nemzetközi reputációja, hogy idejekorán megtegye a szükséges lépéseket. Helyzetünk leginkább tán a rákos betegéhez hasonlítható: a késői műtét csak fájdalmat szerezhet, gyógyulást nem. Időnk pedig lejáróban van. Betegségünk mostani stádiumában pedig önmagukban már aligha segíthetnek: az öt éve még elégséges, de akkor elvetett, ma oly kívánatosnak látszó módszerek, mint vállalkozásélénkítés, szerkezetváltás, külföldi tóke bevonása. Ma már ezek mellett műtétre is szükség van. SZÁVAY ISTVÁN PODMANICZKY SZILÁRD G- durr! Svájcban leguggolt egy nő. Rómában felállt.' Sztravinszkij bogarat ültetett a fülébe. „Míg a test parttalan vágyai között bukdácsolt, két grillcsirkével oszlatta szét a hajnali homályból " Sztravinszkij leguggolt a nő mellé, elfelezték az adagot. Veled vagyok, Veletek vagyok — üvöltözték a fürdőkádban. £1 kell menni... Valamikor Tápén arra a férfire, aki nagy betegségből állt talpra, azt mondták: „Meggyógyult, mert katóna is vöt!" Azt a legényt, aki betegeskedett, gyanakodva figyelte az egész falu, és fóleg az eladósorba jutott lányok. Mezőkövesden — mai szóhasználattal élve — a katonai szolgálatra alkalmatlan legénynek gyakran odavágták: „Eriggy, ember vagy te? Hisz katona se vótál!" A fenti példák mutatják: a falusi legények életében sorsforduló volt a katonáskodás: a sorozás, a bevonulás, valamint a hosszú évekig tartó kemény szolgálat. A katonaállítás szokásai korszakodként változtak, volt idó, amikor a drámaian nehéz szolgálat, a csábító egyenruha helyett sokan inkább a bujdosást, a betyársorsot választották. A Habsburg-birodalom seregei a 18. század elejéig fogadott zsoldoskatonákból verbuválódtak. Magyarországon 1715-ben mondta ki az országgyűlés, hogy védelmi célból rendes hadsereget kell kiállítani. A döntés alapján a megyékre nagyságuk szerint rótták ki, hány újoncot kötelesek a hadseregbe küldeni. Hogy aztán miként teremtették eló a létszámot, azzal a felsőbb hatóságok már nem törődtek. Az elmúlt századok érdekes és jelentós, versben, dalban, táncban megörökített epizódja, színfoltja volt az újoncozás, a verbuválás. Persze a vidám muzsikaszó, a látványos táncok, a vigasságok közé gyakran üröm, tragédia is vegyült: ha nem jött össze a kívánt létszám, a legényeket, az újoncokat erőszakkal szedték össze és hurcolták el katonának. Annak dacára, hogy az általános hadkötelezettség 1868-as bevezetése után valóságos ceremónia teremtődött a sorozás, a bevonulás körül, sokan igyekeztek kibújni a katonai szolgálat terhei alól. Göcseji szokás volt például, hogy a halott ember állát rögzítő kendóból levágtak egy darabkát, a lány a sorozásra induló szeretóje hajába rejtette. Az a hiedelem járta, hogy az ilyen legényre a katonaorvos nem tudta kimondani az „alkalmas" szót. Tápén aznos keresztnevű halott sírjáról füvet, gallyat, földet vettek, összefózték, majd a lében megmosdott TANYA Túl a szélső házakon, a városszéli lámpákon, egy rejtett völgyben, a Testvérhegy oldalában áll egy tanya. Mintha az Alföldről sodorta volna ide a véletlen, egész idegen a tájban. A kútban föl-le jár a favödör, tyúkok kapirgálnak a szénaboglya tövében. Egy macska lép a földön, hátát felpűposítja — cserebogarakra vadászik. Egy szamár meredt szemmel bámulja meg a váratlan vendéget, akinek lábához odasompolyog egy-két bozontos, vészjóslóan hallgatag pásztorkutya is. A tér idegen redójében rejtőzik ez a házikó, kertjével és kusza udvarával, ahol az idó a maga szeszélyeit követi. A szélső szénaboglyákon túl, a kinti világban történjék akármi, ez a titkos zug nem változik, mozdulatlanul fonódik a félhomályba, a napsütésbe - Ázsiát játszik, középkort. kívül a történelmen, kívül az évszakok körén. Fönn tűz a tavaszi Nap, itt megrekedt a hó — nagy, kormos kupacokban áll a ház oldalánál. Lila—sárga csészegombák virítanak az árokparton, az elkorhadt akácról nagy cimpák lógnak alá: a barna fülgomba csoportjai. Riadtan ugrál a kövek hátán egy barázdabillegető. Egy varjú töpreng az ágon, mintha ittfelejtette volna a tél. Sárkányrepülő száll magasan a ház felett, árnyéka végigfut a rejtett völgyön, a házfalakon, de a szárnyas ember s a titkos tanya ideje nem ugyanaz. Fontról ellátni az új lakótelepek soráig, a Dunán vontatott uszályokig. Itt égtájak, évszakok összekeverednek. Rádnéz egy korhadt, torzfejű kapuzsábé. A mohos tetőn rikolt egy kuvik. SZEPESI ATTILA Miniatűrök A VIRÁGOK ÖKE Február végén, március elején, mikor a tavasz napról napra közeledik, de a tél még makacsul tartja magát, az Óbudai-sziget avar lepte mélyedéseit elbontja a kék csillagvirág. A hajnali fagyok, a hófoltok csöppet sem zavarják, hagymája az őszről maradt meleget idáig őrizte, bimbót, leveleket hajt, és megelőzve a salátaboglárkát.de még az igénytelen martilaput is, virágot bont. Az egyik fához kikötve, épp a csillagvirágok közelében, egy kutya fekszik. Fejét a lábára hajtja, pihen. Először értetlenül néztem: mit keres itt ez a tacskó? Aztán rájöttem, hogy a kutya nem pihen, rég megdöglött. Valaki szabadulni akart tóle, kikötötte a fához és sorsára hagyta. Talán napokig, hetekig kínlódott, amíg kimúlt végleg. Mikor történt, nem tudhatom. Talán még ősszel, tél közepe táján — mert a hó tartósíthatta a kadávert, s a kutyán kívülről nem látszik a pusztulás. Mintha a kék virágokat órizné — csupa kék szirom a fák köze, kék pöttyök lepik az ütköző füvet, a bokrok alját. A RÓZSÁK MESTERE A legenda szering Gül Baba. a bektasi vándordervis emlékét órzik a rózsatövek, a nevüket viselő budai dombon, a Duna felett. Itt ápolgatta-gondozta őket valaha a derék török, az öreg vándor, aki a távoli .Aranyszarv-öböl partján született, valahol Sztambul peremén, de otthonát itt találta meg, a száztornyú városban. A halál mégsem itt érte utol — épp szülőföldjén járt, a gályás partokon, a tevék és karavánszerájok, a janicsárok és mézesszavú örmény kereskedők városában, amikor elérte az utolsó óra. Álom ereszkedett a szemére: szállni kezdett, s újra Budán találta magát, szeretett városában, kedves rózsalugasai közt, melyek a mai napig rá emlékeznek. Utcanév is idézi itt a vándor török alakját, meg türbe. szép ívű temetőkápolna, de virágai egyszerűbben és igazabban órzik az emlékét: a szirmok közül öreg, hunyorgó szeme néz rád, a levelekből tenyere ráncai, ujjai görbülete. A KÍSÉRTETHÁZ A magas kőkerítésen túl. borostyánnal belepve áll az öreg ház. Rég nem lakja senki. Az ablakokat leszedték, a falak omladoznak. Az udvart ellepi a burjánzó csalán és vadrózsa. Létrák, bódék, ajtók szúette favázai, autóroncsok, ládák. Kóbor macska fészkel az áttekinthetetlen kuszaságban. Az emeleten galambok. Mégis, a második emeleti ablakban éjszakáról éjszakára felgyullad a lámpa. Halványan, de határozottan világít, mintha valaki — tücsökarcú csavargó, guberáló vénasszony — visszajárna emlékeit leltározni, sorba rakni a görbült szögeket, az elgurult gombokat. Világít az egyetlen ablakszem a borostyánlepte falon. a legény, hogy alkalmatlannak találják. A legfurfangosabb praktika az volt, hogy a fiúgyermeknek lánynevet adtak, hogy ne kerüljön föl a sorozandók listájára. E furcsa próbálkozások ellenére azért általában nagyon is szégyennek számított, ha a legény nem szolgálta le a katonaidejét. Elterjedt szokás volt, hogy a katonáskodás előtt nemigen nősültek a legények. Csak a leszerelés, a hazatérés után. A katonaidő eljötte a legényélet befejezésének, a családalapító férfivá válás kezdetének számított. Azt tartották, hogy aki nem alkalmas katonának, az magát az életet, a munkát, a családalapítást is csak nehezen tudja vállalni. A katonaélettel kapcsolatos falusi szokásokat — a látható vidámság ellenére — nem annyira a vitézkedés öröme, a gondtalan hetykeség jellemezte, szokásceremóniájában a búcsúzás, a féltés, a megpróbáltatásokra való készülés, a visszavárás érzelme volt az uralkodó. Tápén a legények együtt mentek be szekéren Dorozsmára, a sorozásra. Odafelé csendben rázatták magukat a döcögős úton, hazafelé már hangosan daloltak, kalapjukon regrutapántlika lobogott. A falu kocsmájában ünnepelték meg a nagy eseményt. Akit nem vettek be katonának, az szép csendben hazaosont, nem mulatott a többiekkel. A Szeged melletti Kisteleken a műit század végén úgy válogatták ki a regrutaszalagok színét, hogy elárulja: melyik fegyvernemhez sorolták be tulajdonosát. A legszebb, legszélesebb pántlikát a legény egyes vidékeken a választott szeretőjének ajándékozta. Amikor aztán elkövetkezik a bevonulás ideje, sok helyen regrutabált rendeznek, ahol katonadalokat muzsikálnak, dallal tánccal búcsúztatják a legényeket. A bevonulás napján szinte az egész falu kivonul az állomásra. Muzsikaszó mellett vonulnak végig a főutcán, összefogódzva énekelnek, táncolnak a legények és az őket búcsúztató lányok. A katonai szolgálat hosszú volt: a múlt század második felében kemény hat esztendő, később három lett belőle. A kiszolgált katonákat nagy tisztelettel, megbecsüléssel fogadta a falu népe. Tápén, amikor hazaért az öregkatona, a ház küszöbén ezzel a dallal köszöntötte régen látott hozzátartozóit: „Eresszön be, kedves édösanyám, / Én már hazagyüttem, / Eztet a betyár három évet / Én már kitőtöttem." Egyes helyeken szokás volt kocsmában, vidám baráti körben megünnepelni a hazatérés, leszerelés tényét. A katonai szolgálat után a falujában aztán új élet, új feladatok várták a mundérból, „angyalbőrből" civilbe öltözött obsitos legényt. KISS GYÖRGY MIHÁLY