Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-13 / 11. szám

92 1990. január 13., szombat Dfcl magazin Amikor Verebes elvtárs egy ízben elmagyarázta, hogy nem azok az igazi tanítványaim akiket tanítványaimnak gondolok, haneni azok, akiket 6 gondol tanítványaimnak, azt feleltem, hogy olyan sorsra jutok, mint Krupszkája, akit Sztálin megfenyegetett, leváltja és alkalmasabb személyt nevez ki helyette Lenin özvegyének... így Lukács György vélekedik, Eörsi István színdarabjában, visszatekintve saját életére. De nem csupán róla-róluk szól a mese, hanem sokakról, a mai magyar, sót bízvást mondhatón keurópai értelmiségről. Mar azon részéről, aki legalább valamelyest fölnóttként is élt a Kádár-korszakban. Aki nem csodálkozott a lehallgatásokon, a poloskás telefonokon, hiszen hányszor óvták jótét belügyérek. Aki tapasztalta eleget, hogy a titkárok szavára jó lesz odafigyelni, mert már megint miket mondott! Nemzedékem értelmiségei, akik Bibó István nevét is tiltva ismertük meg, műveit az országdermesztó fagyok idején hallomásból jegyzetelTiszteletlen halottkém tűk, s az egész rendszert a pakisztáni demokráciához hasonlítottuk. Amikor följelentették szovjetellenes viccekért s ezen senki nem nevetett, mert vidáman ültek miattuk hónapokat, ha úgy hozta balsorsuk. Nemzedékem értelmisége, akinek még jó ha csak jámbor hülyék s nem elvetemült megszállottak csinálták az értelmiségpolitikát, meg saját létrát a közösségi uborkafához. Akik megszoktuk, hogy olyan emberek vezénylik a parádét, akik beleizzadnak az alany és az ó állítmánya egyeztetésének gyötrelmeibe, ám hithű népfiak! Sorstársaink, akiket elzártak Lukács Györgytől is, hiszen az is miket ír össze! Nemzedékem értelmiségei, akik egy bennünket folyvást bizalmatlanul figyelő világban nőttünk föl, ahol fejedbe verték, hogy nemtermelő munkát végzel, hát mások elől eszed el a kenyeret. Ám spongyát mind e méltatlan emlékképre, kezdjünk új világot! De kikkel, s milyen célok érdekében? A szereplók sajna tegnapi neveltek, legföljebb megtagadott eszméik temetőjén lesznek korszerűek. Kegyetlen, tán ésszerűtlen parancs. Vajon mit tenne nyomására Lukács György? Követné tanítványait s megtagadná hitét? Némi emelkedettséggel úgy vélem, szerencséje volt, hogy időben távozott. Ó, hányan fohászkodnak ma, bár csak korábban — esetleg későbben — születtem volna, Istenem! Akik hitték is, nem csak megélték a párt vezetőszerepét, bibliai próféták módjára tömjénezett szakállas újhitűek jövendölését, a szocializmus alsó-felsőfoka földre érkezését. És lám csak, túl vagyunk ezen is! Persze jó az éppen ügyeletes okosoknak, a mar trónkövetelő útjelzőknek, hiszen ímhol a legfrissebb igazság, őket kell követni! Ebben a kivételesen fordulatos évszázadban most újabb kanyarhoz értünk, nosza lépést válts! De mi lesz a lemaradókkal, az értetlenekkel, elesettekkel? Továbbá mi lesz, ha tartjuk a menetrendet s nemzedéknyi vagy kurtább idö után újfent kanyarhoz érünk? A néhai béketábor most vértelen ünnepeket ül, tisztelet Temesvárnak, de mi lesz. ha elzúgnak forradalmaink? Unalmas szürkén ránk telepszik a nyomor s leépülünk mint afféle hajdan volt nagyotakarók? Majd elmagyarázzuk a látogatóknak, hogy mi többször nekifutottunk, de valaki mindig félrevitt? Netán valami inkább, a sors kifürkészhetetlen rendelése? Eörsi tán legújabb, Interjú c. színdarabjának vívódásaira nincs válasz, hiszen Lukács már halott. De ha élne is. mit kezdenénk egy megrögzött kommunistával? Ha csak azt nem, amit ebben a képzelt-valóságos interjúban nem ó maga mond a folyvást kérdező néhai tanítvány Eörsinek: Nem is tudom, ki festette azt a képet... Lovashadsereg száguld egy mezőn, egy szakadékon kell átjutniuk. Az élen vágtatók beleugratnak, a szakadék lódögökkel, emberi hullákkal töltődik fel, s az utánuk jövők ezeken átgázolva érik el a túlsó partot. Lehet, hogy az én egész életművem csak arra szolgál, hogy segítse föltölteni a szakadékot. Na tessék, már megint miket mond még odaátról is ez a kiköphetetlen-lenyelhetetlen Lukács! Még hogy történelmi rendelés, netán téves menetirány is juthat osztályrészéül az elöl vágtázóknak! De hisz akkor hátulsó pár előre fuss-t játszunk már megint! Akkor ismét csak annyi lenne biztos, hogy most Te így akarod, mi pedig amúgy, s majd ítél a Történelem! Jó lenne ezt a darabot megnézni itt Szegeden, s majd utána vitázni. Ja, jut eszembe, színházi háború van, elnézést Lukács et! TRÁSER LÁSZLÓ DÉR ENDRE Okaszen és Nikolett HORVÁTH ZOLTÁN RAJZA — Kiismeri magát a mintákon? — kérdezte a hirdetésfelvevő. Én nagysokára válaszoltam: — Igen, hogyne... — Közben arra gondoltam, na nem, mégse leszek továbbra is peches ember, aki ugye folytonosan siránkozik', panaszkodik, tele van a feje kiúttalanságokkal, csak bizonytalankodva tud beszélni: „Majd, ha esetleg... Talán... Azt hiszem... Egyáltalán nem Vagyok biztos benne..." stb. És, bár fel sem vetődött bennem: a „sikeres" emberek módján kell eljárnom, most már tudtam, hogy végig fogom csinálni ezt az egész házassághirdetési cécót. — Éppen van nálam egy előre elkészített., szöveg. — Akkor kérem, adja ide! — szólított föl a negyvenes, egyenes tartású hölgy, és átvette tőlem a pár betűs hirdetés szövegét. „Ötvenöt éves, ősz hajú, elvált asszony megismerkedne korban hozzáillő férfival." A negyvenes, egyenes tartású hölgy rámné»zett, majd átírta szövegemet. Most már egyáltalán nem hasonlított az enyémre. így hangzott: „Megismerkednék ötvenöt év körüli férfival házasság céljából. Lelkiismeretes, jó fellépésű, jókedélyű, csinos nő vagyok. Még dolgozom. „Van reményünk" jeligére a hirdetőbe." Ránéztem a negyvenes, egyenes tartású, nyíltszemú hölgyre; ó mosolyogva nyugtatott: — Maga csinos és fiatal. — Én bólintottam. Megértettem a hirdetések fura lélektanát. Hirtelen kedves, csinos és fiatal nőnek kezdtem érezni magam, és otthon, a tükör előtt szemlét tartottam tartozékaim fölött. Első látásra öregasszony voltam, hiszen említettem, a hajam ősz. De a fogaim épek! Nevetnem kell, a fogaimat kell mutogatnom! És nevettem, a nevetések különböző stílusát próbálgattam-gyakoroltum, és elkezdtem vetkőzni. Ezek a szoknya-blúzok! Milyen hosszan tart kibújnom belőlük! És mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy gombolkozom, előbb a blúzt; a szoknyába majd bebújok; minek ehhez tükör?. * A tizedik válaszlevél következett; utoljára hagytam, mert a boríték is tiszteletet parancsoló volt, egyszerű, elegáns boríték, rajta kiírt írással a címzés, feladóként a postafiók. A szöveg körülbelül így hangzott: (Ázért nem tudom pontosan idézni, mert elveszett a levél, a borítékkal együtt, elmarta az unokahúgom, akit anyja helyett én neveltem, az apja helyett én tanítottam meg biciklizni meg a karatéra; akit igyekeztem mindenbe bevezetni, amire szüksége lehet ma egy fiatal nőnek. Ma már asszony és két gyerek anyja a kis unokahúgom, de akkor eltüzelte ezt az általam sokszor és áhitattal nézegetett, első levelet.) „Kedves Nikolett! (Itt majd' hanyatt vágódtam, mivelhogy Nikolett a nevem.) Nem vagyok ugyan Okaszen. de az Ön számára remélhetőleg az leszek. Kalappal a fejemen még jóvágásúnak vagyok mondható, a járásom gyors, fogékony vagyok minden elképzelhető és elképzelhetetlen küzdelemre, ami a lovagiasság szabályai szerint történik. Szeretek mindent, ami változatossá, érdekessé és széppé teszi az életemet. Várom a Százéves cukrászdában szerdán este hat órakor. Pepita zakó, fehér ing és fehér csokornyakkendö lesz rajtam. Hatvanöt esztendős vagyok, én már megengedhetem magamnak. írja meg, Nikolett, kivágott estélyi ruháján milyen színű virágot fog viselni. Türelmetlenül várom, s ha minden úgy sikerül ahogyan szeretném, leszek a maga Okaszenje." A világ változott meg körülöttem. Mintha elsüllyedt volna az engem körülfolyó régi élet, összes szürkeségével és jövőtlenségével, és már csak jövőm volt, a múltam és a jelenem már a jövőmhöz tartoztak, megszépülve, megadón. várakozón. Azonnal válaszolni akartam, bár nem tudtam, mit is írhatnék, szellemeset, bátorítót, olyant, amire egy Okaszen vár. De hát ki volt Ókaszen? Hősnek gondoltam, aki megmenti Nikolettet... Szégyen-gyalázat! Amíg nem tudom, ki volt Okaszen és ki volt Nikolett addig nem válaszolhatok neki. Tegnapi szokásom szerint még úgy kellett volna visszaszorítanom magam a magam sötét kis piszkos zugába, hogy „még ezt se tudod? Hát akkor hogy akarsz te ennek a fenséges embernek a közelébe kerülni; hogy képzelheted magad a pipaszár lábaiddal, beesett arcoddal és vén testeddel Tündérilonának?" Ezt kellett volna gondolnom, még tegnap is ezt gondoltam volna, de most hirtelen egymásra hánytam összes fellelhető könyveimet, míg az egyikben, a Világirodalmi Kisenciklopédiában ráleltem Okaszenre, azaz Őrá, és ráleltem Nikolettre, azaz megleltem magamat. (Okaszen egy gróf fia, aki szülei akarata ellenére szereti a pogányoktól vásárolt, keresztény hitre tért rableányt. A szerelmesek sok megpróbáltatáson mennek át, míg egymáséi lesznek. Nikolettről kiderül, hogy a karthágói király leánya.) Királylány vagyok! — mondtam magamban — de a világért se fogom elárulni majd Okaszennek! — így, ezt is így mondtam magamban, aztán én is kézírással írtam meg válaszomat, bár, ha géppel írok, cikázó gondolataimat még hamarabb el tudom kapni. (Ezt is csak úgy gondoltam magamban, de ezt is el fogom egyszer mondani neki.) Körülbelül a következőket válaszoltam levelére: „Kedves Okaszen! Megnyugvással fogadtam kedves levelét, bár még fel kell nónöm Nikoletthez; szeretném, ha sikerülne. Ott leszek szerdán hatkor a Százévesben. Ezüstösen csillogó ruha lesz rajtam, hosszú ujjú, magas nyakú, öv nélküli zsákruha, a bal mell fölött egy szál piros rózsa. Kinyílt, piros, élő rózsa. Szeretettel a lehetséges Nikolett." Még aznap este föladtam a levelet. Már leesett az elsó hó, karácsony felé járunk, úgy hittem, Okaszen már nem akar tovább fantazmagóriákkal foglalkozni. így gondoltam. Füstös kis padlásszobában lakik, művészember lehet, talán festő, azért ragaszkodik a kivágott estélyi ruhához... Most már sajnáltam, amiért én magasnyakú, hosszú ujjú ruhában akarok mellette szürkéskedni... * A Százéves cukrászdában minden asztal foglalt volt. Az órámra pillantottam hirtelen, hat óra van. Ebben a pillanatban a cukrászdában is ütött a falióra. Korán jöttem... nincs itt... talán el se fog jönni?... Á pincér lesegítette bundámat. Jó, hogy már esik a hó, tél van, ugyebár,' így szerencsére fölvehettem magamra a bundámat. Egyetlen valamirevaló ruhadarabom... — Oda tessék, asszonyom — mutatott a pincér egy alig foglalt asztal felé, én megütközve néztem rá — csak egy úr olvas olt újságot, a többi asztalunk teljesen foglalt. — Köszönöm — bólintottam. Nagyon óvatosan az asztalhoz ültem, szemben az újságot olvasó férfival, és babrálni kezdtem a ridikülömben. Egy ideig keresgéltem benne, jobban mondva turkáltam, oda se figyelve, mivel egyre inkább szánni kezdtem magam, a saját hirdetésem csapdájába estem, ráadásul itt vagyok elól-hátul kivágott ruhában, tüll estélyi ruhában még délutánnak mondható időben egy közönséges cukrászdában, hogy egy hóbort miatt most ebben a vidám lebujban fölsüljek. S akkor lecsapta a kis kerek márványasztalra a szemben ülö férfi az újságot és rámripakodott; — Maga mindig ilyen sajtkukac? — Majdnem mindig — siettem a válasszal, bár azonnal észrevettem a pepitát ezen a sima koponyájú úron, és azonnyomban nevetni kezdtem. Szerencsére ó is nevetett. Amikor a felszolgáló pincér odalépett, megkérdezni tólem, hogy mit parancsolok, a „gumikopasz", — mert azonnal ez lett a neve — azt mondta a felszolgáló pincérnek: — Mindent hozzon neki! — Mi az, hogy neki?! — méltatlankodtam, dohogtam, amire a gumikopasz nem figyelt. — És mi az, hogy mindent?! — A gumikopasz erre se hederített. — Már egy órája itt ülök és maga sehol! Bár jól tette, hogy kivágott ruhában jött. Nem szeretem a zárdaszüzeket. Maga lány? — Elvált asszony vagyok — sütöttem le a szemem; amióta elváltam, gyakran sütöm le a szemem, és takargatni kezdtem a kivágást, előbb elől a mellem táján (főleg azért, mert a kivágás a kelleténél rtagyobb. Tudniillik ez a ruha egy nálam magasabb és testesebb hölgy tulajdona volt valamikor, de amikor az úr, aki állandóan mosolygott, és azt is mondta, ne izegjek-mozogjak, jó az a kivágás ott, ahol van, én az ő pepitáját kezdtem cikizni: — Kinőtte talán? — böktem a rövidre sikeredett zakó ujjára. — Nem, egyáltalán. Csak ekkora volt a kölcsönzőben. De a nyakkendő saját! — Kihúzta magát, önérzetesen és büszkén, mire én egy nálam szokatlan műsorszámmal álltam eló: — Az én ruhám viszont saját tulajdonom!... És új! (Itt körülnéztem, hogy nem szakad-e le a plafon.) — Meglátszik rajta. Na, forduljon meg! — Eszem ágában sincs. — Akkor álljon föl és szépen, lassan nézzen körül a cukrászdában. Keresse meg a szemével a fölszolgáló pincért! — Én engedelmesen fölálltam, körülnéztem a cukrászdában, szememmel megkerestem a pincért, közben arra gondoltam: „ha most előbbre húzom a ruhámat, lehetséges, hogy a kivágás még nagyobb lesz hátul, és a bal lapockámon éppen ma reggelre egy nagy pörsenés keletkezett, amit legszívesebben máris vakarni szeretnék, rémes, menynyire viszket... és akkor megint megszólalt Gumikopasz: — Leülhet! — És én nagyon gyorsan leültem, és lehajtottam a fejem. — Ilyen kóklerség! — mondtam, még mindig szemlesütve. — Hol van itt kóklerség? Csak nem gondolta. hogy mustra nélkül megússza?! De elmegy... Méghogy „elmegy"... dobbant fájdalmasat a szívem. Semmit nem tudtam válaszolni. Ismerve egész eddigi gondolkodásomat, nemcsak hogy igazat kellett volna adnom Gumikopasznak, hanem még rá is tromfolhatnék például azzal: „és milyen trampli!" Na nem, ütköztem meg most már saját magamon és Gumikopasz szemébe néztem: hát olyan vagyok, hogy éppen csak... elmegyek? S az első hirdetésem szövege jutott eszembe: „Ötvenöt éves, ősz hajú, elvált asszony..." Mivel azonban tegnap platinaszőkére festettem a hajam, a lélegzetem egy pillanatra elállt, mert a kinóttruhájú pepitás békésen nézett rám. — Igyunk erre! — fölemelte konyakos poharát, az én poharamat meg a kezembe adta. — Mire igyunk? — kérdeztem hirtelen, mivel nem mertem megmondani neki, hogy én nem... szóval én egyáltalán! Nem... Még soha, illetve a szilvesztert kivéve nem ittam égetett szeszt. — Én magára iszom. A boldogságodra fogok inni, szervusz. — Az nagyon jó lesz, ha a boldogságomra iszol... — Tátva maradt a szám (én mondhattam ezt? Én mondtam és én ittam meg kisujjig a konyakot, s azonnyomban forogni kezdett velem a Százéves, mint ahogy szilveszterkor is azonnal forogni kezd mindig velem a lakás ahol lehajtok éjfélkor, a Himnusz után közvetlenül egy pohárka édeset. — És boldog vagy? Hát persze. Ilyennek képzeltél, tudom. — Én bólogattam: — Majdnem ilyennek — forgott lassabban a nyelvem a kelleténél, de Gumikopasz, azaz Okaszen megértette. — Úgy gondoltam, Nikolett, hogy hétfőn sítúrára mehetnénk a Tátrába. Két személyre szól a beutalóm. Remélem, van világútleveled. Bólintottam. És Okaszen beszélt és bármit kérdezett tőlem, én egyre bólintottam. Hát, így kezdődött a regényünk...