Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27., szombat 103 magazin | [DM Megtagadott versek Az autonóm ember m Főváros, meghajtom a fejem előtted! Most lettél e forró napokban honommá... A Délmagyarország 1956. október 24-i számának első lapján jelent meg Gurszky István Rohanunk című verse: Rohanunk. Lépésben menni nincs időnk. Nem váijuk meg, hogy roppant szélvihar rontson fejünkre, amely kidönt. A vihar mi vagyunk. A nép, a nemzet. Milliós sereg vagyunk, nem kell nekünk se próféta, se jós. A vihar mi vagyunk. Pirosló szívünk és agyunk vezet ma minket, s rohanunk! Lépésben menni nincs időnk, mert mi vagyunk a nagy vihar, mely minden piszkot, minden bálványt végleg elsöpör s kidönt. Jó vers, erős vers, igazolja az irodalomtörténet régi és nagy tanulságát: a legmegtermékenyítőbb múzsa a szenvedés és a szenvedély. „Szabadság, szerelem" — ahogy Petőfi óta tudjuk. S ahogy Radnóti Miklós meg Benjámin László költészete is bizonyítota. Szegény Gurszky Pista nem sejtette, hogy a „roppant szélvihar" már néhány nap múlva ránk tör: a megtorlás oly hamar eljön. S nem ellene akarom kiélezni a tanulságot, csak ama gerincropogtató időket jellemezni, amelyben ő is megtört, és maga mentségére más verset írt. A Szegedi Néplap (így hívták akkor a Délmagyarországot) 1957. április 4-i számában jelent meg Élünk című verse. Ebből csak jellemző sorokat idézek: Az élet harc. puskával, kapanyéllel, harcoljuk át a mindennapokat. így harcolok magammal én is. Roppant kísértetekkel teljes éjeken — tán elvesztettem zord sikátorokban becsületem, s vele az életem. Mert gyenge voltam, igaz, sokan voltunk, kik elvesztettük akkor a reményt, s éhes bagolyként árván rikoltoztunk és hordtuk kínunk — sorsunk átkaként. Sokan voltunk... ez nem nyugtatja lelkünk, így gyávaságunk sokkal szégyenebb, magyarázatot — ó — azóta leltünk, de mentséget nem, és ez néma seb. Az élet győzött, s megbocsát ma nékünk, de magunknak meg nem bocsáthatunk, dejóvátesszük... Hiába hitte Gurszky Pista, hogy megbocsátanak, hiába ígérte, hogy jóvá teszi: neki sem bocsátottak meg. Hasztalan meakulpázott formai szempontból több elemében az előbbihez hasonló versében. (Ilyen pendent a cím is, amely rímel a Rohanunk-ra; ilyen a roppant jelző ismétlődése.) m Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen megkínzott szívedet az utcára vitted... Mind a négy versszaknak ez a népköltészeti ihletésű három sor a refrénje: Veije meg az isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporja, s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! Két év sem telt bele, és Kónya Lajost is megtörte a megszilárdult Kádár-rendszer. Az Élet és Irodalom 1958. október 3-i számában magányára panaszkodik. Új versének címe: Egyedül. Kirekesztődött az irodalmi életből, s ezt nem tudta elviselni: önbírálatra — öngyalázásra — kényszerült. „Elszakadtam valahol a seregtől", „Egyedül maradtam" — kesergi, és fáj neki, hogy mások megelőzik: „Már messze járt, s új utat tört a had." Bár merre léptem, vad bokrok fonódtak sűrű növénnyé körülöttem, és falombokból suttogtak a halottak, s faodvakból füstölt a nevetés. Aki azokban a nehéz napokban nem tudta elviselni, hogy másodrendű állampolgár legyen; hogy ne érvényesülhessen tehetsége, képessége, szorgalma szerint; hogy mindenhol szegény Lázárként az asztal végére szoruljon — az betört, megalázkodott, megtagadta önmagát. Szegény Kónya Lajos is: Szégyen sütötte arcomat. Szívemből sisteregve ki-kicsapott a kín. m Meghalt már Kónya Lajos is, az Irodalmi Újság híres 1956. november 2-i számának egyik költője. A magyarokhoz című versében ilyen sorokat olvastunk: BESZÉLGETÉS TÖRÖK GABORRAL „Az 1956-os eseményekkel kapcsolatos felelősségrevonást követően is sor került politikai-világnézeti indítékú eljárásokra a főiskolán. Ilyen indokokkal távolították el az intézményből Arató Ádám főiskolai docenst, míg Török Gábor adjunktus, az ellene folytatott fegyelmi eljárások következményeként rokkantsági nyugdíjba kényszerült. Munkásságukat elismerve a Főiskolai Tanács jóváhagyólag vette tudomásul, hogy a főiskola főigazgatója Arató Ádám és Török Gábor nyugdíjának fölemelését kezdeményezze " — írja nyilatkozatában a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Tanácsa. Tudtam, valahol mégis át kell törjek, el kell érnem a messzetűnt hadat... Elérte-e? Megérte-e, hogy hamut szórt a fejére? Tőle már nem kérdezhetjük meg. De talán Tamási Lajost igen. Mert ő írta az 1956. őszi népfölkelés leghatásosabb, legismerteb költeményét az Irodalmi Újságnak ugyanabban a történelmi jelentőségűvé vált számában. Piros a vér a pesti utcán volt a címe — ki ne emlékeznék, aki akkor már tudattal élt. Híressé vált két változatban — szórendi cserével — megismételt vádló sora. Először így: kire lövetsz, belügyminiszter? Azután így: Piros a vér a pesti utcán munkások, ifjak vére ez, piros a vér a pesti utcán, belügyminiszter, kit lövetsz? Nagy vers volt, történelmi vers. Milyen kár, hogy költője is megtagadta a forradalmat. Szintén nem kellett hozzá két év sem, az Élet és Irodalom 1958. szeptember 26-i számában A csepeli gyorsvasúton című versében pisztolytáskás, pufajkás munkásőr borostás arcában saját apját vélte fölismerni. Múltjának megtagadását a Kádár-huszár ihlette vers csattanójaként ható utolsó strófába sűrítette: — Bizony, apám, én sok vitában, botlásban vergődtem nemegyszer, azt hiszem mégis, az a lényeg, hogy jó helyen van ez a fegyver. Mikor botlott nagyobbat Tamási Lajos? PÉTER LÁSZLÓ Török Gábor a tanárom volt. Azon kevesek egyike, aki az irodalom és a magyar nyelv szerelmeseként e szavakkal frigyet kötött hallgatókban nem lohasztotta le a kezdeti lelkesedést. Ellenkezőleg: az ő szemináriumain ismertük meg a mélytengeri búvárkodás gyönyörűségeit, azt, hogy a nyelv határtalan mélységeiben elmerülve miféle kincseket bányászhatunk a felszínre. Máig feledhetetlen az a szellemi gyönyörűség, amelyet egyegy József Attila-vers — a Klárisok, a Medáliák — elemzése közben éreztünk. Jómagam az ő hatására választottam szakdolgozatom témájául Füst Milán versváltozatainak elemzését. Nos, ennyi személyeskedésnek tűnő előzetes tájékoztatás után talán érthető, ha kissé meghatottan, s a húszegynéhány évvel ezelőtti tudatlanságom szégytnpírjával kerestem föl a tanár urat. — Szívesen beszélgetek magával — mondta a tőle megszokott őszinteséggel —, de ha az én kedvemért, a rehabilitációm miatt jön, azért ne fáradjon. Rajtam így utólag sem ez, sem a — mondjuk havi 500 forintos — nyugdíjemelés nem segít. A meg nem írt munkákért nem kárpótol semmi. Ebben egyetértettünk, ám úgy gondoltam, az ó sorsának, derékba tört tudományos pályafutásának, ám egyenesen maradt gerincének története tanulságul szolgálhat még sokunknak. — Mit követett el tanár úr, amiért ennyire bűnhődnie kellett? — Én már diákkoromban fenegyereknek számítottam. A Kálvin kollégiumban például megmondtam a papnak: református voltam, de kiléptem, és nem vagyok hívő. Amikor pedig a Mindszenty-per idején nem voltam hajlandó aláírni a bíboros bűnösségét, mondván, nem hiszem el, klerikálisként bélyegeztek meg. — Annak idején a főiskolán egyesek megrögzött marxistaként emlegették... — Talán tudták rólam, hogy 1953ban beléptem Nagy Imre MDP-jébe. Nagy Imrének egyébként ma is híve Vagyok. Amikor aspiránsnak jelentkeztem az ELTE bölcsészkarán, és ez érdem lett volna, egyszerűen be sem írtam párttagságomat. Ne ezért fogadjanak el... — Nemcsak egy korszak zárult le, hanem az aspirantúra évei is lejártak 1956 végén. — November 4-én mindenütt megalakultak a munkástanácsok. Azon a napon húztam le a tagkönyvemet a WC-n. Az egyetemi oktatók is azon törték a fejüket, mit kezdjenek a Kádár-rendszerrel. Én mindvégig azt a nézetet képviseltem: tárgyalni kell velük, nem elismerni őket. Mi a munkástanácsok szövetségesei vagyunk, ezért, akár Ráczék, úgy tartottuk: illegitim ez a kormány. Már ezért elvihettek volna a pufajkások. Hogy miért nem tették? Mert én is ragasztgattam az egyetem falaira, meg végig a Nagykörúton, hogy ezt a pártot újjá kell szervezni. így aztán „csak" megróttak: büntetésből a József Attila Gimnáziumba kerültem tanárnak. Mind meghal, akit szeretünk, megdermed, rút lesz és hideg, meleg szívünknek hátat fordít s ránkdől, mint ólmos rémület. Mind hűtlen lesz, kit szeretünk. Aki a halál jegyese, igézve néz és csal magához, s mi egyszer elmegyünk vele. Mind élő lesz, ki rég nem él, puha karjával átölel, ha kisgyerekként nagyon félünk. S lélegzik arcunkhoz közel. KATONA JUDIT Kálvária Haja nő, körme. Járni kezd, vonszol fagyos, égi parthoz, odavonszol a ravatalhoz, s a semmi nyirkos gödre lesz• — ... és közben írta a kandidátusi disszertációját. — Kilencszáz oldalt írtam a nyelvjárásokról. A két opponens, Bárczy Géza és Imre Samu elfogadta, ki is tűzték a védés időpontját 1960-ban, Aztán egy nap levelet kaptam, amely szerint a tudományos bizottság úgy döntött, hogy a jelölt politikai magatartása miatt nem alkalmas a védésre. Az, hogy valaki marxista, kit érdekelt? Az, hogy Nagy Imre-párti volt, megbocsáthatatlan. Az még inkább, hogy egy bizottság kérésére is — „írj egy nyilatkozatot, amelyben visszavonod a Kádár-kormány elleni kijelentésedet" — hajthatatlan maradtam. Ettől kezdve egész pályámon azt éreztették velem: adjak hálát, hogy nem vertek össze, nem ültettek le, csak éppen nem lettem kandidátus, nem lettem docens. — Igaz is, környezetében volt, aki ennél is súlyosabb árat fizetett? — Hogyne. Az ÁHV-sok, akár engem, az öcsémet is — aki egyetemi tanár — figyelték. Hiába tűnt el barlangokat kutatni, 1957-ben csak elfogták. Aztán ült egy kicsit... A haverunkat, a műegyetem párttitkárát halálra ítélték, s csak azért nem végezték ki, mert hat gyereke, s parasztcsalád sarja volt. — Mikor került tanár úr a szegedi főiskolára? — Gimnáziumi „száműzetésem" 1964-ben ért véget, amikor is — javaslattal — a főiskola nyelvészeti tanszékére kerültem adjunktusnak. — Már a kezdet kezdetén támadások érték itt is. — Hogyne, mert nem léptem közbe egy hallgatói rendezvényen, miközben egyes kollégák ájuldoztak a fölháborodástól. Az történt ugyanis, hogy diákjaim, zömmel lányok, erotikus töltésű zűrjén népmeséket adtak elő. Ezt többen disznólkodásnak minősítették, s engem megróttak emiatt. A diákokat azzal védtem meg, hogy felnőtt emberek, akik a népmesék kincséből merítettek, miközben jót szórakoztak. — Arról mi, hallgatók csak pletykaszinten értesültünk, hogy 1965-ben egy tudományos konferencián követett el „szentségtörtést" tanár úr. — Egerben rendeztek egy kiejtési konferenciát, éppen október 23-án. Utolsó fölszólaló voltam, így talán jobban csattant a mondókám. Kifejtettem, hogy a helyes kiejtésnek nem a normáit kell meghatároznunk, hanem a jelenségek okait kell föltárni. Azt, hogy miért uralkodik el a tiszántúli hosszú í a beszédünkben. Megmondtam, nekem nem tetszik a „tízes", „húszas"-féle kiejtés, és meggyőződésem: „Itt nyelvtörténetileg indokolva uralkodik a nyelvészek fölött a keleti önkény az emberek gondolkodásában". Meg hogy „a normát, törvényt, erkölcsöt nem kialakítani kell, hanem a rejtett meglévőt föltárni". Ezek a demokrácia csírái, nem? Ezért engem akkor demagógnak neveztek. — Tanár urat igazán Kádár betűejtéséről mondott véleménye tette igazán nemkívánatos személlyé. — A Fonetikai, Fonátriai és Logopédiai Társaság 1969-ben rendezett egy tudományos ülést a szemészeti klinikán. Ott mint fölkért hozzászóló beszéltem a köztiszteletnek örvendő, nyilvánosan megnyilatkozó személyiségek felelősségéről. Azokéról, akik nagy körben hatnak, ezért — tanácsoltam —, tanuljanak meg helyesen beszélni. Példaként említettem az orrhangon éneklő Zoránt, a nők bálványát, Latinovitsot — utánozva is kiejtésüket, végül megneveztem azt, aki tudja jól tálalni pártjának politikáját, és így hat hallgatóságára. Utánoztam ót is, zárt éivel: „Kédves élvtársak." „Tud+ja", „lát+ja", párt+ja". — Gondolom, nem aratott osztatlan sikert ezzel... — Ezután szívesen értették félre kijelentéseimet, s így is idézték. Egyszer azt húzták az orromra a főiskola vezetői: „Többre becsüli a szocialista rendszer elleni harcot, mint a tudományos munkáját." Holott én dühömben valamikor azt találtam mondani: „Többre becsülöm a szocialista demokráciáért vívott harcot, mint tudományos munkámat". Ezután már minden szakmai véleményem is gyanúval fogadták. A minisztériumi főosztályvezető javaslatára azt feleltem: ostobaság, hogy nevelési terveket készíttetnek velünk előre, mielőtt tudnánk, egyáltalán kit fogunk oktatni. Úgy véltem, rugalmasan, a körülményekhez igazodva lehet ennek csak értelme. Szorgalmazták, hogy modern módszereket vezessünk be a főiskolán: külön szemináriumokat, tesztelést. Megkérdeztem: hol van erre hely, s mit szól a tesztgépeléshez a tanulmányi osztály? Aztán persze gépeltem én... — Megbocsásson, de ezek a megnyilatkozások olyan súllyal estek a latba hogy meghurcoltatása ürügyén említenie kell? — Hogyne. Egyre-másra érkeztek a főigazgatóhoz, Hegedűs Andráshoz a felülről megfogalmazott figyelmeztetések: változtassak magatartásomon, különben elbocsátanak. Összeférhetetlenséggel, politikai felelőtlenséggel vádoltak. Egyebek között azért is, mert funkciknak neveztem egyeseket. A munkaügyi döntőbizottsághoz fordultam. Megnyertem a pert, a Legfelsőbb Bíróság és az ügyészség támogatásával. (Mellesleg: a Munka törvénykönyvet is stilisztikailag elemeztem). Az ítéletek után — egy felsőbb szintű jogszabály alapján — mindig följebb mentem. Ez így ment 1974-ig: én csak gépeltem az iratokat, gépeltem és bíróságra jártam. — S amikor megnyerte a pereket, mi változott? — Akkor azt mondták: „Te csak adjunktus vagy." „A te munkaviszonyod csak 3 éves." Holott pergyőztesként akkor docenssé kellett volna előléptetniük. — A kollégái nem álltak a tanár úr mellé? — Alig akadt, aki a 270 oktató közül kiállt volna mellettem. — Ön szerint mi volt ennek az oka? — Talán a félelem. Elmondták nekem többen is, hogy berendelték őket az állambiztonságisok és érdeklődtek az oktatók viselt dolgai iránt. Nekem üzentek is: „Török Gábor ne higgye, hogy ezekkel az emeletes dumáival megússza." Elmondták a kollégák — négyszemközt. De akkor roppan öszsze az ember, ha nyíltan senki nem áll mellé. A perekre ráment az egészségem, rokkantnyugdíjas lettem. — Hogyan teltek ezután egy gondolkodó, alkotó ember hétköznapjai? — Pénzt kerestem. Nyelvészetileg lektoráltam a Házi jogtanácsadót, ismeretterjesztő műveket írtam: A Pecsétek feltörése című könyvem 1974ben elkészült, elküldtem a Móra Kiadónak. Hol ezt, hol azt a részt „gyomláltatták ki" velem, végül a szinopszist visszavettem. Székhelyemet áttettem a Gondolat Kiadóhoz. Néhány nehezebb vers elemzésével földobtam egy kicsit, és megkötöttük a szerződést. A megjelenés azonban elmaradt: nem voltam hajlandó változtatni az autonóm emberről szóló bevezetőn. Akkor a Magvetőnél kopogtattam, ott Kardos György elfogadott minden soromat. Végül 1984-be végre kinyomtatták. Ezzel szereztem meg aztán kissé késve — 1985-ben — a kandidátusi fokozatot. — Egyéb művei? — A József Attila nehéz verseiről szóló Költói rébuszok, a Lírai igefüggvények stilisztikája, József Attilakommentárok, írtam brosúrákat, tanulmányokat a jogi nyelvről és az ideológiai szóhasználatról. Amellett, hogy ateista vagyok, a keresztény ikonográfia és a keresztény középkori filozófia szakértőjének vallom magam. A megnyomorodott marxizmus sokat tanulhatott volna ezektől a gondolkodóktól. — Például? — Kedvencem, Szent Ágoston is vallotta, a lét mértéke különbözó. Annyira vagyunk, amennyire részesülünk Istenből. Továbbgondolva: az emberi lényegből. Melyek a jellemzői? A szabadság, az objektiválódó munka, a közösségi szellem, az együttérzés, az egyetemesség, a tudatosság. Aki nem érzi, aki nem tudja fölfogni magát a világban, az kevésbé van. Alig ember. CHIKÁN ÁGNES