Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-27 / 23. szám

1990. január 27., szombat 102 DM1 [magazin Közös gyökerek — messzire hajló ágak LATOD? Látvány éhség A határainkon túl élő magyarság iránti érdeklődés talán sohasem volt még olyan méretű, mint napjainkban. A közép-európai történelem új fejezetének íródása fokozza figyelmünket, törődésünket, féltésünket és reményeinket irántuk, az anyanemzet határain kívül élők iránt — akikről valójában (ne szégyelljük bevallani) sajnálatosan keveset tudunk. Részben, mert az idősebbekben róluk a két világháború között terjesztett megtévesztő, hamis képzetek pislákolnak csak fel; másrészt mert az utóbbi negyvenöt esztendőben a közép- és ifjabb generáció igen-igen kevés ismerethez juthatott róluk a különböző szintű iskoláinkban; s talán azért is, mert a magyar etnográfiai irodalom mind ez ideig adós volt egy őket bemutató, hozzánk közelebb hozó összefoglaló könyvvel, amiből ismereteinket bővíthettük volna. Adósságainkai végre próbálhatjuk törleszteni. A Magyar Néprajzi Társaság születésének a közelmúltban ünnepelt 100. évfordulója alkalmából kiadatott (a , Gondolat Kiadó jóyoltából és a Művelődési Minisztérium anyagi támogatásával) a forrásmunka: Balassa Iván: A határainkon túli magyarok néprajza című könyve. Amit szerzóje a következó gondolatokkal indított — remélhetően széles körű érdeklődéssel kísért — útjara: „Vannak népek, melyeknek tekintélyes része valamilyen oknál fogva kívül rekedt az anyanemzet határain. Ilyen sors jutott a magyarságnak is: csaknem egyharmada él kisebbségben, zömmel a szomszédos országokban. Ezek a magyarok új hazájuk állampolgárai, ugyanakkor műveltségük, irodalmuk, művészetük szerves része az egy tóról fakadó egyetemes magyar kultúrának. Ha pedig közösek a gyökerek, ismerni illik a messzire kihajló ágakat is. Ezt az ismeretet kívánja elősegíteni ez a kötet, amely vázlatos áttekintést nyújt a szomszédos országokban — elsősorban a falvakban — éló magyarok gazdag, változatos népi műveltségéről." őt ország — Románia, Jugoszlávia, Ausztria, Csehszlovákia és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság — magyar kisebbségének néprajzi kaleidoszkópja a több mint négyszáz oldalas kötet, ami önálló kis egységekbe foglalva mutatja be a legfontosabb magyar néprajzi csoportokat a Királyhágón inneni területeken élőktől a kárpát-ukrajnaiakig. Úgy, hogy Balassa Iván a legfontosabb táji, etnikai csoportok jellemző sajátosságait igyekszik velünk megismertetni — a teljesség igénye nélkül; de ügyelve arra, hogy felhívja a figyelmet azokra a néprajzi forrásmunkákra, amelyekből tudásanyagunkat teljesebbekké tehetjük. Elsősorban az utóbbi száz esztendő jellegzetességeit írja le, mutatja be (bőséggel idézve hazai és külföldön megjelent néprajzi gyűjtésekből, publikációkból). Megállapítva könyve utószavában, hogy „Ez azt jelenti, hogy a felvázolt népi műveltségbeli vonások egy jelentős része már nem él, elszürkült, nem gyakorolják, és csak az emlékezet szintjén található meg. Tehát azt a színes képet, amit itt az olvasó elé tártam, sok esetben nem mint éló valóságot, hanem mint történelmet kell felfogni." Ebből a történelemből, s az ezt bemutató összefoglaló műből azonban az is kiderül, hogy az említett öt országban éló magarok máig menynyire kötődnek anyanyelvükhöz, népművészetükhöz és szokásaikhoz; mert ezt tartják etnikai megmaradásuk, magyarságuk (s nem magyarkodásuk!) alappillérének. Kultúrájuk több archaikus elemet hordoz napjainkban is, bizonyságaként a népünkhöz tartozás eltéphetetlen gyökereinek. S annak, hogy a magyar népi kultúra alaprétege egységes — az elkülönültség, a szomszéd népekkel való kontaktus hatásainak, az eltérő fejlődési sajátosságoknak dacára. Ugyanakkor a változatok sokasága színesíti. Ezt tükrözi Balassa Iván könyve, ami a legjellemzőbb etnikai jegyeket sorakoztatja fel. Legnagyobb gondot fordítva a területi nagysága s az ott éló magyarok lélekszáma által indokoltan Erdélyre és a székelységre. A kötetben a rájuk vonatkozó fejezetek a legterjedelmesebbek, leggazdagabbak. Színesen mutatják föl történetüket, földrajzi, gazdasági adottságaikat; életmódjuk és szokásaik hagyományait; lakási, foglalkozási, öltözködési, népzenei és táncos kultúrájukat. Hogy a csodálatosan faragott székelykapukon belépve a népművészet tarka szőnyegén lépdelhessünk a balladák világába... Aminek misztikumát a tárgyi néprajzra és a néplélekre vonatkozó ismeretek gazdag tárházával oldja. Ebbe a tárházba belépni, ezt a könyvet elolvasni — úgy vélem — alapvetően fontos mindenki számára, aki valóságos képet akar kapni a határainkon túl élő magyarságról. Mert bár etnográfusi szakmai szempontú elemzések szerint vitákra adhat okot e munka metodikájának egynémely vonatkozása, az elévülhetetlen érdeme, hogy hiánypótló. Mondhatnánk kiegészítő kötet a magyar néprajz eddig megjelent, összefoglaló áttekintést adni próbáló munkáihoz. — S mindenképpen nélkülözhetetlen előtanulmány, ha úgy tetszik, útikönyv mindazok számára, akik igaz magyarsággal fordulnak az anyaországon kívül élők felé. SZABÓ MAGDOLNA Állóvizeink tudósa Hittel hiszek a tudás erejében, osztom azoknak a nézetét, akik azt állítják, hogy a világ csak a műszaki-tudományos haladás révén mehet előre, és ezen a sztrádán nekünk, magyaroknak is vannak kitaposott, de járatlan útjaink is. Most, az általános emberi haladást tekintve, elsősorban a természet- és műszaki tudományokra gondoljunk. Azokra a műszakitudományos együttmegjelenésekre, mint a biotechnológia, amely szabályai szerint a leggondosabban ötvözi magában a kutatás és a gyakorlat egységét, pregnáns megjelenését, még a mi szerény viszonyaink között is. Ahhoz viszont. hogy az alapkutatásoknak ilyen jelentós megjelenései szemünk láttára is érvényesüljenek, számos előbbi elméleti megállapításra is szükségünk volt. Igyekezetünk mindig volt, és ezt a kijelentést húzza alá az a tény, hogy a hidrobiológiának (az édesvizekkel foglalkozó ökológiai tudományágnak) voltak és vannak jeles kutatói hazánkban. Ez a tudományág azért is fontos számunkra, mert felhasználja a vizekről nyerhető földrajzi, meteorológiai, fizikai és kémiai ismereteket. E tudományágnak volt jeles kutatója és alkotó tudósa Varga Lajos akadémikus. aki 100 éve, 1890. január 26-án született Désaknán. Erdélyben. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte, majd a nagynevű Apáthy István professzor mellett volt gyakornok, 1914ig. Részt vett az elsó világháborúban, és ennek befejeztével a soproni honvéd főreáliskolában tanított. Ezután Szegeden helyezkedett el, és az itteni egyetemen magántanárrá minősítették, a hidrobiológia tárgyköréből. Tudományos eredményeinek elismeréseképpen a szegedi tudományegyetem 1938-ban címzetes rendkívüli egyetemi tanárrá nevezte ki. Ezt az elismerést munkásságáért érte el, korát megelőző ökológiai megállapításaiért, elsődlegesen a vízianyagforgalomban. Varga Lajost elsősorban a kerekesférgek érdekelték, és tématerülete elkísértei a szegedi tiszai kubikgödröktól a Fertó-tó-limnológiáig. Közben ezeknek az állóvizeknek fizikai és kémiai változásait is vizsgálta, az éves változások függvényeiben. Ilyen és hasonló kérdéseket tekintve sokat törődött legnagyobb tavainkkal, közte a Balatonnal is, valamint a Fehér-tóval, amely akkor még eredeti szépségében, a beretzk-péteri naturáliában mutatkozott. A Szegedről már jelentős eredményeket felmutató tudós. Varga Lajos, az MTA levelező tagja 1940-ben Kolozsvárra távozott, majd a második világháborút követő sorszivatar után, 1957-tól az MTA Talajbiológiai Kutató Laboratóriumának volt igazgatója, Sopronban, de egyidejűleg az Erdőmérnöki Főiskola Termóhelyismereti Tanszékének is volt kiemelt kutatója, 1949-tóí kezdve immár az Akadémiának rendes tagja. Székfoglaló beszédeiben a Balaton vízi lebegő állatkáival, majd más állóvizek limnológiai kérdéseivel foglalkozott, miközben számos ökológiai kérdést tárt fel, a vízi anyagforgalomban. Ugyanakkor számos, ma is helytálló megállapítást tett a talajok mikro- és mezofaunájának kutatási területeiről is. Foglalkozott a Kis-Balaton nyári kerekesférgeivel, a Balatonba ömló vizek biológiájával, az alföldi szikes talajok mikrofaunájával, valamint a Baja környéki vizekkel. Varga Lajost a nemzetközi irodalom és közvélemény nagyobbra becsülte, mint a hazai „hivatalos" elismerés. Itthon alig vették észre, de ez alkotói kedvét alig befolyásolta. Hivatott kutatónak tartotta magát, és élet-, valamint munkacéljaiért munkált egész életében, amely Sopronban, 1963. május 10-én ért véget. BÁTYAI JENŐ Mi tagadás: félelem bujkál bennem. Mostanában ugyanis kit érdekelnek a kulturális, esztétikai és művészeti jellegű írások? Pedig e most induló sorozattal ezeken a területeken szeretnék kalandozni. Pontosabban: társadalom és kultúra, élet és művészet időszerű hazai és helyi kérdéseiről akarok beszélni. Ezen belül pedig főként a tárgy- és környezetkultúráról. Mégis: amíg rohamosan emelkednek az árak, amíg súlyos anyagi, gazdasági bajokkal küszködünk, addig a humán kultúra képviselői óhatatlanul elbizonytalanodnak. Amolyan felesleges, luxus embereknek érzik magukat. Akik nemigen szólhatnak bele érdemlegesen e sorsfordító idók disszonáns párbeszédeibe. Noha nekünk is lenne néhány meggondolandó észrevételünk. Miért gondolják még oly sokan például, hogy a kultúra, a kulturáltság valamiféle luxus? Aminek csak távoli köze lehet a húsba vágó politikai, gazdasági problémákhoz. Nos, Vitányi Iván azt írta egy helyen: „Nem az az igazi kérdés, mennyi pénz kell a kultúrára, hanem sokkal inkább az, mennyi kulturáltság szükséges a gazdaság hathatós működtetéséhez". Egyáltalán az érdemi demokrácia irányába ható reformfolyamatok meggyőző, etikus végigviteléhez — folytathatnánk az előbbi dilemmát. A választ mindnyájan tudjuk. A mostaninál jóval több. Ami viszont azt jelenti: a kultúra szférája korántsem fölöttünk, netán alattunk helyezkedik el. És nemcsak a tudományokra, a művészetekre és a nevelésre vonatkozik. Hanem ott van környezetünk legtöbb tárgyában, s elsősorban ott van bennünk. Érzékenységünkben, gondolkodásunkban, cselekedeteinkben és választásainkban. Akik az utóbbi időszak hazai tüntetésein fegyelmezetten, méltóságosan viselkedtek, nem csupán politikai hozzáállásból vizsgáztak. Kulturáltságból is. Megszaporodott pártjaink küzdelmeit viszont alkalmanként az erőszakosság, az erkölcsi zsarolás jellemzi. Ez is kulturáltságunkat minősíti. Lám, igazában a képéhségról szeretnék szólni, ám alig-alig tudok elszakadni az aktuális eseményektől. Igaz, mások is így vannak ezzel. Nemrégiben Makovecz Imre és Melocco Miklós járt Szegeden, hogy elveikről, művészetükről valljanak a Royal kávéházban. De majdhogynem politizálás lett ebből is. Szó, ami szó: a politika bűvkörében élünk valamennyien. Nem csoda, hogy estéről estére ott ültünk és ott ülünk a tévé képernyője előtt, s kíváncsian várjuk a legújabb híreket. A karácsonyi hetekben még Romániára figyeltünk, mostanra ellenben a szovjet fejlemények léptek előtérbe. Hiába tudjuk, hogy egy prágai tömeggyűlés lényegében ugyanolyan, mint egy bakui, ám látványéhségünk így sem csökken. Kíváncsiak vagyunk a részletekre, a karakterisztikus vonásokra is. Köbben azt gondolom: érdekes dolog ez a sóvárgó képéliség. Volt idő, egéDömötór Mihály reprodukciója KOVÁTS ALBERT: FEKETE ÜBÜ szen a hatvanas évekig, amikor leginkább az éló vagy nyomtatott szavakba kapaszkodtunk. Aztán a televízió, a videó elterjedésével hozzánk is begyűrűzött a csillapíthatatlan látványéhség. Ne gondoljuk azonban, hogy e társadalmi, szociológiai jelenségnek ugyanaz a tartalma most is, mint az elmúlt évtizedekben. Ekkoriban főként a való élet gondjaitól való elrugaszkodást, a kikapcsolódást szolgálták a képsorok. Manapság viszont felértékelődött a pozíciójuk. Az igazság kizárólagos szószólóivá léptek eló. Mindaddig nem hittük el a romániai diktátorok halálhírét, amíg nem láthattuk óket saját szemünkkel. Mindenesetre ki hitte volna, hogy egyszer majd élőben is átélhetjük a „Feltámadott a tenger, a népek tengere..." költői vízióját? Pedig a kamerák nem csapnak be bennünket. Néhány hete még békés felvonulókat észleltünk a berlini utcákon, ahol a napokban már zúztak, törtek, a rettegett belügyi szervek palotájánál. Majd felvillant a miniszterelnök képe, amint épp szónokolt. Tényleg: eltúnódtek-e már azon, lényegében mi maradt meg tudatunkban az elmúlt esztendő politikai hírzuhatagából? Elsősorban a felvonulások, a tanácskozások látványa, nem beszélve a vezető politikusokról. Akiknek az arcvonásait már-már jobban ismerjük, mint saját gyermekeinkét. Úgyhogy e nagyszabású politikai földmozgás amolyan nagytakarítást végzett elménkben. Hol vannak már tanulságos, érdekes „polgári" élményeink? Helyettük immár csak fejeket és tömegeket látunk. Ez maradt meg bennünk. Amivel azért jócskán elszegényedtünk, kiüresedtünk. Persze vigasztalásul megnézhetjük Kováts Albert kitűnő Fekete Übüjét. Ezt a sötét, arc nélküli és kitüntetésekkel teliaggatott démont. Akit többszörösen is behelyettesíthetünk. Mert, hál' istennek, legalább megértük a démonok alkonyát. SZUROMI PÁL R

eggel a tengerből egyenesen a kőfejtőbe hajtották óket. A kegyetlenkedés esztelen lánca nem szakadt meg: a fegyencek sziklatömböket emeltek vérző, kisebesedett vállukra és mint az árnyak, szédelegve vánszorogtak a síkos ösvényen a dombtetőre: ha valaki megbotlott, elesett a mögötte álló is, a sor megbomlott, a hátsók lökdösték az előttük menőket, az elsők a hátsókat pocskondiázták. A dombtetőn mindenki ledobta a terhét, letámolygott a meredek lejtón, felpakolt és ismét nekivágott a dombnak. Amikor minden követ felhordtak a tetőre, fordult a kerék: most föntről cipelték a sziklákat a katlanba. A merőben feleslegesen végzett munka tudata a vállukat perzselő köveknél is rosszabb volt, jobban gyötörte a lelküket, mint a testüket... Az idézettek nem a recski kőfejtőről szólnak, nem is az orosz büntetőtáborok poklából valók, miként a román dunai csatornaépítkezésekről sem tudósítanak, mert a helyszín ezúttal a jugoszláv börtönszigetek egyike. Noha Kelet-Európa kísértetiesen megegyezik — hússzaggató szögesdrótjaival is. Branko Hofrnan szlovén író most megjelent könyve otthon is várt a nyomdafestékre, meg egy hasonló évtizedecskét nálunk is. Börtönsziget az Adrián Érthető, hiszen nem voltak divatban az ilyen leírások, csak a legutóbbi időben jelenhettek meg. És még hallgatnak a csehek-szlovákok, csak a külföldi szamizdatban bújt meg a kárpáti szörny népirtása, miként a bolgárok vörös cárjáról is szemérmesen hallgatnak. De tán nem is lehet elmondani azt a rettenetesen sok szenvedést, amit térségünk népei évtizedek óta elhallgatni kényszerültek. Mintha csak ez a folyton táplált vérözön lenne életünk természetes kísérője, különösen, ha keresztúthoz érkezünk. A tavaly elhunyt Danilo Kis lehetne a megmondhatója, így írásai tanúskodnak, milyen eszelős eltökéltséggel irtotta az embereket a sztálinizmus a Balkánon. Mintha csak rongybabák lennének, örülhettek, ha testi-lelki roncsként, de túlélték. Amit A. Koestler megrázó könyvében leírt, az erre mifelénk tömegek köznapi életténye volt, a Visztulától az Adriáig. Ha apáink-anyáink tapasztalták is, a zsigereikben maradt, mégis átadták gyermekeiknek a ki nem mondott szenvedést, így élünk ma. Ha köznapi kegyetlenségeink okát keresed, a hasadt lelkű, tört sorsú munkavégzők tömegét találod. Ez a könyv éppen a szlovénekről szól, de az olvasó folyton megegyező leírásokra vélekszik más népek lágereiből. Hol voltak kegyetlenebbek a kápók, fortélyosabbak a kínzások — annyi év után egyre megy. Jugoszláv szomszédaink tán tovább szorították múltjuk rémtetteire a szemfödőt, de előbb-utóbb ez az elfojtás lehetetlenné válik. A történelemben nem lehetséges vég nélkül fölszínen tartani a látszatokat, mondta Bibó István a háború után. Nem is jutott szóhoz évtizedekig, a fanyalgó értelmiségi, még halála után is menynyit kellett várni a kiadással! Rákosiék gyűlölték, Kádárék nehezen viselték el az értelmest. Ebben a jugoszláv börtönben az örök külön élvezték az értelmiségi rabok sárba tiprását. Természetesen szó szerint értendő a szókép, mint Szolzsenyicin leírásaiból, Faludy beszámolóiból már tudhatjuk. Honnan a diktatúrák eme célirányos gyűlölete? A másságmiatt? De hiszen a zsarnokok maguk js részben vagy egészen szellemi emberek voltak! Amióta a könynyomtatást föltalálták, mindegyiknek polcot megtöltő kötetei jelentek meg! Az értelmes ember valószínűsíthetően puszta létével ingerli a kirekesztőleges hatalmat. Nincs mit tennie, marad a mimikri, ami ha elég hosszú időn át gyakorolják. arcunkra nó. Térségünk mai indulatai a tegnapi, azelőtti önkorlátozások diadalmas tagadásai. Veszélyessé éppen a mögöttük feszülő indulatok miatt válhatnak, melyeknek kész formaként kínálkozik a tegnap tanított tömeges kegyetlenség, a gyűlölségek éles kései. Egyegy diktatúra megtanítja népeit az emberirtás ízére, s a többi már csak alkalom dolga. Hajdan volt jámbor eleink tán ránk sem ismernének, mert az ember már megint közel került, itt mifelénk is, a pusztítás veszélyes kísértéseihez. Branko Hofrnan könyvének címe idézi a hasonló tárgyúakat: Reggel is sötét van. Ha az ember manapság szertenéz a világban, gyakran küzd ilyen érzéssel. Remélnünk kell, hogy fölkel majd a Nap. TRÁSER LÁSZLÓ